Magas, vékony, kedves figura, aki lelkesen mesél és szenvedélyesen magyaráz. Elragadó a stílusa, a nyitottsága és a lelkesedése. Önfeledten mosolyog, amikor a szívének oly kedves zenéről beszélgetünk. Ő Tim Charles, a Ne Obliviscaris énekese és bravúros hegedűse.

 

Egy 24 koncertből álló turnén vagy a Ne Obliviscaris-szal, és most gyakorlatilag ennek a felénél tartotok. Mennyire vagytok fáradtak?

Jól vagyunk. Nem mennek rosszul a dolgok… tudod, a mostani fellépések elég kemények. Kétórás műsort tolunk hetente ötször-hatszor, de a közönség hálisten olyan sok energiát ad nekünk, hogy az igazi kalanddá teszi az egészet. Tehát azt mondanám, hogy valószínűleg most járunk a turné ideális részén – már megérkeztünk, beállt a napirend, nem szenvedek a jetlag-től, de még nem vagyunk olyan közel a végéhez sem, hogy túl fáradtak legyünk. Szóval szerintem a budapestinek az egyik legjobb bulinak illene lennie – remélem, így is lesz.

 

Volt lehetőséged körülnézni Budapesten?

Régebben igen, ma nem annyira. Reggel kicsit sétáltam a Duna-parton. A busz a Dürer Kertnél áll, és ezzel a reggeli időtöltés egy gyönyörű módja kínálkozott: kimenni egy duna-parti sétára. A múltban – már nem is emlékszem, hogy melyik turnén – volt egy pihenőnapunk Budapesten, és akkor volt lehetőségünk felfedezni a várost. Az már pár éve volt, de igazából mindig az a helyzet, hogy egy várost többször is meg kell látogatni ahhoz, hogy igazán megismerd, mert egy órát töltesz itt, egy órát ott, nagyon maximum egy szabadnapot. De ha elég gyakran jössz, akkor idővel megérzed a város hangulatát – mindig csodálatos érzés ide jönni.

 

Úgy tűnik, hogy teljesen friss vagy – ennyire szereted a turnézást, ennyire felfrissít?

Azt mondanám, hogy fizikailag nem frissítő, mert nagyon megterhelő a szervezetnek. De érzelmileg és spirituálisan igen – a lényem legmélyén úgy érzem, hogy a turnézás egy olyan dolog, ami igazán inspirál, és tökéletesen rímel arra, aki vagyok, és ahogyan szeretném élni az életemet. Tehát mindig úgy érzem, hogy akkor vagyok a leginkább elememben, amikor felléphetek a zenekarral .

 

A legutóbbi albumotok, az Exul, márciusban jelent meg. Mi a visszajelzés Európában és otthon?

Nos, a visszajelzések fantasztikusak voltak. Nagyon nehéz volt ezt az albumot összehozni: 2020 márciusában kezdtük el felvenni a dobokat, és akkor jött a Covid, ami mindent szétcseszett. Két és fél évünkbe telt befejezni, sok minden történt ennek során, szóval tényleg nagy kő esett le a szívünkről, amikor végre kész lett. És valóban, a reakció világszerte hasonló volt: az emberek nagyon élvezték az anyagot, és úgy gondolják, hogy ez az egyik legjobb albumunk, ha nem a legjobb. És ez igazán nagyszerű, mert persze jólesik, hogy a sajtó vagy a média pozitívan nyilatkozik az albumkritikában – de ezzel együtt azt gondolom, hogy a legjobb bizonyíték arra, hogy tetszik az album, az, ha az emberek eljönnek a koncertjeinkre. És a nagyszerű dolog az, hogy jelenleg sokkal többen jönnek el a fellépéseinkre, mint korábban – ez egyszerűen csodálatos. Ez mindenhol a világban így volt. Szóval bárhol jártunk – legyen az Ausztrália, az Egyesült Államok, Európa –, a számok egyre jobbak, és ez igazán izgalmas, mert lehetőséget ad arra, hogy hosszú ideig folytathassuk.

