OTTONE PESANTE …And The Black Bells Ring
Aural Music Olaszország 2022
Brass metal
10/8

Kísérletek mindig is voltak a metalban, a ’80-as évekhez képest ezek száma nagyban megnőtt a következő évtizedben, a 21. század pedig soha korábban nem tapasztalt mennyiségben mutatja fel a fémzenéhez szűkebben-tágabban kapcsolódó experimentális formációkat.

Vannak olyan zenekarok, amelyek gitárt nem alkalmaznak, csak basszusgitárt, az előbbit legfeljebb csak a szólóknál (Necromantia); olyan csapat is létezik, amely szintén basszussal hoz létre gazdag hangpalettát (Zaum), másutt éppen a basszusgitár hiányzik (Skepticism), megint más esetben a dob jelenlétét nem látjuk (Sunn O))) ), s se szeri, se száma azoknak a zenekaroknak, amelyek valamilyen speciális, vagy a metalban egzotikusnak minősülő zeneszerszámot szólaltatnak meg. Az eleinte trombitát, később harsonát használó Sear Bliss e tekintetben megkerülhetetlen, de a cimbalommal riffelő amerikai Botanist is egyedi jelenség. Nem kevésbé az itáliai Ottone Pesante, amely szintén különleges hangszerparkkal rendelkezik.

Az olasz trió az első rézfúvós metal zenekar, s erős a gyanúm, hogy a mai napig az egyetlen. Bár ez nem holtbiztos információ. Korábban nem ismertem őket, pedig jó néhány kiadvány foglal helyet a diszkográfiában. A felállás nagyon egyszerű: trombita, harsona, dobok. Hogy ezen eszközök segítségével miként lehet metalt előállítani, kiderül az ...And The Black Bells Ring című új EP alapján.

A csapat palettájáról a 2015-ös első EP-t hallgattam meg, ami merőben eltérő képet mutatott az Ottone Pesante hangzását illetően. Idővel a közbülső albumokat is meghallgatom, de míg az említett bemutatkozó anyag elég kevés utalással bír a mégoly tágan értelmezett metalra, addig az … And The Black Bells Ring négy száma kellő nyitottsággal felvértezve besorolható a fémzene égisze alá. Ismétlem: kellő zenei nyitottsággal. Aki egy életen át csak ugyanazzal a riffkészlettel tud/akar/mer foglalkozni, nem sokat tud majd kezdeni ezen experimentális anyaggal. Azonban aki készen áll, hogy más hangzásokat is megismerjen, amelyeknek hangulati téren vannak kapcsolódási pontjai a gitáros metallal, tán megtalálja a magának valót az olaszok szürreális művészetében.

Az Ottone Pesante fentebb említett első EP-je leginkább kellemes mediterrán hangulatot áraszt, miközben érezni, hogy a zenekar nem teljesen a megszokott módon közelít a zenéhez, addig a most márciusban megjelenő EP minden szempontból sokkal súlyosabb, komolyabb képet mutat. Ehelyütt már nem nagyon hallunk vidáman hangicsáló kis dallamocskákat; a hangszerek mélyen dohognak, s amikor a dob elkezd tempózni, a két fúvós hangszeres fújja az őrült témákat, ott bizony van kakofónia, bábeli felfordulás, atmoszférák ütközése, majd ezekből való kikecmergés. A nyugodtabb pillanatokban, amikor szépen, szinte ambient-hullámokat keltőn szól a hangszer (Die Ewige Wiederkunft Des Gleichen), ott Leila Abdul-Rauf (Vastum, Hammers Of Misfortune, Cardinal Wyrm) szólólemezeinek visszavonultságot, szinte álomszerű hangulatot felidéző aurája jutott eszembe. Ez a tétel számomra sokat hozzátesz ehhez az eleve különleges anyaghoz.

Nem említettem, de a zenekarban nincs ének, végig instrumentálisan játszik a trió, ezzel párhuzamosan érdemes megfigyelni, milyen színesen használják a két fúvós hangszert. Sokszor meg sem mondanánk, hogy nem gitárt, avagy basszust hallunk. A dobos összetett, változatos játéka is dicséretet érdemel.

A korai időkhöz képest nagyon megerősödött az Ottone Pesante: a zenei spektrum sokkal szélesebb, a szerzemények vadabbak, sokkal extrémebbek, ugyanakkor a trió nem engedi el a gyeplőt, a káosz nem szabadul el oly mértékben, hogy aztán ne lehessen összeterelni a szétszaladt hangokat. Megnyerő, ha egy zenekar esetében nem csak az ambíciók nőnek, hanem a tapasztalatok, a kísérletezés és a gyakorlás következtében a kvalitások is erősödnek. A magabiztosság erőt ad a további kísérletekhez, a megszerzett tapasztalat pedig segít formába önteni a születendő ötleteket. Mégoly szokatlanok is legyenek ezek, és ebből következően a formák.

Aki nem ragaszkodik mereven a szokásos hangszerkiosztásokhoz, és egy adott hangulat fontosabb számára, mint a megcsontosodott zenei, stílusbeli konvenciók, az élvezetét lelheti az Ottone Pesante különös művében.

M. P.