Amikor full random felpattant csak úgy a newsfeedembe – hol máshol, ugye? mennyire abszurd – az, hogy van ÚJ NEUROSIS ALBUM, értetlen grimaszba torzult az arcom, nyakamon befeszültek az izmok, az összes ér megtelt vérrel és azt motyogtam halkan-sziszegve: EZ-MOST-HOGY-MI-A-.….. CSODA. Másodperces néma, üres csend, bámulom a borítón tátongó fekete lyukat abban a fura textúrájú háttérben, majd lankadtan szikrázó agysejtek és végül a lobbanó tűz, ami konkrétan beüt: TÉNYLEG VAN ÚJ ALBUM!
De hogyan? Miként? A pontos dátum, az asztrológiai új év kezdete, március 20.-a volt, délután épp utazás közben kaptam a hírt, hogy – nem titkoltan a kedvenc zenekarom – a Neurosis új lemezzel jelentkezett, kvázi a semmiből és kb. nulla beharangozással, vagy kiadói reklámmal. Hogy ezt 2026-ban, hogy lehet ezek nélkül a promóciós lépések nélkül kivitelezni, lövésem sincs, mondjuk ilyen nagyságú / kvalitású és múltú bandák esetében, mint amilyen a Neurosis, lehet ez volt a lehető legkézenfekvőbb megoldás. Ahogy elnézem a formula működött és bevált.
Szóval az új anyag, mely az An Undying Love For A Burning World (a továbbiakban AULFABW) címet viseli, látszólag a semmiből jött, de egyáltalán nem a semmibe tart… Sőt, azt kell, hogy mondjam, ez alatt a 10 nyomasztóan sötét és reményekkel teli év alatt, ami a legutóbbi lemez, a Fires Within Fires óta telt el, ez annyira váratlanul jött, amennyire csak lehet. Bevallom őszintén, hogy nem szeretem a meglepetéseket, de ez olyan hirtelen napvilágot látott, hogy semmilyen értelmes bevezető gondolatra vagy okfejtegetésre nem maradt időm. Ezen most felülkerekedve – és szakítva a szokásos kanapénüldögélős, ital-a-kézben, vinyl listening sessionökkel szakítva – azonnal meghallgatam a csapat tizenkettedik nagylemezét.
Egy óra tömény utazás következik.
8 új track hallható az AULFABW-ön, többszöri nekifutás után egyre jobban kidomborodnak az érdemei, szépségei és finom megoldásai. Pár szokatlan apróságtól eltekintve egy monumentális produktumot tettek le az asztalra a fiúk, és minél tovább ismerkedek vele, ez egyben szintlépés és a következő fejezet a formáció életében. Nem csak önmagukhoz képest formálódott a muzikális oldal – nem kell nagyon tartani stílusidegen részektől vagy egyéb gyökeresen eltérő megoldásoktól sem – hanem a csapat arculata, a felállás is változott, pontosabban bővült. Kruciális ponthoz érkezünk: az egyik alapítótag, Scott Kelly (gitáros-énekes) váratlan 2019-es távozása után teljesen labilissá vált a formáció létezése, illetve, hogy folytatják-e még egyáltalán ebben a csonkolt verzióban. (Ha valaki esetleg nem tudná, a szomorú indokokra később, egy 2022-es hivatalos zenekari nyilatkozatban fény derült.) Rengeteg kérdés vetődött fel a rajongókban és a szakmában egyaránt, hozzáteszem abszolút jogosan, hogy a zenetörténet egyik legnagyobb behatással bíró atmoszférikus sludge-doom / post metal zenekara, a Neurosis végül porrá lesz, vagy … porrá lesz. Ugyanis ezt most senki nem látta jönni.
Scott már a múlté, helyét pedig nem más mint az Isis, a Sumac, az Old Man Gloom és még ki tudja hány zenekar muzikális géniusza, Aaron Turner tölti be. Ennél szerencsésebb konstellációt ritkán látni, Aaron Turner-nél méltóbb embert meg nem is találhattak volna e posztra. Nem tudom a dalszerzési munkálatokba mennyire folyhatott bele, mint gitáros-énekes, de hatása érződik a korongon. Az is biztos, hogy rengeteg potenciál rejlik ebben a mostani felállásban.
A We Are Torn Wide Open-nel nyit a trip, szétpanorámázott üvöltések egy intróba ágyazva, tökéletes, főleg ha fülessel hallgatod és máris beszakítja az arcodat a Mirror Deep. Az első két dolog ami egyből szembetűnik vagyis fületszúr: a gitárok súlya és a hangzás. Rég hallottam Neurosis lemezt ilyen gyönyörűen megszólalni és ezt úgy mondom, hogy az összesnek megvan amúgy a maga bája, vagy éppen némi hangzásbeli furcsasága – mivel elég széles és színes életútról beszélhetünk, akadtak náluk is halványabb / gyengébb pontok. Már ennél a dalnál kiderül, hogy ez most erős lesz, van benne kraft, brutál riffek bújnak meg ebben a szónikus véna-testben. És mindezt úgy, hogy az ikonikus producer / hangmérnök Steve Albini sincs már köztünk, ugyanis ez az első olyan Neurosis-anyag ami nélküle készült, a Times Of Grace óta.
A kozmkius pszichedéliát sem mellőző Mirror Deep könyörtelen és dinamikus pusztítása után a First Red Rays halad tovább az úton, tele duzzadó energiával, a Neurosis-ra jellemző szigorral, egy bólogatásra késztető epikus szerzemény. Végig adagolják az erőt, nem enged, csak később, hogy újra berántson, szinte már katartikus. Aaron hangja új értelmet ad a csapatnak, aki behatóbban ismeri az Isis-beli munkásságát, azonnal felismeri összetéveszthetetlen karakterét – csodálatosan passzol a Neurosis jellegzetes univerzumába, ott van benne az őserő. A szám végén hallható dallamos ének elsőre meglepett, de többszöri hallgatás után nem tudom elképzelni nélküle – régen nem volt ilyen náluk, Steve Von Till (a másik fő dalszerző, gitáros – énekes) hangja is inkább egy sötét crooner típus.