 

Az elképzelhető legkevésbé sportszerű kérdést fogom feltenni: dolgoztok most valamilyen új anyagon?

Egy kicsit, de csak egy kicsit. Azt mondanám, hogy egyedi ötleteken dolgoztunk, és csak most kezdtünk el beszélgetni arról, hogy össze kéne rakni ezeket az ötleteket, azaz el kéne kezdeni a dalírást. Ami a legviccesebb, hogy ma érkezett egy értesítés egy kis felvevő kiszállításáról – ezzel már az út során elkezdhetjük felvenni az ötleteinket. Ez két nap múlva a milánói koncertre fog megérkezni. Ez csak egy apróság, de úgy gondoltuk, hogy szeretnénk elkezdeni dolgozni az út során – sokat beszéltünk róla ezen a turnén. Így naponta talán egy órát is eltölthetünk el azzal, hogy átnézünk néhány részletet meg ötletet, tehát a munka hamarosan meg fog kezdődni.

 

 

A Ne Obliviscaris mindig is egy teljesen egyedi hangzást képviselt a két énekkel, a hegedűvel, a basszusgitár-szólókkal és Benjamin elképesztő gitáros megoldásaival. De honnan jön a koncepció, kinek az ötlete volt ez az egyedi hangzás?

Nos, az érdem Xen-é, mert amikor elindítottuk a zenekart – ő és én vagyunk a két alapító tag –, az ő ötlete volt, hogy meghívjon engem, mert úgy gondolta, hogy egy hegedűs egy metal zenekarban izgalmas ötlet lenne. Szóval az övé az alapötlet: én akkoriban is nagy metal-rajongó voltam, klasszikus hegedűs, szerettem jazz-t játszani, és elkezdtem kísérletezgetni a metal-lal, de nem igazán gondoltam, hogy bármelyik metal zenekar akarhatna egy hegedűst. Tehát ő volt az, aki megfogalmazta ezt az eredeti ötletet. Ami a hangzást illeti, nos, az meg onnan van, hogy egyszerűen csak magunkat adjuk. Mindannyian eléggé különbözőek vagyunk, különböző zenei érdeklődésünk is van. Van persze némi átfedés, de igazából ezeknek a különböző érdeklődéseknek a kombinációja idővel egy olyan hangzást eredményezett, aminek nem voltak túl szigorúak a határai. Ha kitaláltunk egy ötletet, és tetszett, akkor az már elég is volt. Nem számított, hogy thrash metal, progresszív vagy death, csak az, hogy tetszik-e. És úgy érzem, nagyon szerencsés vagyok, hogy egy olyan zenekarban lehetek, ahol a srácok nagyon nyitottak a különböző ötletekre. Szóval csomószor én voltam az, aki hozott egy olyan ötletet, ami szokatlan lehet egy metal zenekarnál, és nagyon hálás vagyok, hogy ebben a zenekarban az ilyesmire azt mondják: „Ó, ez fasza, azonnal csináljuk meg!”

 

Szóval ebben az esetben a különböző gyökerek és a nyitottság a kulcsszavak?

Bármi, amit zeneileg szeretünk, függetlenül attól, hogy milyen stílusú, jöhet – igazából próbáljuk magunkat nem bedobozolni. Sok zenekar hangzása – akár két-három album után is – már berakható valamilyen dobozba. Minden egyes albumon próbálunk új hangzásokat, megoldásokat felfedezni, és szerintem ezt hallani is lehet minden lemezen – megvannak ezek az apró különbségek. Lehetnek ezek kisebbek vagy nagyobbak, de beépülnek az új albumba – és remélem, hogy a jövőben is új hangzásokat fogunk felfedezni.

 

A zenekar esetében a barátok lettek zenésztársakká, vagy fordítva?

