Mielőtt belevágnék a koncertbeszámolóba, engedjetek meg egy rövid személyes megjegyzést előjátéknak: Én a The Hellfreaks-t kb. négy éve hallottam úgy egyáltalán először (pedig már 2009-ben megalakultak), egészen konkrétan a Men in Grey című klipjükre kattintottam rá youtube-on és bár nem az ő stílusuk áll hozzám a legközelebb, azonnal megvettek kilóra! Az akkoriban megjelenő God On the Run lemezüket is epekedve vártam és teljesen fülembe ültettek minden egyes dalt arról a lemezről, úgyhogy volt, hogy napjában 2-3szor is végig lepörgettem. Egészen konkrétan minden egyes dal egy külön sláger, ha lehet ennyire elfogult a véleményem. Minden dalban van valami magával ragadó dallam, riff, énektéma, ami egyből betalált, legalábbis nekem. Metalos megszólalással, odamondós punk attitűddel felvértezett modern frontcsajos zene, mindez teljesen profi és kimunkált előadásmóddal nemzetközi színvonalon… Nagyjából így tudnám összefoglalni. Miután rongyosra hallgattam, tavaly vettem rá magam először, hogy ellátogassak a Dürer Kertben megrendezett koncertjükre és baromi nagy élményt nyújtottak a már ismert dalok élőben is. Profi és rutinos kiállásuk magával húzott azon az estén, ami csak fokozta a szimpátiámat, hiszen ahogy Lemmy is anno megmondta: a rock és metal az élőzene! A színpadon bukik mi minden erény vagy hiányosság, amivel egy zenekar valójában rendelkezik. Akkor és ott meg is nyertek. Már akkor híre ment, hogy nemsokára jön a következő nagylemez, amit már természetesen nagyon vártam. Ez öltött formát idén a Pitch Black Sunset képében, amivel még egy lapáttal sikerült rátenniük az előző anyagra. Változatosabb, merészebb, nem lettek önismétlőek és megint megtudták valósítani azt, hogy egyetlen dal sem hagyjon töltelék érzetet, sőt… Ismét minden dal egy nettó sláger lett! Elképesztő, milyen kreatív és jó alkotói vénával bírnak dalírás és végső megvalósítás terén. Nem beszélve a jól kidolgozott klipjeikről. 10/10 lett számomra, az idei év egyik nagyon sokat hallgatott albuma.
Szóval ezek után számomra nem is volt kérdéses, hogy idén is ellátogassak a friss lemez hazai bemutatójára, ami ugyancsak a Dürer Kert kistermében kapott helyet. Alapvetően én nagyon szeretem, mint koncerthelyszín annak ellenére is, hogy kicsit „doboz” érzete van és nem túl nagy a terem. A hangzás általában rendben van, jó a belső akusztikája. Előre bocsájtom, hogy most ez egy csonka beszámoló lesz, hiszen az első zenekarokat, a Vodka for Kids és Tiansen produkcióját, úgy ahogy van lekéstem, hiszen egyéb teendőim miatt épphogy betudtam esni tíz órára a fő attrakció kezdetére. Szóval sorry, aki számított rá, sajnos nem tudok nyilatkozni róluk. De, mint említettem a The Hellfreaks-re pont beestem és egy jó hideg sör vásárlása után a nyitányra be is értem a zsúfolásig megtelt terembe.
A nyitódal az egyik nagy kedvencem, az Old Tomorrows volt, ami egy nyitánynak tökéletes a maga lendületével és kántálós vezértémájával. A színpadkép és felállás maradt a régi, így a tavalyi buli után szinte deja vu érzet lett úrrá rajtam. Budai Béla veszettül és feszes tempóval ütötte a bőröket ezúttal is, Takács József „Jozzy” ismét bebizonyította, hogy remek gitáros, aki nagy profizmussal bánik a hangszerével mind a riffjáték és mind a szólózások terén. Domján Gabi fő dalszerző és basszusgitáros pedig hozta a szokásos vicsorítós és bólogatós hardcore játékát. Radnóti Zsuzsi alapítótag, énekes pedig egyértelműen a zenekar arca és magával ragadó frontembere.
