December 17-én három post-hardcore banda vette be a Dürer Kert kistermét – egy picit fájó volt elsőre, hogy kistermes buli, hiszen nagyobb helyszínt érdemeltek volna véleményem szerint, viszont ennek is megvannak a maga előnyei, amikről majd lejjebb értekezem.
A svéd Self Deception idén megjelent Destroy The Art című hatodik nagylemeze turnéztatásának keretében érkezett headlinerként, és a szintén svéd Eyes Wide Open, valamint a brit THECITYISOURS zenekarokat hozták magukkal.
A buli kis híján teltházas lett, ami azt jelzi, hogy valószínűleg tényleg nem töltöttek volna meg nagyobb helyszínt (egyelőre). A közönség energiája viszont feledtette a terem kis méretét, mert én már rég láttam ekkora bulit csapó hallgatóságot. Béres Máté fotóival fogom illusztrálni a beszámolót.
A jelenleg valamiért három taggal működő THECITYISOURS hatalmas energiával vágott bele az estébe (a basszusgitárosuk nem volt jelen). Beletelt egy kis időbe, mire kibogoztam, hogy nem hd-ról megy a dob és szól ennyire élethűen, és nem is a színpad alatt bújt meg David Cardona dobos, hanem a rendezői bal oldalon kapott helyet, így egy darabig nem láttam a közönségtől. Így oldották meg, hogy a Self Deception dobszettje felférjen hátra, hogy a két előzenekar dobosa a színpad szélére szorult. Ezt azonban láthatóan csöppet sem bánták, és egyáltalán nem zavarta a hátulütőket az önfeledt játékban. Az egyik dal néhány részén nem volt dob, de David ekkor sem ült tétlenül malmozva, hanem felállt, és teljes beleéléssel tapsolt dobolás helyett.
THECITYISOURS
Minden egyes dal alatt, túlzás nélkül mindegyik alatt volt valamiféle moshpit, a tagok folyamatosan buzdították a közönséget a mozgásra, akik pedig kérdés nélkül engedelmeskedtek. A fronton Oli Duncanson screamer és Mikey Page énekes-gitáros adott bele mindent, hogy fenntartsa a pörgést (szó szerint). Egy ponton aztán mindketten megfordultak a közönség sorai között, Oli levezényelt egy wall of death-t, Mikey pedig csatlakozott egy circle pithez gitárjával együtt.
Az egyik dalban feljött hozzájuk vendégscreamelni a Self Deception unikális basszusgitárosa, Patrik Carlberg Hallgren (‘Hagge‘), majd – spoiler – az Eyes Wide Open koncertjén is vendégeskedett.
Az Eyes Wide Open már eggyel több taggal bírt a nyitózenekarhoz képest, és náluk is hasonlóan működő felállással találkozhattunk. A fronton Erik Engstrand énekelte a dallamos részeket, mellette Kristofer Strandberg gitáros-vokalista nyomta a screamet. Nemcsak ők, hanem Jesper Lindgren basszusgitáros és Lucas Freise dobos is állandóan kommunikált a közönséggel valamilyen formában.
Eyes Wide Open
Nyilván minden zenekar minden koncerthelyszínen és országban elmondja, hogy mennyire jó közönség vagytok, ti vagytok a legjobb közönségünk, de mégis nagyon jólesik ezt hallani. Nem volt különb érzés az sem, amikor Erik többször is meghatottan dicsérte a budapesti közönséget, még a szemét is törölgette (gondolom csak az izzadtságot törölte ki amúgy, de jelenetbe illő mozdulat volt).
Mindkét előzenekar nagyon jól szólt, imádtam a gitárok mély hangzását. Még így telefonról visszahallgatva is minőségien szólaltak meg és hibátlanul játszottak. Valamint a kisterem előnye, hogy fizikailag közelebb hozza a zenekart a közönséghez, könnyebb lejönni a színpadról (és részegen felesni is könnyű rá), és az első sor bármikor élvezheti a zenekartagok pacsijait. Sokkal családiasabb a hangulat, mint egy nagytermes koncerten.
Aztán elérkezett a várva várt főzenekar, a Self Deception, akik koncertjére már tényleg nagy tömeg zsúfolódott be a kisterembe. Nagyon vicces volt, ahogy mindenki együtt kántálta az intrójukként bejátszott Cotton Eye Joe-t, és már arra megkezdődött a buli… Aztán berobbant a zenekar az egyik kedvenc számommal, a Blood And Scars-zal, amire már első másodperctől kezdve irdatlan pogó és ugrálás és együtténeklés ment… Hihetetlen, hogy mekkora energiák gyűltek össze a közönségben és a színpadon is, mondom, nem tudom, mikor láttam utoljára ennyire minden erejéből bulizó közönséget. Mindenki megőrült.