Mindannyian véletlenszerűen találkoztunk, szóval a legtöbben nem ismertük egymást igazán, amikor csatlakoztunk. Tudod, Xen-nel egy online metal fórumon találkoztunk. Megemlítettem, hogy hegedűs vagyok, és ő írt nekem, hogy „Hé, szeretnél eljönni meghallgatásra? Új zenekart alapítok.” Matt esetében online hirdettünk, és néhány ember el is jött a meghallgatásra. Dan eredetileg egy barát haverja volt, egy régi iskolatársa az eredeti basszusgitárosunknak, Brendannak, és így tovább, szóval a legtöbben alig ismertük egymást. Inkább olyan embereket kerestünk, akiknek hasonló zenei érdeklődésük van, és akik érdeklődnek azok iránt a hangzások iránt, amelyeket mi is szerettünk volna felfedezni, meg persze akikkel úgy tűnt, hogy jól kijövünk. És onnantól kezdve a zenén keresztül tudsz kapcsolatot építeni – így válhattunk barátokká.

 

Mik a szerepek a zenekarban? Ki felelős a zeneírásért és a dalszerzésért? Ki írja a szövegeket, hogyan dolgoztok együtt?

Nos… az összes szöveget Xen írja. Tudod, amikor a zenekar elindult, nem énekeltem, csak hegedültem, szóval értelemszerűen minden szöveget Xen írt. Aztán idővel egyre több lett a tiszta ének, de az ő stílusa a szövegek stílusának továbbra is meghatározó eleme. Tehát továbbra is ő írja jobbára a szövegeket – szorosan dolgoztunk ezen, hiszen mostanában elég sokat énekelek én is. A dalszerzésnél ez egy kicsit változhat dalról dalra. Azt hiszem, a Citadel óta én és Benji vagyunk a zenekar fő dalszerzői, de tudod, Matt is hozzájárult néhány remek ötlettel. És a legújabb albumon Martino… az Exul az első albumunk, amin ő játszik basszuson, és volt néhány dal – mint a Suspyre és a Graal –, amiket a nagy részét ő írta meg. Szóval ez egy kellemes meglepetés volt, mert ugyan basszusgitárosnak vettük fel, de kiderült, hogy ő sokkal több ennél, így érdemben hozzá tud járulni a dalszerzéshez. Ez persze a daltól is függ: ha meghallgatod a Misericorde 1-et az új albumon, azt Benji és Martino írták leginkábbis, míg a Misericorde 2-t főként én, és ez így átível az albumon. Szóval szerintem ez az egyik oka annak, hogy a hangzásunk ennyire egyedi.

 

 

Van lehetőségetek jammelni, vagy inkább demókat és riffeket küldözgettek egymásnak?

Igen, régebben szoktunk. Martino Olaszországban él, Benji Franciaországban, a többiek pedig Ausztráliában, szóval nem sokat jammelünk. Általában két-három napra találkozunk minden turné előtt, hogy akkor elpróbáljuk azokat a dalokat, amiket játszani fogunk. De már beszéltünk róla, hogy amikor jövőre lesz az ausztrál turnénk, akkor egy-két hetet együtt tölthetnénk Ausztráliában, hogy közösen is dolgozzunk az új albumon. Nagyon jól működik, ha online küldözgetünk dolgokat, de mások az ötletek, ha egy helyiségben jammelünk. Szóval jó lenne, ha lenne lehetőségünk erre is.

 

Volt egy időszak 2019-2020 körül, ami némi késedelmet és problémákat okozott a Covid miatt. Hogyan kezelte a zenekar ezt a nehéz időszakot és az ebből adódó nehézségeket?

