Már a két évvel ezelőtti Hellfest után is nagy lelkesedéssel vártam a következőt: jól látszott, hogy az esemény szervezése mögött álló társaság szívét-lelkét kiteszi azért, hogy egy nagyon kellemes bulit hozzanak össze Balatonszepezden. De nemcsak ez volt motiváló tényező: a két évvel ezelőtti Hellfest-en Ahriman-lemezbemutatóhoz volt szerencsénk további nagyon izgalmas csemegék mellett, idénre pedig – legalábbis számomra – a csúcsot a Fagyhamu fellépése jelentette. A helyszínen – a balatonszepezdi csónakház melletti sétányon – délután fél öt körül még elég kevesen lézengtek; a nyaralók és a kisgyerekekkel sétálók gyanakodva nézegettek a színpad körül ácsorgó, illetve a padokon üldögélő gyanús kinézetű urakat és hölgyeket. Aztán ahogy közeledett a 6:66-os kezdés időpontja, úgy nőtt a létszám; egyre hosszabb lett a sor a merch-pult előtt, majd kinyitott a sörkivételételi mű, és tulajdonképpen minden készen állt az est kezdésére. Én először a merch-pultban kezdtem: Lédeczy Lambert pár hónappal ezelőtt írta, hogy lehet, hogy hoznak valami cuccot – gondoltam, ránézek, mielőtt elfogy. Az állam teljesen leesett a csodálkozástól: nemcsak hogy Fagyhamu-pólóhoz lehetett hozzájutni, hanem a Coffinborn és a Rothadás, valamit az Ahriman cuccai is ott lógtak hosszú tömött sorban Ildikó háta mögött. Az összes CD, bakelit, kazetta és kitűző is elérhető volt – meg merem kockáztatni, hogy kivétel nélkül –, én meg csak vertem a fejemet a falba hogy „előrelátóan” csupán limitált mennyiségű készpénzt hoztam magammal. A kötelező Fagyhamu-póló beszerzését a fesztiválpóló megvásárlása követte, majd ismerkedés, beszélgetés, sörözés. Egy ilyen helyre nem lehet elég korán jönni; tulajdonképpen ugyanazok az arcok látogatták ezt a bulit, mint akik a pesti underground élet más eseményeit, de mindig van valakivel valami halaszthatatlan megbeszélnivaló, és az órák pillanatokként múlnak el. Nem tudom, hogy hányan lehettünk – én olyan száz főre tippelem a jelenlévők létszámát –, de amit külön szeretnék kiemelni, az az, hogy a koncertszervezőkön túl a magyar underground jól ismert zenészei is látogatták az eseményt. Aztán hirtelen eljött a 6:66 perc, és színpadra lépett az Estve.

Klasszikus régi sulis black metal-t halhattunk a műfajból már ismert kollégák előadásában. Az Estve nem új fiú a pályán: 2018-ban egy demo-anyaggal jelentkeztek, majd 2020-ban egy nagylemezt adott ki a társaság, és – amennyire követni tudtam –, alapvetően ezekről az anyagokról játszottak nekünk. Időnként lassú elemekkel fűszerezett borongós-merengő zenéjüket először csak távolról követte a közönség (vélhetően a napfény zavarta a műélvezetet), de aztán ahogy elkezdett lassan lemenni a nap, úgy nőtt a hallgatóság létszáma a színpad körül. Nem nagyon volt semmilyen mozgás: az ilyen stílusú zenét tényleg csak karba tett kézzel, a padlót bámulva lehet megfelelően befogadni. Lefelé menet az autóban pont erről beszélgettünk az egyik kollégával, hogy kétfajta zene van, ha nagyon sarkítani akarjuk világ működését. Az egyik fajta alapvetően szórakoztatásra valósi, akárcsak egy moziban játszott vígjáték – ezzel szemben a másik valamilyen intellektuális többlet-tartalommal rendelkezik, és ezt próbálja ilyen-olyan érzések-érzelmek segítségével átadni a hallgatóságnak, akár csak egy Tarr Béla– vagy Tarkovszkij-film. Ezekre a zenékre nem nagyon lehet ugrálni – bár persze kivétel itt is akad –, az ember csak becsukja a szemét, megnyitja a lelkét, és próbálja befogadni a szemből érkező hangorkánt.

