Fantasztikus, egyben hiánypótló koncerthez lehetett szerencséje annak a nagyjából 150 zeneszerető rajongónak, aki szerdán az A38 irányába vette útját. Egy átlagos, turnéhoz köthető koncerten általában széles a merítés: nem feltétlenül azonos műfajból hallhatunk fellépőket, és ehhez képest üde színfolt volt ez a szerdai esemény. Két német és egy oszták zenekart, a helyi extrém metal színtér színét-javát volt szerencsénk a színpadon látni, és feltétlenül hiánypótlónak mondható ez a koncert – ami egyben új zenék megismerésére is lehetőséget nyújtott.

Mivel a három fellépő zenei stílusa meglehetősen hasonló, ebből kifolyólag célszerű többé-kevésbé egyben tárgyalni őket, majd a különbségekre koncentrálni; az előbbi kijelentés az Ellende-re és a Groza-ra feltétlenül, a Servant-re meg többé-kevésbé igaz. Az Ellende-t, úgy tűnt, hogy nem kellett bemutatni a közönségnek, a Groza-hoz és a Servant-hez viszont még nem volt szerencsénk Magyarországon, úgyhogy ők mindenképpen új jövevénynek tekinthetők. Elsőre nem volt egészen tiszta, hogy a hétórás kapunyitásból hogyan is lesz tizenegyre zárás; egészen egyszerűen nem jött össze elég idő az átszerelésekhez, de menet közben kiderült, hogy ezzel tulajdonképpen nem is nagyon kell számolni: mind a három zenekar javarészt ugyanazt a cuccot használta, úgyhogy csak a gitárokat meg a pedalboardokat kellett cserélgetni, az pedig nagyon gyorsan megvolt.

Nos, akkor a stílusról egy kicsit. Első körben mindhárom fellépő black metalnak nevezhető – vagy lenne nevezhető, ha pusztán a külsőségeket tekintenénk. De hogyha picit alaposabban megfigyeljük a zenét, akkor kiderül, hogy nem egészen ez a helyzet: a klasszikus black metal – már amennyiben ilyen általánosítást meg lehet tenni – jellemzően viszonylag egyszerű, alapvető akkordokkal operál. Ha esetleg akkordbontást használ, általában akkor is ez a helyzet, viszont a jellemzően disszonáns, feszültséget fokozó akkordbontások leginkább a post black témakörébe tartoznak. Ezentúl kiemelendő az ellentétek fokozásával való játék, ami egyben feszültséget, feszült légkört is teremt: többfajta ilyen jellegű megoldást lehetett tetten érni például az est fellépői esetében is. Ilyen a gyors duplázó és a nagyon ritkásan adagolt cím vagy pergő, ami miatt a dob egyszerre gyors is meg nem is. Ilyen a duplázó és a lassú akkordbontások ellentéte is, de hasonló a gitárok dallamvezetésében és a pengetés sebességében is megfogható ellentét, így az az elemi bizonytalanság, hogy gyors vagy lassú zenét hallunk-e, már helyből egy egészen különleges légkört teremt a hagyományos black metal szerintem inkább egyveretű dinamikájához képest. A „klasszikus” black metal alkotások jelentős része többé-kevésbé azonos sebességű (már amennyire lehet az ilyesmit általánosítani), és maga a hangszerelés, a dallam az, ami meghatározza a csúcspontot. Úgy érzem, hogy az est föllépőinél ez a dinamikával való játék markánsan tettenérhető volt – az Ellende-nél mindenképpen, a Groza-nál talán kevésbé. Az Ellende esetében egyébként annyira megfogható volt ez a játék, hogy – ahogy egy kedves ismerősöm rávilágított – ők már ki is csúsztak a skála két végére: vagy eszméletlenül lassúak voltak, vagy fékezhetetlenül gyorsak, átmenet nélkül.

Egy következő játék talán a folyamatos építkezés: nekifut már egy önmagában is bizonytalan hangulatban (a gyors és lassú sebességek fentebb emlegetett ellentéte miatt), ezek után erre a dinamikával és a disszonanciákkal rádolgozik, létrehoz egy újabb feszültséget, csúcspont, feloldja… de igazából nem kerülünk vissza a kezdeti állapotban, nincs megnyugvás csak minimális, és innentől tulajdonképpen csak ízlés dolga, hogy ezt a játékot hányszor játssza el leginkább az Ellende, de időnként a Groza is, egészen addig hogy a 6-8-10-12 perces építkezés után a végtelenségig fokozott feszültség már kábé egy robbanásban oldódjon fel. Az építkezésnek egyébként fontos része a disszonancia kellő módon történő adagolása: erre talán az Ellende a jobb példa, de a Groza is él ezekkel az eszközökkel, amikor helyből valami nyugtalanító akkorddal nyitunk – vagy nagyon gyorsan erőkerül ilyesmi –, de ez nem kis színes dekoráció, hanem csak a kiindulási állapot, amit még és még és még lehet fokozni ilyen-olyan disszonanciák hozzáadásával. Ingoványos terep ez, legalábbis szerintem: ha a zeneíró túlzásba viszi ennek a használatát, akkor egy hallgathatatlan kakofónia lesz a vége, viszont ha megfelelő mennyiségben adagoljuk, akkor elképesztő energiákat tud a zenébe vinni – és ebben jók és ügyesek voltak a fellépők.