Nem igazán kezeltük jól. Ahelyett, hogy 2020 márciusában és áprilisában megcsináltuk volna a felvételeket, két és fél évet töltöttünk el ezzel négy ország kilenc stúdiójában. Folyamatosan át- meg átütemeztük az ének felvételét, aztán jött egy újabb lockdown Ausztráliában, a stúdiók is mind bezártak, így újra és újra át kellett terveznünk az egészet. Végül aztán vásároltam egy csomó stúdiócuccot, hogy az ének nagy részét fel tudjam venni otthon. Mivel a ének felvétele elmaradt, így a stúdióm fejlesztésére költöttünk pénzt, mert tudtam, hogy ott ezt meg tudjuk csinálni. Nagyon nehéz volt, és voltak olyan pillanatok, amikor őszintén kételkedtünk abban, hogy valaha is be tudjuk-e fejezni. De amint a pandémia kicsit enyhült, és elkezdtük befejezni az album legvégét, akkor láttuk, hogy ugyanolyan jó, mint amilyennek pár évvel korábban elképzeltük – na, ekkor visszatért az izgalom és az inspiráció, hogy végre befejezzük, és nekivágjunk a turnézásnak.

 

Hogyan találjátok meg az egyensúlyt a minőség és a mennyiség között?

Mindig a minőség az elsődleges. Nem írunk sok dalt, és ritkán fejezünk be úgy dalt, hogy az ne kerüljön fel az albumra. Néha vannak olyan dalaink, amik négy- vagy ötpercesek – ami talán fél dalnak számít –, és ha nem érezzük úgy, hogy teljesen kész van, vagy ha valami nem működik, akkor gyakran ott marad félkészen, és soha nem fejezzük be. De ha egy dal elkészül, akkor az azért van, mert imádjuk. És szerintem ez a kulcsfontosságú: arra koncentrálunk, hogy nem kell sok dalt írni, bőven elég, ha vannak bizonyos ötletek, amik igazán jól működnek – innen indulunk.

 

Ha egy dalon dolgoztok, akkor egy menetben írjatok meg azt, vagy ez inkább egy iteratív folyamat?

Ez alapjaiban függ a daltól. Azt mondanám, hogy attól függ, melyik dallal vagyunk lendületben, és melyikhez van meg az inspiráció az adott pillanatban. Például a Misericorde 2-nél a dal alapját, az akkordmeneteket én írtam otthon, majd lehoztam a próbaterembe, amikor együtt jammeltünk Ausztráliában, majd rögzítettünk néhány ötletet. Azután fogtam ezekből néhány szimpatikusat, azokból készítettem egy demót, csak a gitárokkal, a basszussal és a dobokkal, majd a hegedűk és vonósok 80-90%-át nagyon hamar, szinte azonnal megírtam. De a végső simítások – a végső gitárszóló, a basszus letisztázása, az vonósok maradék 10-20%-a – hónapokkal később készültek el, mert egy kicsit megakadtam. Mintha azt mondtam volna: „rendben, minden inspiráció megvan, majdnem kész van, de nem vagyok biztos benne, hogy mit kellene itt csinálni”, így félretettem, és dolgoztam egy másik dalon, azon farigcsáltam egy kicsit. Szóval nem dolgozunk egyszerre túl sok dalon, néha a dal csak félig kész, amikor megakadok, és ilyenkor ahelyett, hogy erőltetném, félreteszem két hétre, dolgozom egy másikon, majd újra előveszem – ez gyakran így működik nálunk.

 

A hegedűsként való zenélés, gondolom, komolyabb zenei képzettséget igényel.

Klasszikus hegedűt tanultam 6 éves koromtól, és a középiskola után Melbourne-ben konzervatóriumba mentem, ahol „klasszikus hegedű előadás és zeneszerzés” szakirányon szereztem meg a diplomát. Körülbelül 20 éven át vettem órákat a legjobb ausztrál tanároktól, aztán egy kicsit elterelődött a figyelmem. Imádom a jazzt és szeretek improvizálni – és ez segített abban, hogy elkezdjem felfedezni a hegedűben rejlő lehetőségeket. Mindig is nagyon érdekelt a metal és más alternatív zenei kifejezésmódok, és igazából a Ne Obliviscaris egy hobbi volt, amit az egyetem mellett csináltam, miközben arra gondoltam, hogy egyszer talán egy szimfonikus zenekarban fogok játszani. Aztán a hobbim a hivatásommá vált.

