Egészen meglepő méretű tömeg gyűlt össze a zuglói vasútállomáson, ameddig a debreceni vonatra vártam. Az tiszta volt, hogy én mit keresek ott szombaton reggel, de hogy ennyi embernek akadt dolga az ország másik végében, az komolyan meglepett. „Hmmm, reméljük, mindenki Replikára jön” – villant át az agyamon a gondolat.
Kettős célja volt ennek a kirándulásnak: egyrészt 10 év után a Replika újra önálló koncertet adott, és a Budapest Park-fellépés után értelemszerűen a zenekar anyavárosában, Debrecenben következett be ez az esemény. Ezt természetesen nem csak meghallgatni, hanem fotók és beszámoló formájában dokumentálni is terveztem, tehát ez már önmagában is egy teljes estés programnak ígérkezett. Ami meg feltette a pontot az i-re, az az esemény előttre tervezett közönségtalálkozó volt, melynek lebonyolításában segédkezhettem. Ez egy nagyon különleges esemény volt – már csak azért is, mert se a zenekar, sem én nem csináltunk ilyet korábban. Természetesen amennyire csak lehetett, kellő alapossággal felkészültünk, de ezen a szombati kora délutánon már ment magától előre a gépezet: az egyetemi Klinika Klubban mi is csak utaztunk az eseményekkel, időnként persze picit módosítva azok lefolyásán.
Egy ilyen bulira az ember időben érkezik: bármikor bármilyen elakadás vagy késés előfordulhat, úgyhogy én már órákkal korábban megérkeztem a tetthelyre. Gondolom, nem fogok hihetetlen meglepetést okozni: ez a moziból átalakított koncerthelység a debreceni egyetem sarkán található, enyhe túlzással félúton a szemészet és a kórbonctan között. Készülődés közben még viccelődtem is Falattal, hogy az álldogálás unalmas perceiben van-e esetleg kedve beugrani még túlórázni egy kicsit, de valahogy ez a felvetés így szombat kora délután nem igazán hozta lázba.
Gondolom, az eddigiekből kiderült: nem ismertem a Klinika Klubot, de ez nem nagy meglepetés: most jártam életemben harmadjára Debrecenben. Először a Roncsbárban, ahol 10 éve a Replika búcsúzott; és ismerem még a víztorony alatti pici koncerthelységet, amelyik tavalyelőtt szintén nagyon izgalmas eseményeknek volt helyszíne. Miután a Roncsbár megszűnt létezni, így Csatóék két helyszínről válogathattak: vagy az Aréna, vagy pedig a Klinika Klub. Nem biztos, hogy teljesen reménytelen lett volna az Arénára rápróbálni: a Klinika 500 férőhelyes, és az esemény meghirdetést követően tulajdonképpen két nap alatt elmentek a jegyek, úgyhogy érdeklődés egészen biztosan volt erre a bulira. De hogy pontosan mi is lesz, hogyan is fog kinézni a 10 év utáni Nagy Viszontlátás a zenekar és a rajongók között, az még egyelőre jópár óra kérdése, és az este lefolyása ebben az enyhe napsütésben és a 12 fokban – egy könnyű sörrel a kezemben – még valahogy nem igazán akart körvonalazódni.
Öt óra környékére már felpörögtek az események; először is megérkezett a helyszínre a mörcs, de nem abban a formában, ahogyan azt elsőre gondolnátok. A debreceni Pakk Ajándék az a kis cég, amelyik előzetesen is – és erre az eseményre is – Replika-pólók gyártásával készült. A legnagyobb meglepetésemre hiányoztak az ilyenkor szokásos nagy kartonládák meg a bennük lévő színes pólók, csak egyet-egyet láttam elvétve – meg ezentúl egy csomó olyan dolgot is, amit nem tudtam mire vélni: bögréket, meg ehhez hasonlókat. A mörcspult jelentős hányadát egy nagy gép foglalta el, és innen már némi segítséggel össze tudtam kötni a pontokat: a mörcs itt helyben fog készülni: ha valakinek egy adott mintájú Replika-pólóra van szüksége, akkor a szakemberek itt helyben el is készítik számára a kívánt példányt. A bögréket, a kulcstartót, valamint az ajándék macit is jól láttam: a Pakk készült egy pár szó szerinti ajándéktárggyal az eseményre, amik majd a közönségtalálkozó során kerülnek kiosztásra – a közönség részére. Ez teljesen váratlan gesztus, hasonlót még nem is láttam – akár a kivitelezés, akár az ajándékos részét tekintve –, úgyhogy izgatottan vártam a fogadtatást.