Elérkeztünk a lemez egyik (számomra) kimagasló pontjához: a Blind egyszerűen zseniális. Ráz a hideg miközben a sorokat írom, és miközben szól a háttérben az anyag. Rég éreztem ezt, nagyon rég és rettentően jól esik. A Blind-ban benne van minden: az a kezdőriff ami körbemegy belemászik a füleiden keresztül az agyadba, majd amikor kibontják és bejön a refrén, akkor csillogó szemekkel révedsz bele a semmibe, és azt kérdezed magadtól: “Hol voltál te eddig, mit csináltál eddig, és miért felejted el, hogy honnan jössz?” Ugyanis ez helyre rak, emlékeztet téged és mindenkit arra, hogy mi is a lényeg – és számomra ez volt a Neurosis egyik fő lényege mindig is – hogy könyörtelenül szembesít önmagaddal, hogy figyelj magadra, befelé figyelj, hallgass a belső hangra amit mond neked – nem rombolni, nem leépíteni jön, hanem gyógyítani. Hogy több legyél, hogy jobb legyél, hogy tudatosabb legyél. Ez egy rettentő fontos üzenet 2026-ban és nem lehetek elég hálás, hogy a Neurosis ezt most is ugyanolyan expresszív módon, a maga sajátos stílusában az én gyarló tudtomra tudja adni.
Az új Neurosis lemezből a Metal.hu webshopból is tudtok előrendelni, CD és yellow swirl színű LP formájában:
A Blind után a másik kedvenc következik, a Seething and Scattered. Ebben a váltogatós / válaszolgatós énekmegoldások ismét egy új arcát mutatják a zenekarnak, a kezdő riff sem a tipikus Neurosis. Dave Edwardson basszusa frenetikusan duruzsol, gyönyörű mélyeket penget, csak úgy búgnak tőle a hangszórók, a vokáljait neki is több ezer fényévről fel lehet ismerni, egyzserűen imádnivaló a csóka. Ez a track színpadra való kérem, kíváncsian várom mikor fognak jobban mocorogni élőben, de türelem – neurózsát terem! A nóta végén hallható Zombi-t idéző 70-es évekbeli prog-rock szintifutam eddig ismeretlen dimenziókat nyit, nem kevés filmzenei hatással is bír. Elsőre fura volt, de ez a poszt-futurista / kinematografikus feeling végigkíséri az egész lemezt, sőt, talán most érződik ki náluk a legjobban, egyik legnagyobb inspirációjuk, a Swans hatása. A Seething and Scattered végül eljut a grande finálé-ig és máris jön az Untethered, nincs pihenés, nincs üresjárat.
Az Untethered amolyan klasszikus trackként aposztrofálható, Jason Roeder óriásit dobol benne, a régi nyers időket idézi, ez egyben a legrövidebb lélegzet a lemezen. Máris következik az AULFABW egyik legmonumentálisabb pillanata, az In the Waiting Hours. Ez a szám elemi erővel telepszik rád, már-már megfolyt, iszonyatos súllyal temet alá, hogy “ébredj fel, vedd észre, értsd meg mi történik, figyelj”,és itt megint azt érzem, hogy ezt élőben kell majd látni / hallani. Brutális. Az az éteri középrész totál kilő az űrbe de közben végig fogva tart és ami fontos, hogy biztonságban vagy. Rég volt már ilyen, hogy valami ennyire magával ragadott volna, a pszichedelikus futamok valahogy jobban kidomborodnak ebben a dalban, már szinte konkrétan a The Doors világát idézik, sosem gondoltam volna, hogy fel fogom őket hozni egy Neurosis album kapcsán. Pedig van metszéspont.
Elérkeztünk végül az AULFABW kolosszáliszáró tételéhez – a Last Light mondhatni idegen tájakra kalauzol, de közben ősi, archaikus és színtiszta Neurosis marad. Modern megközelítésben fogant, lassan / okosan építkező és káprázatos, a Swans hatása itt tagadhatatlan, de tetten érni jóadag Vágtázó Halottkémeket is, csak mindez a Neurosis nyelvére lefordítva. Felszabadulás, szabadságérzet, minden EGY. Az éneklős középrész szétszed, Noah Landis billentyűs témái meg az összes effekt amit belerak, nem csak ennél a számnál, hanem allezusammen a többinél is, mind progressziót mutat. Úgy adott hozzá egy másik ízt, hogy közben végig önmaga tudott maradni, csodálom ezért a fickót. De a többiek is kitettek magukért, ugyanis ez – mint korábban említettem – az utóbbi Neurosis-évek terméséhez mérten eléggé erős lemez lett.
Semmilyen fenntartással nem kezeltem ezt az albumot, elvárásaim sem voltak – próbáltam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy hirtelen jött örömömben csak a pozitív dolgokat lássam meg, a rosszal meg ne foglalkozzak, próbáltam persze mögé látni – de nem egyszerűbb TÉNYLEG csak a jó dolgokkal foglalkozni és arra koncentrálni ?!?!? Ezek a drága bölcs emberek – Jason Roeder, Noah Landis, Dave Edwardson, Steve Von Till és Aaron Turner megfogalmazták helyettünk és ki is mondták azt, amire mi egyre kevésbé vagyunk képesek és ezért nem lehetünk elég hálásak nekik.
Minden ott van az An Undying Love For A Burning World hangjaiba kódolva.
Írta: MZ