 

 

 

Említetted az improvizációt. Te vagy Benji improvizáltok a színpadon?

Eddig soha nem csináltuk, tehát a válasz alapvetően nem, kivéve ezt a turnét, amikor is az Exul záró tételét, az Anhedonia-t most először adjuk elő élőben. Ez a dal csupán egy három és fél perces darab, amiben én szólózok hegedűn, egy vonós szekció és zongora kíséretében. És ezt a hegedűszólót minden este egy kicsit másképp improvizálom. Mivel az albumverzióban sok a loop, nem akartam, hogy backing track menjen az utolsó másfél percben, így minden este egy új szólót játszom, amit ott improvizálok azon az estén. Ez nem is volt egy tudatos döntés, akkor kristályosodott ki, amikor elkezdtünk tervezgetni. Azt gondoltam, hogy ez így pont megfelelő lenne, mert az élő fellépés mindig egy kicsit más, mint az album. Így, az élő környezethez igazítva, mindez nagyon szórakoztató.

 

Terveztek kottákat kiadni?

Igen, volt a Portal of I-nak egy gitár- és basszuskottája egy időben. Levettük őket az polcról, most frissülnek, és a Citadel kottáját is frissítjük. Néha kérdeznek a hegedűsök, hogy lesz-e hegedűkottánk – ez meg egy olyan dolog, amiről korábban azt gondoltam, hogy talán nem lesz elég érdeklődő… ez néhány évvel ezelőtt volt. De most már rengetegen érdeklődnek, szóval csak időt kellene találni rá, hogy megcsináljam.

 

Mit jelent számodra a zene? És mit jelent számodra a metal?

A zene számomra az élet hangsávja. Bárminemű élményhez, amit átél az ember, hozzá lehet rendelni egy dalt vagy egy albumot. Tehát bármit is élsz meg – legyen az boldogság, szomorúság, stressz, nem számít –, mindig van valami, ami ehhez a hangulathoz passzol. Számomra ez egy csodálatos dolog, ami gazdagítja az emberi lényt; bármit is élsz át. Ami pedig a metalt illeti, az egyik dolog, amit szeretek benne, az az érzelmi intenzitás. Ez nagyon megvan ebben a zenében, én pedig nagyon mélyen élem meg az érzelmeket. Néha lehet olyan is a metal zene, amit egyesek depresszívnek vagy esetleg túl negatívnak gondolnak, de én meghallgatom, és örömet okoz, az érzelmi intenzitása okán. Tinédzserként ez valami olyan dolog volt, amihez vonzódtam – talán a tinédzserkorból adódó feszültségek miatt, talán amiatt, hogy meg kellett tanuljak helytállni a világban. De idővel megtaláltam azt a szépséget ebben a sötét energiában, ami örömet is adhat, ha egészséges módon figyelsz rá. Szóval szerintem ez egy gyönyörű dolog, és biztos vagyok benne, hogy az életem sokkal jobb lett általa.

 

Nagyon köszönöm a szép befejező gondolatokat, és köszönöm a türelmedet.

 

Írta: Á

 

 

********    ENGLISH CONTENT    ********

 

 

A tall, thin, and very kind figure who tells stories enthusiastically and explains passionately. His style, openness and enthusiasm are captivating. He is constantly smiling when we talk about the music being so deep in his heart. He is Tim Charles, vocalist and virtuoso violinist of Ne Obliviscaris.

 

You are on a 24-gigs tour with Ne Obliviscaris, and we guys are basically halfway through. So how tired you guys are now?

Pretty good. It’s not going too badly… you know, the show is a big one. It’s a two-hour show that we’re doing five, six nights a week, but the crowd gives us so much energy that it makes it just such a fun thing to do. So I would say that we’re probably at the perfect time of the tour, where we’re settled in. I’m not jet-lagged anymore from coming from Australia, but it’s not so close to the end that we’re too tired. So I think Budapest should have one of the best shows, hopefully.

