Mindenki számára van olyan zenekar, ami után rajong, rongyosra hallgatja a lemezeit, de élőben valami oknál fogva nem sikerült még elcsipni. A Shadow of Intent is egy ilyen zenekar nekem. Évek óta űzöm, hajtom, de eddig nem láthattam élőben. Az sem segített a helyzet megoldásban, hogy Budapesten nem is fordult meg a zenekar mostanában. Amikor láttam a bejelentést, hogy az év elején turnéra indul a legendás Cattle Decapitation társaságában, akkor igencsak megörültem. Bár nem volt felhőtlen a boldogság, ugyanis magyar dátum ezúttal sem került a listára. 2025.02.07, Bécs viszont igen. Gond egy szál se, Bécs azért nem a világ vége Pestről, ott még úgysem voltam koncerten, szóval nem kellett sokat tanakodni a jegy vásárláson. Na meg hát turisztikai szempontból sem utolsó. Tekintve, hogy a Simm City adott otthont a bulinak, a környéken néztünk körül látnivaló terén a koncert előtt. Stílusosan maradva a zenei témáknál, meglátogattuk a nagy-öregek sírjait, mint például Beethoven, Strauss, Schubert és Mozart.
A kiadós séta és néhány sör után meg is érkeztünk a helyszínre. Túl sokat nem kellet keresni a klubot még helyismeret hiányában sem, mert a környék battle vestes és/vagy fültágítós-converse cipős formái feltűnően egy irányba zarándokoltak. Belépésnél az egyből megállapításra került, hogy még Bécsben is belefut az ember itthoni ismerősökbe.
A buli előtti órákban írták ki a szervezők, hogy sold-out lett az esemény, ami egy Barba Negra Blue stage-nél picit nagyobb helyen nem mindig szokott komfortos lenni, ami miatt voltak azért fenntartásaim. Mint kiderült, fölöslegesen pörögtem ezen, de erről bővebben majd később.
Az estét a dél-afrikai Vulvodynia kezdte. Becsülettel bevallom, hogy aktívan sosem hallgattam a bandát. Tisztában voltam vele, hogy kik ők, mik ők, amiket feldobált tőlük a Spotify, az tetszett is, de valahogy sosem hallgattam meg a munkásságukat részletesen, elejétől a végéig. Nagyjából tudtam mit várhatok tőlük, csak kíváncsi voltam a tálalásra. A hangositásra egy erős korrekt jelzőt mondanék, mert közel sem volt tökéletes, de bőven az élvezhető határ fölött sikerült belőni. A közönségre sem kellett sokat várni, az első szám végére már közel volt a teltház érzés. Sok noszogatásra sem volt szükség, a koncert első harmadában már ment középen a pit és az akrobatikus karate bemutató. Természetesen a bodysurf sem maradt el. De nem egy-egy ember lett feltéve, hanem egyszerre akár 3-4 forma is fent lehetett a levegőben. Érdekesség, hogy ez a tendencia az egész estére igaz volt. Nem mondanám hogy hosszú volt az előadás, ellenben bitang sűrű. Nem sok konferálásnak és dumának maradt hely a feszített tempóban. Igazából szükség sem volt rá, mert annyira egy hullámhosszon volt a zenekar a közönséggel, mintha az ezredik Vulvodynia koncert lenne ugyan annak a közönségnek. Nem gondolom, hogy sokkal többet fogom hallgatni a zenekart, de az biztos, hogy így koncert körülmények között eléggé megvitt a hangulat.
A Revocation-nel azért már nehezebb a helyzet. A banda neve ismerős volt, de semmi emlékem velük kapcsolatban. Aztán az este megfejtettük, hogy még anno Cannibal Corpse előtt játszottak, és ott láthattam őket. Azt tudtam, hogy elég kaotikus zenét csinálnak, ha stílusbesorolást vesszük. Szeretem a különleges, agyament koncepciókat, sőt keresem is, mert végtelenül szórakoztató dolgok is kikerekedhetnek a műfaj-elemek vegyítésével. De ennek az a hátránya, hogy ha valami nem talál be, akkor az nagyon nem. Nem tagadom, a Revocation az utóbbi volt. Végig álltam a koncertet, de egy kiemelkedő pontjára sem emlékszem. Na jó ez nem igaz, mert azt többször is megjegyeztük, hogy a szólók kimagaslóan jól szólnak, és a gőzölgően friss Confines of Infinity, a Cattle Decapitation énekesével, Travis Ryan-nel is nagyot ment. Más különösebbet nem nagyon tudok kiemelni, az én ízlésemnek egy kicsit monoton volt. Utólag jobban meghallgatva ez egyáltalán nem igaz magára a zenekarra, de koncerten mégsem adta ki. A setlist vége felé már kifelé kacsingattam, hogy honnan érdemes szerezni frissítőt, mert nem szerettem volna lemaradni a Shadow of Intent egyetlen percéről sem. Komolyabb kihívást szerencsére nem jelentett ez a feladat, mert meglepően gyorsan haladtak a sorok a pultoknál. Vissza térve a koncertterembe még kedvező pozíciót is találtam, ahol kicsit szellősebb volt a tömeg. (telthaznál szellős?? Whaaaat?? Erről is később.)