Nos, véleményem szerint alapvetően ezek voltak azok az eszközök, amiket többé-kevésbé mindegyik fellépő használt. A legelső, a német Servant ebből a szempontból talán a legkönnyebben befogadható, legegyszerűbb stílusgyakorlatot mutatta be. Klasszikus felállás, jellemzően konszonáns dalok, ahol a csúcspontot a disszonancia és a sebességváltás hozta. Igazából ha többször végighallgatjuk a már megjelent anyagaikat, kitűnik, hogy semmi eget rengető nincs a zenéjükben, „csupán” annyi, hogy a dalszerkezet tökéletesen passzol a feszültség megteremtéséhez, és az annak feloldásához szükséges eszközöket egészséges mértékben használják. Ez annyira egészséges mértékű volt egyébként, hogy a meglehetősen hézagosan álló közönség hirtelen bólogatásba kezdett, és hatalmas nagy tapsot kaptak a fiúk a félórás produkció után (Void, Temple, Empire of Madness, Litany, Devil, The Ultimate Occult Worship, Negate the I).

Szerencsétlen Groza nagy hátrányból indult: a basszusgitáros-énekes Patrick lebetegedett (le is mondta az aznapra megbeszélt interjút), és valóban, a fellépés után annyira halálán volt a fiú, hogy ment is a buszba aludni. Mintaszerű volt a zenei produkció: a fekete ruhában – maszkban fellépő zenészek, akik leginkább a Mgła-val rokonítható látványt adtak a színpadon (a Mgła-val való bármilyen jellegű összehasonlítás kívül esik beszámolónk tárgykörén). Itt tulajdonképpen egy best-of összeállítást hallhattunk, természetesen az új anyaggal a fókuszban (Asbest, Elegance of Irony, The Redemptive End, Dysthymian Dreams, Unified in Void, Deluge, Daffodils), tökéletesre kevert gitárokkal és basszusgitárral. Nagy rákfenéje ennek a stílusnak a disszonanciak használata – különösen akkor, ha ez két gitár játéka között valósul meg. Ha valamelyiket rosszul hallod, abban a pillanatban szétesett az egész alkotás, és tulajdonképpen értékelhetetlen a fellépés, de itt erről szó sem volt, eszméletlenül jól szóltak, és a közönség éljenezve-tapsolva, az öklét felemelve köszönt meg minden dalt. Egyetlen olyan dolog volt, amivel nem voltam elégedett, de nem csak én, ez pedig az ének, amelyik gyengén és erőtlenül szólt. Hogy ez Patrick betegsége miatt volt, vagy a keverés gyengélkedett, nem tudom, de ezzel együtt is egy csúcsszuper produkciónak lehetünk részesei.

Korábban már láttam a Groza-t, így nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok – ezzel ellentétben az Ellende számomra első fellépésén voltam jelen. Egészen minimális átszerelést követően már a színpadon is voltak, és maga a hangzás teljes mértékben lenyűgöző volt: a két gitár tisztán szólt (a basszusgitár backing track-ről ment), és az ének… hát… az mindent felülmúlt, és szerintem simán verte a felvételek énekhangjának szintjét. Lukas Gosch-ból, ebből a pici, vézna emberkéből annyi energia és olyan hang jött ki egy órán keresztül, ami egészen egyszerűen elképzelhetetlen, hogy honnan is táplálkozott. Melankólia – talán ez a megfelelő szó arra a légkörre, amit meg tudott teremteni az Ellende a folyamatos feszültség mellett. Nagy hangulatot csináltak; voltunk mélyen és még annál is mélyebben, de aztán a klasszikus záró Abschied méltó búcsúzásként rakta helyre az este hangulatát (Intro, Ballade auf den Tod, Der Blick wird leer, Verehrung, Scherben, Freier Fall, Der letzte Marsch, Am Ende stirbst du allein, Verachtung, Abschied).

Zárszóként: az est megítélése röviden megtehető. Aki nem volt jelen, az valami nagyon fontos utazásról maradt le. Sokan, nagy körben beszéltük át az élményeket, és valahogy nem akaródzott senkinek sem hazamennie; a fél színpadot lebontották, a fotózkodás lement ilyen-olyan konfigurációkban, de az a pár ember, akit kábé úgy kellett kidobni, valahogy nem akarta elengedni az est légkörét…

Írta: Á