Gyors átszerelés – értsd: a sorbanállás plusz sörbeszerzés éppenhogy levezényelthető volt ennyi idő alatt –, és következett a Lidérc. Csonka úr és társai az előző eseményen debütáltak, és azóta a zenekar dalai jelentősen megszaporodtak. A Bandcamp-en a Lidérc I-es és II-es dala volt elérhető (én alapvetően ezekkel készültem a fellépésre), viszont a setlist egészen a 10-es tételig ment, ami azt jelenti, hogy a kollégák egy teljes albumnyi anyagot egészen biztosan összerakták az utóbbi időben. Hogy mennyire pici ez a műfaj – nemcsak itt, máshol is –, azt tökéletesen mutatja, hogy a Niedergang-ból szerintem mindenki számára legalább névről ismert Whisper-nek aznap este ez már a második fellépése volt. Kiadott anyag híján az emlékeimre próbálok támaszkodni: dallamos, ugyanakkor technikás, az Estvéhez képest pörgősebb anyagot halhattunk, amit nagy tapssal jutalmazott a hallgatóság… majd az utolsó hangok után a zenekar egy szó nélkül elhagyta a színpadot.

Komolyan elgondolkoztam azon, hogy ennek a beszámolónak a „Szentifeszt” címet fogom adni – nem egyedi produkció manapság, hogy ugyanazon a napon egy dobosnak több fellépése is legyen, mondjuk akkor, ha valaki egyszerre két-három zenekarban is tevékenykedik. Az Insane Hellride Fesztivál keretében az első nap „Hekelefeszt” volt, a Hellfest-en pedig innentől Szenti Árpi következett. Ő ugye dobol az Ahriman-ban, biztosítja a ritmust Thy Catafalque-ban, és – most lövöm le a poént – a Grimness-ben és a Fagyhamuban is ő dobolt aznap. Van valami távoli elképzelésem arról, hogy gitárosként milyen lehet két kört végigtolni – tény, hogy a második előtt már nem kell bemelegíteni –, de Árpi aznap többszörösen megérdemelten itta meg a sörét. Tehát egy szó mint száz: következett a Grimness búcsúbulija.

A szintén az Inner Awakening társasághoz tartozó Grimness 2012-ben jelentetett meg utoljára anyagot, előtte egy demo-juk jött ki – most tulajdonképpen ezen a diszkográfia mentünk végig. Ez azon ritka alkalmak egyike volt, amikor Árpi működését egészen közelről tekintettem meg és teljesen le voltam nyűgözve: a Grimness fellépése során a hangszerek tisztán szóltak és sikerült egy olyan jó arányt eltalálni, hogy a dobok – különösen a díszítést adó pergő és cinek – nem harsogták túl a maradék hangszereket, így többek között nemcsak látni, de tisztán hallani is lehetett Árpi eszméletlenül precíz dobolását és a folyamatosan használt apró díszítéseit. Töredelmesen bevallom, hogy a Grimness fellépésére csak pár nappal az esemény előtt kezdtem el felkészülni, így távolról sem mondhatom, hogy a zenéjük minden apró részletét és csavarját ismerem, de egy fantáziadús és profi zenekar képe bontakozott ki előttem… de nemcsak előttem, hiszen ekkor már a színpadot szorosan körülvevő közönség folyamatos extázisban tapsolt és éljenzett. Elhallgattam volna még a zenéjüket elég sokáig, de sajnos ez a setlist is véget ért egyszer – ráadásul ekkorra már némi késést is sikerült fölhalmozni, így hát ideje volt, hogy következzen a Fagyhamu.