Igazából ahogy elindult az intro, abban az pillanatban nekem végem volt. Nem szaroztak a srácok, első számnak besurrant a Horror Within. Szerintem még a refrénig sem jutott el a dal, de már ketten szörföltek elöl, és kavargott a pit. Teljesen egyértelmű volt, hogy a hangosítás a két fő fellépőnek lett belőle, mert olyan bitangul szólt a következő daltól, hogy olyat a 15 éves koncertlátogató karrierem során még nem tapasztaltam. Ben Duerr egész egyszerűen elképesztő. Szoktunk itt vitázni azon, hogy Will Ramos, Alex Terrible, Phil Bozeman vagy Tom Barber a jobb deathcore énekes. Na ebbe a felsorolásba most már kétség kívül ott a helye a Ben Duerr-nek is. A setlist is megér egy misét, hiszen lényegében egy Spotify best of volt a repertoár olyan alap dalokkal, mint a Flying the Black Flag vagy a The Heretic Prevails. A látványra sem lehetett panasz, sőt…Nem kell nagy megoldásra gondolni, mert pár extra lámpán kívül semmi egetrengető nem volt a megvalósításban, viszont ami volt, az teljesen ki lett maxolva. Profin programozott fények, pont jókor és elég ideig használt strobi ÉS KEVÉS FÜST! Az is csak a színpad leghátuljára befújva. Ugye, hogy lehet ezt jól is csinálni? Az egész koncerten lényegében csak akkor volt egy kis szusszanásnyi idő, amikor a rövidke dobszóló dübörgött. Nem is tudok más egyebet mondani erről az előadásról, csak azt, hogy az utóbbi évek egyik legjobb hőbörgése volt.
Az este másik főattrakciója, az amerikai deathgrind legenda, a Cattle Decapitation volt. Tekintve, hogy ez a zenekar is elég magas polcon van nálam, pontosan tudtam, hogy mi fog következni. Rettentő tekerés, blastbeat és arconpörgés. Volt bennem egy pici közömbösség megelőzően, mert amikor legutóbb a Negrában láttam a zenekart, akkor egy picit laposnak és erőtlennek tűnt. Ott a Signs of the Swarm vitte a bulit. Kb. 10 másodpercig tartott ez az érzés, mert ég és föld volt a két buli hangulata és dinamikája. Ezúttal nekem nagyon úgy tűnt, hogy a zenészek élvezettel és kedvvel játszanak, nem pedig muszájból. Travis Ryan alapból egy kivételesen különleges énekes a hangszíne és technikája miatt, de ezúttal ki is engedte a benne szunnyadó állatot. A közel tökéletes hangosításnak hála ez hibátlanul át is jött. Itt is kijelenthető az, hogy Spotify best of-fal érkezett a banda, és látványosan felborult a koncertterem a Scourge of the Offspring, Bring Back the Plague és a We Eat Your Young alatt. A látványt itt sem gondolták túl. A stílusra jellemző fényelés volt megvalósítva, de az legalább rendesen. A koncertterem hátsó traktusából is lehetett látni még a dobost is, nem volt elrejtve a köd homályába.
Összességében az utóbbi évek legjobb koncertélményével lettem gazdagabb a Simm City sötétjében. Baromira örülök, hogy bevállaltuk ezt a bécsi kiruccanást, mert az utolsó centig megérte az árát. Azt sajnálom egyedül, hogy nem akkreditálva, fotósként mentem, mert most aztán lehetett volna mocsok erős képeket lőni, mert a környezet tökéletesen adott volt ehhez.
Ezen a ponton szeretnék kitérni (jó)pár gondolat erejéig a „szakmai” megfigyelésekre. Nem vagyok sem hivatásos fotós, se hangtechnikus, se szervező, se üzemeltető se semmi, csak simán egy másfél évtizede koncerteken élő rajongó (és később koncertfotós), akinek van véleménye. Nem tisztem pálcát törni a hazai klubbok felett, mindössze van pár érdekes észrevételem.