 

Have you had the chance to take a look at here?

In the past, yes, but today not so much. I had a little walk around the Danube River this morning. The bus is parked at the Dürer kert venue, which is a beautiful way to spend the morning, going out on a walk alongside there. In the past, I can’t remember which tour, we had a day off once in Budapest, where we managed to get to explore. That was a few years ago now, but it’s always the thing you need to visit a few times on tour to be able to really get to know a city, because you maybe only get to spend an hour here, an hour there, or maybe one day off. But if you come enough, you get to get a vibe of the city and what it’s like, and it’s always been wonderful to come here.

 

You are looking to be absolutely fresh, so do you like touring so much, is it refreshing you?

I would say physically it’s not refreshing, because it is very demanding on the body. But I would say emotionally and spiritually, in my essence, I find touring to be something that really inspires and satisfies who I am as a person and how I want to live my life. So I always feel like I’m most alive when I’m performing with the band on the road.

 

Your last album, Exul, came out last March. What about the feedbacks in Europe and in your home country?

Well, the feedback has been amazing. It was such a difficult record to create, because we started recording the drums in March 2020, and then the pandemic hit, therefore everything kind of fell apart. It took us two and a half years to finish it, all these sort of things, so it was really, really gratifying when it came out. And really, the response universally was that people really enjoyed it, and they thought it was one of our best, if not our best album. And that’s been really great, because then it’s all very nice sometimes to have press or media say they like the album in reviews, but I always think that the best evidence if people like the album is if people come to the shows, to the concerts. And the great thing has been that, you know, there have been just so many more people coming to our shows than in the past, which has just been wonderful. And that’s been everywhere in the world. So everywhere we go, Australia, USA, Europe, the numbers have been much bigger, which is really exciting, because that gives us more of a chance to keep doing this for a long time.

 

I will ask the most unfair question that you can imagine: are you working on any kind of new material right now?

A little bit, just a little bit. I would say that we have been working individually on ideas, and we’ve only just started talking about coming together, bringing those ideas together to start creating songs. So funnily enough, just today, I got notification on a little recording device that we can start writing ideas and recording with on the road. And it’s just been delivered to the Milan show in two days. It’s only a little thing that we thought, like oh, we want to start writing on the road because we’ve been talking about it just on this tour. So we can just maybe spend an hour each day going through a few different sections and ideas, so that’s very soon going to be starting.

 

 

Ne Obliviscaris is something which always had an absolutely unique sound with the double vocals, with the violin, with the bass guitar solos and also with Benjamin’s absolutely fantastic guitar ideas. But where the main idea, the main concept behind this unique sound is coming from? Who is the brain behind?

Yeah, the original credit goes to Xen, because when we were starting the band, him and I, the two founding members, it was his idea to invite me to come, because he thought that a violinist in a metal band would be a cool idea. So I think it’s important to give him credit for that initial idea, because I was a big metal head, classical violinist, I love playing jazz and I had started experimenting with metal, but I didn’t really know if any metal band would want a violinist. So he’s the one who had that original idea. As to the sound from there, it was just a natural, organic result of us being ourselves. So within the band, we are all quite different from each other. We have different musical interests. We have some overlap, of course, but it’s really just the combination of those different things, so slowly over time we developed a sound that didn’t have too many boundaries. If we came up with an idea and we liked it, that was good enough for us. It didn’t matter if it was thrash metal or prog metal or death metal, just did we like it, or not? And thankfully, I feel very privileged to be in a band where the guys are very open-minded to different ideas. So sometime, I would say, maybe it was me being the one coming up with an idea that was unusual for a metal band. And so I’m very grateful to be in a band where they would say, ‘oh, that’s cool, let’s do it’.

 

So in this case, different roots and openness are the key words?