Először egy jó darabig semmi sem történt, majd egyszer csak tűz gyulladt a színpad szélén – kezdetben csak egy helyen parázslott, majd tovább terjedt, és a végén négy fáklyát hordozó alakká változott át ez a jelenség. Kifestett arcú emberek – Lambert fekete kámzsában – fáklyával a kezükben indultak el a színpadra vezető lépcsőn fölfelé, majd a négy jelenség a színpad szélén lévő tartókba dugta a lángoló fáklyákat. A színpad közepén oltár két kis gyertyatartóval – a nagyobbat valami miatt diszkvalifikálták –, rajta koponya, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, és kezdődhetett is a szeánsz. Több dolog miatt is teljesen egyedi volt ez a fellépés. Először is – mint utólag a zenekar tagjaival próbáltuk kitalálni – szerintem én legutoljára valamikor 2006 körül láthattam a Fagyhamut egészen konkrétan Csepelen a Voodoo-ban fellépni; már ennek az összerakásához is hárman kellettünk. Az esemény részleteire nem emlékszem, csak arra, hogy akkor még Lambert dobolt; ez volt hosszú-hosszú évek óta az első olyan fellépés, amelyiken már ült Árpi a dobok mögött, és Lambert énekelt. Számos dolog tekintetében a Fagyhamu kísértetiesen emlékeztetett a Grimness-re: első anyaguk, a Frostashes már több mint 15 éves, de ezzel együtt is egy fantasztikus időutazást kaphattunk a 2000-es évek black metal világába, az új anyag – Ódon igék a múltból – dalaival fűszerezve. Picivel múlt éjfél, amire a Fagyhamu végzett, és a zenészek libasorban szó nélkül lesétáltak a színpadról. Ekkorra én már teljesen telítődtem az élményekkel – még szerettem volna Lambertnek köszönetet mondani az fellépésért, de már nem találtam, így szép lassan elvonultam a szepezdi sétány mellett felállított sátramba aludni. Nem aludtam túl jól: az események izgalma és a meleg nem hagyott nyugodni, a folyamatos beszélgetés és csörgés-zörgés sem segített, nem is beszélve a pár méterre lévő vasút zajáról. A nagy meglepetés viszont reggel jött: amikorra fél kilenckor előtápászkodtam a sátorból, nemcsak hogy a színpad tűnt el a padokkal és a szemetesekkel, de az összes sátor is – tulajdonképpen némi hamu volt a színpad előtt, ami egyáltalán emlékeztetett a pár órával ezelőtti eseményekre.

Picit úgy vagyok a Hellfest-tel, mint a Fekete Zajjal: apró, elszigetelt esemény egy szűk körnek, azoknak, akik a mainstream helyett a perem legszélét választják, és mindig elcsodálkozom azon, hogy milyen új meglepetést tudnak szerezni nekünk Csonka Gábor és barátai. Egy ilyen esemény során mindig kérdéses a jövő: tudjuk nagyon jól, hogy ez a műfaj nem profitorientált, a szervezők nagyon mélyen – sőt, most még annál is mélyebben – a zsebükbe nyúltak, és saját idejüket-energiájukat sem kímélték azért, hogy ezt az eseményt összehozhassák nekünk… hogy lehessen több mint 10 év után egy fantasztikus Fagyhamu-koncertünk, hogy lehessen egy Grimness-búcsúkoncert, és a többi fellépőt még csak nem is említettem. A zenészek is áldozatot hoznak ezért: Szegedről idejönni fellépni azért nem ugyanaz, mint amikor az ember a sarki koncerthelységben sétál le, és külföldről hazajönni meg merch-öt gondozni még talán ennél is nagyobb cirkusz. Gondolom, a becsületkasszát mindenki rendeltetésszerűen használta, ám ezen túl is szeretnék megkérni mindenkit, hogy minden elérhető módon támogassa a Hellfest-et és szervezőit – már csak azon önös érdekből is, hogy 2025-ben szerintem mindannyian szeretnénk valami hasonló fantasztikus esemény részesei lenni Balatonszepezden.

Írta: Á