Aztán fél hét után pár perccel beindult a buli. Először is egy bő egyórás közönségtalálkozóval kezdtünk: itt megvolt a koncepció, hogy nagyjából mit és hogyan fogunk-akarunk végigbeszélni, és azt hiszem, hogy ezt sikerült is tartani. Az alapvető elképzelés az volt, hogy Csató a kezdetektől napjainkig végigmeséli a zenekar történetét és szót ejt arról is, hogy nagyjából mi és hogyan befolyásolta a különböző albumok stílusát és megjelenését, amire lehet majd reagálni, sőt, adott célkérdések megválaszolását kisebb tárgyjutalom követte. Itt ne egy felolvasóestre vagy kiselőadásra gondolj, hanem ez az egész tényleg egy könnyed stílusú párbeszéd volt – ahol persze javarészt Csatónál volt a labda. Az egész légkört tekintve egy jelenet álljon itt példának: Falat említette, hogy „… és akkor ez volt az a pillanat, amikor megkeresett a Béla”. Erre persze mindenki értetlenkedve nézett, hogy ki is lehet ez a Béla, senki sem hallott róla, mire Csató nekikezdett: „…igen, számos néven futok a zenekarban meg máshol, a Béla is ilyen, ez meg egy másik nevem…” – mutatott a Nitai-feliratra a decathlonos aláöltözetén. Erre beordítás a közönség soraiból: „Hogy mi…? Quechua?”
Amikor elértünk a jövővel kapcsolatos tervekhez (2026-2027-ben évi 2-3 fellépés, utána a régi anyagok újra felvétele, ha úgy alakul, egy-két új dallal megspékelve), fordult a kocka, és itt már igazából a zenekar volt kíváncsi arra, hogy a közönsége mit képzelne el, és mire is lenne vevő a Replikától – fontos visszejelzés ez, hogy lehetőleg a zenekar lépései ne homlokegyenest menjenek szembe a hallgatóság elképzeléseivel. Még nem vettem részt ehhez hasonló programon, de igazából úgy éreztem, hogy mindkét oldalon teljes volt a siker: a közönség részéről megvolt az érdeklődés és az interakció, a zenekar pedig egy csomó olyan témában kapott visszajelzést vagy iránymutatást, ami a jövőben hasznosnak bizonyulhat.
Ezután rövid szünet, majd pedig megkezdődött a maratoni fellépés 28 számmal, bőven több mint két órában (Testek, Miénk a hely, A lélek útja, Félj, Krisztus hiába sír, A Föld, Add meg, Körbe jársz, Holnap megváltozom, Magányos harcosok, Valami vár itt rám, Átverés, Feszíts meg / Keress valaki mást, Körbe ért, Mindent akarok, Egyszer élünk, Ez a sorsom, Nem hiszek, Szabadíts meg, Ima, Igazi kép, Érezhessem, Hol az ellenség?, Aki megmondja mit csinálj, A film, Boldog élet, Kezdet és a vég). Ezen az estén két etapban egy Replika best of-ot hallhattunk jópár olyan szám társaságában, amik vagy nagyon ritkán szólaltak meg élőben, vagy pedig – emlékeim szerint – nem is szerepelt még koncerten. Mint említettem, teltház volt, és azügyben, hogy mennyire lesz sikeres ez az este, nem nagyon volt ok aggodalomra: a közönség tulajdonképpen az első dal első hangjainál felvette a fordulatszámot, és olyan ugrálás meg zenekarral együtt éneklés volt, mintha az elmúlt tíz évet egészen egyszerűen kivágták volna naptárból. Egészen minimális technikai malőröktől eltekintve (igen, ettől lesz élő a fellépés) nagyon korrekt volt a hangzás: mindenki tisztán szólt, és amit külön értékeltem, hogy a dob, a basszus és az ének nem nyomta el az egy szál gitár hangját – ez nagyon könnyen megtörténhetett volna, és ha így alakul a helyzet, akkor tulajdonképpen az egész fellépés ki van herélve. Folyamatosan figyeltem, hogy hogyan változik a bőgő hangja: Falat egy részt 10 húros basszusgitárral tolt le – egy ilyen műszer tulajdonképpen egy közönséges öthúros basszusgitár, ahol minden húrral párhuzamosan fut egy vékonyabb, egy oktávval magasabb húr. A két húrt egy mozdulattal lehet megpengetni, és ami a lényeg: a magasabb hangszínű, vékonyabb húr jobban kitölti a teret a basszus és a szóló között. Füleltem, füleltem – miközben persze dalonként valahol teljesen máshol álltam – de ezt a különbséget már nem hallottam ki; mindenesetre nem éreztem, hogy zavaróan lebegne Csató gitárhangja a nagy semmi közepén.