Whatever we like musically, regardless of what style, and really not trying to confine ourselves in a box. A lot of bands, even after an album or two, they have a box that is their sound. Every album, I really try to explore new sounds when I’m writing. And I think you can hear that on each record, there’s these subtle differences. Some things that are little, some things that are bigger, that really kind of all get added together to create the new record and what I hope to do is just keep exploring different sounds ongoing.

 

In the case of the band, we are talking about friends who became bandmates or vice versa?

We all met in quite random ways, so most of us didn’t really know each other when we joined the band. You know, it was more like Xen and I, we met on an online metal forum. I mentioned I was a violinist and he sent me a message saying, ‘Hey, would you want to come audition? I’m starting a new band’. And for Matt, when he joined, we advertised online and we got some people come to audition. Dan was originally a friend, like an old school friend of our original bassist, Brendan, and just little things like that. So most of us didn’t really know each other very well. It was more like hunting for people that had the same musical interests and that were interested in exploring the sort of sounds we were interested in exploring, and that we seemed to get along with. And then from there you can make this connection through the music and become friends.

 

What are the roles in the band? So who is responsible for the music and for the songwriting? Who is responsible for the lyrics and how you are working together?

Yeah. So all the lyrics are written by Xen. You know, when the band first started, I didn’t sing, I just played violin, so Xen obviously did all the lyrics. And then over time, the clean vocals slowly increased, but his style had become part of the lyrical style of the band. So we kept him doing the lyrics and him and me worked very closely on that thing. I obviously sing quite a lot these days. And for the songwriting, it kind of depends a little bit song to song. I guess since Citadel, myself and Benji have been the main songwriters in the band. But, you know, Matt has contributed some great ideas as well. And then on the new album, Martino… this is the first album with Martino on bass, and there was a couple of songs, Suspyre and Graal in particular, that he wrote quite a lot. So that was kind of a nice bonus because we hired him as a bass player and then realized that he was much more than that, so he could really contribute songwriting-wise. It also depends on the song. If you listen to Misericorde 1 on the new album, Benji and Martino wrote most of that, whereas Misericorde 2 was written mostly by me, and it kind of flows throughout the album. That’s one of the reasons why our sound is so unique, I think.

 

 

Do you have the chance to jam together or you’re sending demos, riffs and records back and forth?

Yeah, we used to. These days Martino lives in Italy, Benji in France and the rest of us are in Australia, so we don’t jam very much. Generally, we meet up for two or three days before each tour to rehearse songs that we’re playing. But we have been talking about maybe when we have an Australian tour next year, whether we can maybe spend a week or two in Australia working on the new record together. It works very well to send stuff online, and at the same time sometimes different ideas come out when you’re in the same room jamming. So it’s nice to have some of that if we can as well.

 

There was a period during 2019-2020 which caused some delays and some troubles with the Covid. So how did the band manage that difficult period and those difficulties?

We didn’t manage it very well. Instead of recording in March and April 2020, it took us two and a half years in four countries and nine recording studios. We kept booking in recording vocals and then there would be another lockdown in Australia and the recording studios would be closed, so we would reschedule again and again. In the end I ended up buying more home recording equipment so I could record most of my vocals on the album at my home studio. Because my vocals got cancelled so many times, we ended up spending money to upgrade my home studio because I knew that we could do it that way. It was very difficult. And there were definitely times where the honest answer would be that we worried if we would ever get it done. But once things started to ease a little bit with the pandemic, once we started to get back into the last bits of the record and started to see that it was just as good as we had imagined a couple years earlier, that excitement and that inspiration came back to kind of finish the record and leap forward into touring.

 

How can you find the balance between quality and quantity?

I think it’s always on quality. We don’t write a lot of songs, we rarely finish a song that doesn’t end up on the album. Sometimes we have songs that are four or five minutes, which is for us maybe half a song, and if we’re not quite feeling it, if there’s something not quite working, often it just sits there half finished and we never finish it. But if a song gets finished, it’s because we love it. And I think that’s the key thing. We just focus on, it doesn’t need to be a lot of songs, it’s just having certain ideas that work really, really well, that can create great music and we go from there.