Eljátszották az új album legfülbemászóbb dalait, azaz szinte az egész tracklistet. Egy másik kedvencemre, a The Great Escape-re alig tudtam figyelni a pogótól, ami egyszerre volt felemelő és picit irritáló. Nem baj, hatalmas buli volt, hiszen a Self Deception tagjai nagyon jó dalszerzők, amellett emberileg is imádnivalók.
Az egyik legnagyobb vizuális jelenség a zenekarban a már följebb említett Hagge, a basszusgitáros, aki screamjével beugrott az előzenekarokhoz is. Tetőtől talpig színes, a hajától kezdve a kontaktlencséin át a cipőjéig, ami színesen villogott a fogával (!) egyetemben. A visszataps után nyalókával a szájában jelent meg. Mindegyik tag folyamatosan kommunikált velünk, nagyon jó volt ez az energiaáramlás, hogy tényleg NEKÜNK játszottak, nem csak rutinból (ez az előzenekarokról is elmondható). Andreas Clark (Ante) sok megható beszédet is mondott, ami arra késztetett, hogy koncert után elmondjam neki, milyen jó munkát végeznek, és mennyire fontos, amit csinálnak.
A számok között bejátszottak női hangú konferálást, ami nagyon ötletes volt, mindig épp az adott számhoz kapcsolódott. Ez a motívum egyébként több dalukban is megjelenik.
A Self Deception egyik dalába is érkezett vendég, mégpedig az Eyes Wide Open énekese, Erik Engstrand. Az egyik legváratlanabb dolog az volt, amikor Erik Eklund dobos egyszer csak beugrott a közönségbe crowdsurfölni (sikeres volt a mutatvány). Az még hagyján, de közben szólt tovább a dob! Ugyanis egy maszkos srác, akiről nem derítettük ki végül, hogy ki volt, átvette az ütőket és behuppant a dobszett mögé. A dal után is ottmaradt és egy dobverővel vezényelt le egy óvációt, ami nagyon viccesre sikeredett.
Aztán Hagge és a gitáros, Ronny Westphal is lejött a tömegbe, hogy circle pitet indítványozzanak maguk körül. Ez is hatalmas látvány volt.
A kisterem további előnye, hogy általában a koncert után kijönnek a zenekarok a merchpulthoz. A setlist végén Ante el is mondta, hogy minél több mindenkivel szeretnének megismerkedni a közönségükből, úgyhogy mindenképp találkozzunk a pultnál. És valóban, zárásig ottmaradtak, és nemcsak aláírni, hanem bandáztak is a közönséggel. Annyira közvetlenek voltak, mintha nem is ugyanezt csinálnák mindennap még sokkal nagyobb közönséggel, mint amivel itt találkoztak. (Csodálom, hogy mennyi szociális energiával rendelkeznek…) Elköszönésnél maguktól öleltek meg, és ők hálálkodtak többet, hogy eljöttünk és támogatjuk őket. Valamint itt esett meg először, hogy összebarátkoztam egy mörcsössel (Janine nagyon cuki és közvetlen csaj).
Egy srác aláíratta Hagge-vel a basszusgitárját, majd közös fotót is készítettek. Egy másik fiúval nem sokkal később MAGA HAGGE íratta alá a saját fejkendőjét… Ilyet se nagyon láttam még… Aztán nyalókákat kezdett osztogatni. Plusz kisszínes, hogy egy barátom hozott nekem a koncertre egy hosszabbítót, mert pont elment az áram a fél lakásomban, és elkezdtünk viccelődni, hogy mit szólnának, ha aláíratnánk a hosszabbítót, mert úgy tűnik, bármit aláírnának. A barátom komolyan rámnézett és feltette a kérdést, hogy meg akarom-e tudni, mit szólnának. Pár perccel később már írták is alá hatalmas röhögések közepette. Az énekes kezdte, és a hosszabbítóval a kezében rohant a tagokhoz könnyezve a röhögéstől, hogy nézzék már, mit kell aláírni. Annyit jegyzett meg, hogy „it’s so dumb, it’s genius’. Így most van egy aláírt hosszabbítóm, mert a barátomék megengedték, hogy megtartsam.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Írta: Kovács Barbi
Fotók: Béres Máté FLICKR