A számos meglepetés egyike Csató gitárja volt. „Na mi van, Lassie hazatért?” – gondoltam, amikor megláttam a piros BC Rich formájú, Nitai-gravírozású hangszert. Az utóbbi pár hónapban kalandos utat futott be ez a műszer. Peti – mondván, hogy csak fölöslegesen porosodik ez a hangszer a fiókban, használja inkább egy olyan ember, akinél nem csak a sublótban áll és tényleg tudja értékelni –, nos, ezzel a felkiáltással eladta Farkas Zotyának (Ektomorf). Ezt a lépést Peti nem sokkal később egészen egyszerűen megbánta – úgy érezte, hogy teljesen összenőtt ezzel a hangszerrel –, úgyhogy hosszas gondolkodás és ötölés-hatolás után felhívta Zotyát, aki már a telefonszámot meglátva sejtette is, hogy pontosan mi lesz a beszélgetés tárgya. Azonnal megértette a helyzetet, sőt, le is szállította a műszert, így a hangszer visszakerült Csatóhoz, aki ezzel tolta végig ez az estét.
Félútra egy rövidebb szünet volt beiktatva; Csató is, Falat is azon aggódott, hogy hogyan fogják bírni ezt a bő két órás kiképzést; előbbit az állóképesége, utóbbit meg a vacak jobb térde aggasztotta. Külső szemlélőként teljesen érthetetlen volt az aggodalom: ahogy Csató a mikrofon közelébe került, gyökeres átalakuláson ment keresztül, és pontosan ugyanazt a dinamikus frontembert láthattuk, akire 20-25 évvel ezelőttről visszaemlékeztem. A legkevésbé sem lehetett panaszkodni a fellépés dinamizmusára, így nagyon gyorsan telt az idő: a Replika dalai három-négy percesek, nagyjából az egy gondolat-egy dal logikára felhúzva, és csak pörgött a számláló, amíg hirtelen el nem értünk 28-ig. Volt egy kísérlet még arra, hogy az utolsó három dal ráadásként menjen le, de a fellépők egészen egyszerűen el sem jutottak addig, hogy átmenetileg lemehessek a színpadról, majd megvárják a visszatapsolást: annak legkisebb jelére, hogy az esti fellépés esetleg véget érhet, megállíthatatlanul felzúgott kórusban a Rep-li-ka! Rep-li-ka!
De egy közönségtalálkozó és egy bő kétórás fellépés természetesen nem volt elég erre az estére (az állóképességük, illetve a térdük miatt aggódó művészeknek): rövid szusszanás, majd következett az így elsőre véget nem érő dedikálás. Figyeltem az órát: kicsivel kevesebb, mint hatvan percen keresztül jöttek az érdeklődők, kérdeztek, és írattak alá a fellépőkkel ezt-azt a muzeális koncertplakáttól elkezdve a kötelezőnek számító CD-ken keresztül a plüssmaciig – és talán ez volt immáron a sokadik olyan dolog ezen az estén, amelyik megmutatta, hogy ténylegesen mekkora igény van a Replika létezésére.
Aztán ez is végetért. A pakkosok lenyomták az összes matricájukat: kétszer annyit hoztak el a rend kedvéért, mint amennyit eredetileg terveztek, de ez a mennyiség is simán elfogyott, Csatóék pedig hullafáradtan, izzadtan rogytak le a backstage-ben a kanapéra. Kelleni fog némi idő, amíg mindenki átrágja az est tanulságait, de én azt gondolom, hogy a Replika létjogosultsága így 30 év után is kőbe lett vésve; teljesen jogosan merült fel Csatóékban, hogy van-e ennek az egésznek még értelme, én pedig árgus szemmel kerestem azokat a jeleket, amik arra utalhatnak, hogy itt valami félreértés van, de nem: valóban, ekkorát szólt ez az este. Ha pedig lemaradtál volna erről az eseményről, akkor figyeld szorgosan a Campus Fesztivál honlapját – ugyanis júniusban ott találkozhatsz Csatóékkal legközelebb.
Tíz éve, a búcsúkoncert másnapján vetettem számítógépre: „Huszonkét év után itthagyott minket. „Á, ez csak egy olyan favágó zene”, mondta Csató Peti minimum tizenöt éve a Wigwam teraszán egy könnyű délutáni sör mellett dumálva. Bizonyos szempontból igaza volt; a legbonyolultabb számítógépes program is egyesekből meg nullákból áll, a zenei skála pedig összesen tizenkét hangból. Ja, csak az nem mindegy, hogy hogyan rakod őket össze. Sok olyan dolog van, ami azzá tett, ami vagyok, és ennek azért jelentős része a zenéhez, a metálhoz, az extrém metálhoz köthető. Ebben, az én metál-részemben egy nagy szelet a Replika miatt olyan, amilyen. És szombat hajnaltól már csak az van, ami bennem él, mert örökre elment a Replika.”
Szerintem senki sem láthatta előre.
Az út, amin járok, most szombaton egy kicsit körbeért.
Írta: Á
Szerkesztőségünk köszönetét fejezi ki Bánki Tibornak a fényképezéssel kapcsolatos pótolhatatlan segítségéért!