 

Once you are working with one song, then you guys are writing everything in one go, or is it more an iterative process, modifying things again and again?

It depends, it’s a little stop-start. I would say that it depends what song has the momentum and the inspiration at the time. For example, with something like Misericorde 2, the initial basis of that song, the chord progression, was something I wrote on piano at home, brought it to a rehearsal place when we were jamming in Australia all together, and we recorded some of the rehearsal, some of the jams. And I took some of the different ideas from the jam session and created a demo of just guitars, bass and drums. And then very soon after that, I wrote almost, I would say, 80-90% of all of the strings and violins very quickly. But the final bits and pieces, like the final guitar solo, the bass final parts, the last 10-20% of the strings weren’t done until several months later, because I kind of got stuck. It’s like, OK, all the inspiration is there, it’s almost done, but not quite sure what to do here, so put it off to the side, and work on a different song. And then work on that one for a little bit. So often not working on too many songs at the same time, but sometimes a song might be 80% done and maybe get stuck, but then instead of forcing it, I leave it for a couple of weeks, work on a different idea and come back to that. And that’s often how we work.

 

Let me ask about your background, because being a violinist, I think it requires some musical education.

I studied classical violin from when I was 6 years old, and I went to a classical conservatorium in Melbourne, Australia, after high school and did a Bachelor of Music (Honours) in classical violin performance and composition. So I did about 20 years of classical violin lessons with some of the top classical teachers in Australia, and then I got a bit distracted. I love playing jazz and improvising, and that helped me start to explore different approaches to the violin. And I was always hugely into metal and other alternative forms of music, and then really, Ne Obliviscaris, was a hobby, that was something I did while I was studying at the university thinking maybe I might end up in a symphony orchestra. And then the hobby became actually my true calling.

 

You mentioned improvisation. Are you or Benji improvising on stage, or that’s something out of the scope?

We had never done this before, so the general answer is no, except on this tour we are doing the closing track from Exul called Anhedonia, for the first time live. That song is just a three and a half minute piece of myself singing violin over string sections and piano. And that song actually, the violin solo for that, I have been improvising every night a little bit different. And so, because on the album version, we have many delay loops, I didn’t wanted to do a backing track for the last minute and a half. So we still have that from the album, and I do like a new solo in the last minute and a half over the top, which I just make up each night on this tour. That was not even a decision, that was just in the moment when we started doing it. I kind of thought, I feel like it needs this, because the live show is a bit different to the album. And so just creating it for that environment has been fun.

 

 

Are you planning to release new albums as a sheet music?

Yeah, we had a release on Portal of I guitar and bass tabs a while ago. We took them off the sale a little bit, we are updating a few of them at the moment, and we’ve also been updating Citadel as well. I get asked sometimes about violin sheet music from a violinist, and it’s one of those things where I used to think that maybe there was not enough people that would be interested… this is going back a few years. But now there are lots of people that are interested, so I just need to find the time to do it.

 

What music does mean to you? And what metal means to you?

I think for me music is like the soundtrack of life. You can put on any experience that you have, you can match with a song or an album. So whatever you are going through, whether it’s happiness, sadness, stress, it doesn’t matter, you are in a position where there is something someone has written that will match that. And for me it’s a beautiful thing to enhance the human experience of whatever you have. Now for metal, one of the things I love about metal is the emotional intensity that is present in so much of the music, because for me I feel things very deeply. Sometimes there might be metal music that some people might think is depressing or maybe intense in a negative way, but I will listen to it and I will feel joy due to the emotional connection of the intensity with the music. For me as a teenager, it was something I gravitated towards initially maybe from some of the angst of being a teenager and learning how to be in the world. But then over time I was also finding the beauty in that energy, sometimes that dark energy which can give you joy as well when you connect with it in a healthy way. So it’s just I think a beautiful thing and definitely my life is much better for it.

 

Many thanks for that very nice final words. I really appreciate your time.

 

Written by Á