Annak ellenére, hogy a thrash metal az utóbbi évtizedek egyik leginkább háttérbe szorított stílusirányzatai között foglalt helyet, a közönség thrash iránti igénye és fogékonysága közel sem csökkent olyan mértékben, mint azt sokan feltételezték. Ennek egyértelmű jelei az ez idő alatt mainstream-be beszivárgott néhány thrash banda töretlen sikere (pl Warbringer, Toxic Holocaust, Suicidal Angels vagy Nervosa) akik térnyerési lehetőségüket többnyire annak köszönhették, hogy a megszokottól valamivel eltérő aspektusban, vagy más, rokon stílussal vegyítve mutatták be a thrash-t. A hagyományos megszólalású bandák többnyire valamelyik nagy klasszikus banda koppintásának jelzőjét megkapva lapulhattak meg, sok esetben jogosan, ugyanis a műfaj nem sok lehetőséget ad az egyedi megszólalásra úgy, hogy a kellő hitelesség és agresszivitás mértékén se essen csorba. Mondhatni a thrash szűk lehetőségei és korlátai a ’80-as évek folyamán teljesen feltérképezésre és kiaknázásra kerültek, és egy új banda számára egyszerűnek nem mondható feladat nem egy újabb Kreator, Slayer vagy Anthrax másolatként debütálnia.
Azonban közel sem lehetetlen, ahogyan a főleg death metal bandákat érintő, ’00-es évek végétől feléledt neo-old school hullám folyamán jelentkezett szimplán nosztalgia banda jelenség hibájába beleesés is elkerülhető, amikor újabb formációk (pl Gruesome, Skeletal Remains) vagy akár a műfaj klasszikus színterének szereplői (Massacre, Inhuman Condition, Asphyx, Carcass) kísérlik meg a századik bőrt is lehúzni egy anno jól bevált megoldásról. Ennek a nem túl inspiráló, de feltehetően jövedelmező tendenciának az ignorálására az Enforced pályafutása az egyik ékes példa. Zenéjük közel sem nevezhető műfaj újítónak, feltételezhető zenei hatásaik közt olyan nevek említhetőek, mint a Demolition Hammer, a Solstice, vagy a Master.
Tehát a műfaj mainstream által kevésbé ismert, vadabb zenét produkáló nevei, és amellett, hogy ezek nem is a legjellemzőbb mintául vehető bandák, részben már csak ez újszerű hatással ruházza fel a bandát. Mindemellett az említett hatások és referenciák közel sem olyan érzékletesek és könnyen levághatóak, mint sok más újabb thrash banda esetében. És ami talán a banda legfogósabb jellegzetessége: dühös, társadalmat és politikát erősen kritizáló rendkívül agresszív thrash-t játszanak, ami bár nem hangzik túl bonyolult formulának, mégsem sűrűn fellelhető, és a kellő intenzitást és hitelességet sem olyan egyszerű elérni, mint azt a legtöbben gondolnák. Manapság pedig, a politikai korrektségre való törekvés által egyszerűen nem is menő meg nem is javasolt önálló véleményt formálni, helyette inkább két oldal közti pártoskodás és állásfoglalás a trend, illetve az ezek valamelyikétől eltérő átvett, vagy saját véleménnyel szembesüléskor a vérig sértődés; talán soha nagyobb szükség nem volt hasonló koncepciójú bandákra mint jelen időnkben. És természetesen ezek is erősen kiveszőben vannak. A War Remains a banda harmadik albumaként részben folytatja a fentebb felvázolt koncepció mentén való haladást, részben pedig azt összefoglalva megerősítő hatású. Az agresszív, lehengerlő megszólalás terén középúton halad. Amíg a debütáló At The Walls esetén inkább az old school hangzást preferálták, és a visszatérő Kill Grid a masszív brutalitásra helyezte a hangsúlyt, a War Remains valahol a kettő között helyezkedik el.
Amellett, hogy a metal színtér általános tendenciái mellett felüdülés lehet egy ilyen habitusú banda primitív csapkodását hallgatni, egyben hiánypótlónak is számít. Ugyanis valahogy az időnként fel-felbukkanó, és már említett újkori thrash formációk még ha meg is kísérlik betölteni azt az űrt, ami a műfaj háttérbe szorulása óta keletkezett, ennek véghezvitele nem feltétlenül teljes, és mindből valahogy hiányzott az az egyszerre elemi, kompromisszummentes, kellően intenzív, és old school kombináció, ami az Enforced esetében tapasztalható. Összességében a War Remains a thrash rajongók számára csalódást lehetőségét kizáró, kötelező darab.
Írta: Oroszi István