Korábban említettem, hogy az előzenekaroknál nem volt tökéletes a hangosítás. Itt azért ki kell emelni, hogy nem a minőséggel, hanem az arányokkal volt némi gond. Egy-egy hangszer kicsit háttérbe volt szorítva. Viszont ennek ellenére is kristály tiszta hanzást kaptunk. Semmi recsegés vagy sistergés, semmi katyvasz. Semmi vízhang. Valljuk be, nálunk azért komoly eredmények tekinthető, ha sikerül úgy hangosítani egy zenekart, hogy hallható legyen minden hangszer, és mintha a hang minősége nem is lenne szempont.
Ugyan ezt a párhuzamot véltem felfedezni a színpadképpel is. Koncertfotósként nonstop vinnyogok azon, hogy mennyire nehéz jó képeket csinálni úgy en bloc a budapesti fellépőkről. Tejföl sűrűségű füst mindenhol, csak hátulról megvilágított zenészek, fejfényt nem is használunk vagy csak teljesen random beállításon. Pedig az eszköz és a technológia ott lóg a színpad felett a legtöbb helyen. A Simm City miben különb, miben több, mint nálunk bármelyik klub? Ott miért tudják ezt megcsinálni? Ott miért nincs szükség mindent elfedő füstre? Ott miért tudják kihasználni a hely adottságait fénytechnikában? Nem vagyok technikus, nem tudom a választ, de a különbség nagyságrendi.
Volt még szó arról is, hogy telt ház mellett is (utólag kiderült, hogy nem volt teljes sold out, 9 jegy még maradt) találtam helyet. Nálunk a legtöbb teltházas buli egyenlő a heringpartyval. Végtelen tömeg, senki semerre nem tud mozdulni, annyi szabad területed nincs, még a hátsó sorokban sem, hogy helyben megfordulj. Bizonyos megközelítésből ez egy tök jó dolog, mert ennyi ember érdeklődik, mennek a jegyek, jön a lóvé, örül a zenekar, örül a promoter, örül a hely, hurrá-hurrá. De szerintem az is hozzá tartozik egy jó élményhez, hogy nem kell 3-4 órát odasimulva töltenem négy másik emberhez, és ha ki akarok menni rötyire, akkor nem kell 10 percet verekedni az első sorból kifelé. Ezen a szinten szerintem már nem oszt nem szoroz az a +- 25 jegy amit el lehet adni, ellenben baromi sokat hozzá tesz az élményhez.
Visszatérő téma nálunk a pultok problémája. Tény, ez máshol sincs tökéletesen megoldva, de a probléma nagysága azért nem mindegy. A sógoroknál jobban szeretik a kp-t, vagy más a törvény, mint nálunk. Ebből adódóan a legtöbb helyen van egy minimális limit ami alatt nem fogadnak el kártyát, általában 10 euró. Simm Citybe például három, viszonylag kicsi pult van, kettő a teremben (ez only cash), és egy az előtérben. Ennek ellenére sem maradtam le koncertről (igen, van/volt ilyen), mert sorban álltam. Max 5 perc alatt bárhol kapsz frissítőt. A ruhatár pörgős és gördülékeny, sőt INGYEN (tudom ez fontos szempont) füldugót osztanak, hogy ne süketülj meg az első sorokban hosszútávon. Oké, ezek a dugók nem Alpine minőségű eszközök, de akkor is… Ez a legirrelevánsabb megfigyelés, mert alapból hatalmas a különbség a gazdasági berendezkedésben a két ország között, és ennek hála gyanítom teljesen más tematika alapján működnek a klubok, de ilyen gyatra euró árfolyam mellett is szignifikánsabban olcsóbb a merch. Itthon jellemzően 15-16 ezer forint egy menőbb póló a helyszínen. Nekem most sikerült kb10 ezer forintnyi euróért hozzájutni. Mondom, ez sok mindentől függ, de na…
Egy szó mint száz, nem lehurrogni akarom a magyar klubokat, mert örüljünk neki, hogy ebben a helyzetben egyáltalán van hova mennünk bulizni, és jönnek is a kedvenceink. Nem azt mondom, hogy építsünk új hipermodern klubokat és arénákat (mondjuk elférne), hanem azt kéne kimaxolni amink már van. Úgy gondolom nem nagy elvárás és nem teljesíthetetlen feladat, hogy a meglévő infrastruktúrát és technikát (mert hát ugye az állítólag van bőven) a benne rejlő maximum közelében tanuljuk meg használni.
Jah, és azt vágod, hogy ez a hely egy pláza felső szintjén van?
Írta: VD