Következő dalként a Hit Me Where It Hurts volt, ami az új anyagról az egyik legnagyobb kedvencem. Ez a szerzemény főként a vezértéma jó dallamvilága miatt ragadt el és persze ebben scream vokáltechnikáját is megvillantja Zsuzsi, amiben úgy gondolom sokat fejlődött. Nagyon jó elegyet képez a tiszta énekével, eleve szeretem ezt a váltott stílust, főleg ha ízlésesen van kihasználva. Rövid konferálás után következett a Men in Grey, amit láthatóan a közönség is jobban ismert. Most is jó erővel húzták a színpadon azokat a metálos és tempós riffeket. Ezt követte egy szintén God on the Run-os Red Sky, valamint a boszorkányos Witches Heal.
Ami nagyon tetszett, hogy a dalok között helyett kaptak olykor elektronikus és indusztriális betétek is, szerintem ezek nagyon jó hidat képeztek egy-egy szerzemény között. Én egyébként még komplett dalt is eltudnék képzelni ilyen zenei betétekkel, meglátjuk mennyire lesznek a jövőben kísérletezősebb kedvükben… Nem túl nagy meglepetésemre főként az említett utolsó két nagylemezükből állították össze a setlistet, ami nem is csoda, hiszen régebben eleve más zenei utakon jártak, amely iránnyal a tagcserék és stílusváltás okán részben szakítottak is. De már nem is képezne jó koncepciózus elegyet az újabb dalokkal. Még az ikonikusnak számító, klipes Boogie Man-t is kivették, pedig anno avval robbantak be igazán itthon a köztudatba… De mindegy is, hiszen jó dalból így is akad bőven!
Egy-két régebbi dal természetes előkerült, ilyen volt a Zsuzsi által bekonferált Why Do You Talk is, ami az öltönyös politikusoknak és kizsákmányoló kapitalista világnak mutat egy nagy középsőujjat! A dal bevezetőjéül az országunk Don Veto-jának egyik idézetét választották… Haha.
Utána következett a Sabotage, ami ismét nagy közönségkedvenc, bár én annyira pont nem kedvelem valamiért. De ez legyen az én bajom. Viszont élőben jobban érvényesült most számomra. Hiába, még azok a dalok is beérnek idővel, amik nehezen adják meg magukat…
Az estének az egyik csúcspontja egyértelműen a Weeping Willow volt, amit most hallhattunk először élőben. A zenekar férfitagjai levonulása után Zsuzsi egymaga a színpadon vágott bele a dalba lassú, érzelmes énektémáival az elektronikus zenei betétekre. Majd a dal előre haladtával mindenki elfoglalva a helyét a színpadon csaptak át a durvább verzékre. Jómagam is imádom ezt a dalt és az egyik legepikusabb része volt a show-nak. Remélem a jövőben még kerülnek ki a műhelyükből még hasonlóan nagyívű, grandiózus hangvételű dalok. Ezek után Domján Gabi magához ragadva a mikrofont nem bírta tovább elnézni, ahogy a közönség csak áll és figyeli a produkciót, ezért némi mozgásra bíztatott mindenkit! A kedves publikum eleget is tett a kérésnek, hiszen a Chaos című dalukra kegyetlen nagy pogó kerekedett, nem is csoda, hiszen ez egy igazi, velős, ösztönös és agresszív dal, amiben a gyors tempók dominálnak! Még nekem is a sörösüvegemből megfogyatkozott némi komló nedű egy repülő ember miatt, de annyi baj legyen, ez hozzátartozik az élményhez! Haha.
Az est végéhez közeledve zárásként az Adrenalized és PBSS címadó dallal vonultak le, ami kiváló levezetésként szolgált. A kb egy órás buli végeztével Zsuzsi még meginvitált mindenkit egy közös fotóra mementó gyanánt, amihez lelkes partnerként állt a zenekar mögé a közönség!
Összességében egy kiváló koncertet adott ismét a The Hellfreaks, egyetlen negatív kritikám, hogy helyenként Jozzy gitárja kicsit halkan szólt és dobok túl lett emelve, de evvel együtt nagyon is élvezhető volt minden egyes dal. Remélem hagyománnyá válik, hogy minden év végén megörvendeztetnek minket egy ilyen jó hangulatú klub bulival, én biztos menni fogok rá, úgy ahogy eddig is!
Írta: Cannibal
Fotók: Bánhegyi Tamás
