Még a gimnáziumi évek alatt kapcsolódtam be a TOOL történetébe, valahol az Aenima idején, az Undertow lemezt pedig visszamenőleg ismertem meg. Jött hozzá még az Opiate EP, de úgy istenigazából nem voltam elájulva vagy meghatódva tőlük. Akkoriban az agyam gyakorlatilag csak a metal körül forgott (ez a forgás szerintem azóta is tart) ráadásul eléggé szemellenzősen tekintettem a kevésbé súlyos vagy durva bandákra, ezért a TOOL is ebbe a kategóriába esett, hogy „oké, jó-jó, de valahogy nekem túl gyenge a produkciójuk.” A Prison Sex / Sober kettőse és a hozzájuk kapcsolódó elborult / groteszk videóklippek aztán csak megtalálták az utat hozzám, a kettes album már teljesen eltérő képet mutatott így. Egyben hallgatva az Aenima dalait, kicsit más hozzáállással és nyitottabb módon, valami egészen elképesztő érzés fogott el. Kellett hozzá idő, hogy megértsem, mi történik, hogy tudjam, mire kell figyelni, hogy lássam a fától az erdőt, hogy benézzek a végül függöny mögé és megtapasztaljam azt igaz valójában. Hogy, ne csak nézz, hanem láss is.
Aztán eltelt pár év, kijött a zseniális Lateralus és pillanat alatt mindent felülírt. Máig csodálom azt az anyagot és szívesen hallgatom. Majd 5 év múlva, kijött a számomra rockzenei szempontból mérföldkőnek számító 10.000 Days és újból átírt mindent. Hatalmas csend következett… Tátongó, kozmikus űr… Kilátástalanság… bizonytalanság hogy, sosem lesz következő és láss csodát, mégis: 2019-ben megjelent a Fear Inoculum ami talán a legkiforrottabb / leglassabb és legmásabb LP-jük, az összes közül.
De mi is a lényeg, ugye?
(Burg Balázs képe)
Mert amellett, hogy akkurátusan majdnem minden fontosabb momentumot felsoroltam, talán a leglényegesebb dolog elkerülte a figyelmünket. A TOOL úgy vált ez alatt a 34 év alatt a világ egyik legikonikusabb, pszichedelikus kult rockzenekarává, hogy sosem akart az lenni. Ki gondolta volna, hogy ez a Los Angeles-i négyes, egyszer stadionokat / arénákat fog megtölteni több tízezer emberrel? Nyílván ott lebeghetett vagy vibrált finoman ez a gondolat a fejükben, ki tudja… Az biztos, hogy 2024-ben újból felénk kanyarodtak az Európa turnékörútjuk alkalmával, méghozzá a szintén kaliforniai államból származó Night Verses zenekar társaságában. Micsoda grandiózus konstelláció – mondtam is magamban, ahogy megtudtam, hogy ők lesznek a kisérőpartner ezen a turnén. A TOOL mindig is remek érzékkel választotta ki a velük együtt játszó bandákat, ez alól talán csak a 2022-es EU turnétárs, a Brass Against volt kivétel (akik amellett, hogy kiváló zenészek, inkább MÁS miatt lettek ismertek) de volt már Primus, Mastodon, Meshuggah, Author & Punisher és Elder is, sorolhatnám napestig.
Őrületes erővel robbant be az amcsi triumvirátus: a sound kellően brutálisra sikeredett, az elején kicsit halkabb volt a Nick DePirro gitárja, ez azért később szépen stabilizálódott. Basszerosuk Reilly Herrera bőgője irtózatosan nagyot szakított, gyakorlatilag úgy szóltak, mint lemezen, minden egyes hang a helyén volt. A két húros eleve rengeteg effektet / kütyüt használt a dalokban, amire Aric Improta gyönyörűen hozta azokat az elképesztő tört ritmusokat / pörgetéseket és bonyolult témaváltásokat. Súlyos-technikás, vokálok nélküli matek metal-t játszott a Night Verses, abból is a fémesebb és agresszívabb fajtát, telis-tele jobbnál jobb atmoszférikus részekkel, elszállásokkal. Előadásmódjuk hasonlóan intenzív volt, mint ahogy fejben elképzeltem; Aric volt, hogy a gitárkiállásoknál a nagydob szélére állt és onnan hergelte a tömeget. Nem is tudom mikor láttam utoljára ilyet: ekkora energiabombát, adrenalinrush-t rég éreztem, ülve alig lehetett kibírni… No igen, aki nem tudná, TOOL koncerteken eléggé komolyan vett „no cameras – no flashing lights – no phones” policy van és szigorú ülésrend, ergo csak azok élvezhették állva a Night Verses koncertjét, akiknek a lenti részre szólt a jegyük / a színpad elé. 2022-ben ugyanitt ez a szabályozás csak a főzenekarra vonatkozott, a Brass Against műsora alatt szabadon lehetett még mozogni. A srácoknak sajnos nem sok idejük volt bizonyítani (kb. 30+ percet toltak), de az a 6-7 szám csak még jobban megerősített abban, hogy az idén nyár végén visszatérő csapatot kötelező újból látnom. A legutóbbi lemez, az Every Sound Has A Color In The Valley Of Night számait ha lehet azt mondani, rojtosra hallgattam, a rövidke setlistjük fele erre épült: Arrival, 8 Gates Of Pleasue és Karma Wheel, a blokk másik felét pedig a From the Gallery Of Sleep dalai képezték. Elhallgattam volna még egyszer ugyanennyit a Night Verses zseniális muzsikájából, ezért nagyon remélem, hogy augusztusban ez összejön majd a Plini (!) előtt az A38-on.
„Ez nem úgy néz ki, hogy az ember beveszi a peyotét, aztán hirtelen kivág az asztalra egy új relativitáselméletet. Persze akár ez is megtörténhet, de úgy gondolom, hogy ez esetben a tudás már eleve ott volt a fejében, csak elő kellett csalni. Valójában ez a szer arra való, hogy egy másfajta szemszögből tekintsünk a dolgokra.”
(Maynard James Keenan: Ellentmondásos dolgok tökéletes egységben – Konkrét Könyvek 2020)
A TOOL-nál nincs középút: vagy szereted, amit csinálnak, vagy ki nem állhatod őket. 2022-ben volt az első találkozásom velük, helyszín ugyanez, annyi különbséggel, hogy a fentebb említett Brass Against muzsikált, mint előzenekar. Most is kb. ugyanaz a színpadkép fogadott: elől a húros szekció, Justin Chancellor bőgös és Adam Jones gitáros, hátul egy káprázatosan megvilágított magas emelvényen dobosuk, Danny Carey. Énekesük, Maynard James Keenan, égnek meredő belőtt séróval Puscifer pólóban a hátulsó emelvények hol az egyik hol a másik sarkán bukkant fel. Többnyire csak a sziluettjét lehetett látni, amint beleolvad a hatalmas vizuálba / kivetítőbe / animációkba. Fejük felett az elmaradhatatlan heptagram csillaggal. Bődületes, vehemens erővel szóltak. Kegyetlen hangos és letaglózó erejű volt a sound, sokkal brutálabb módon rezgett / remegett minden, mint 2022-ben. Az egyetlen negatívuma ennek, hogy ugye ez egy sportcsarnok – középpen a színpaddal szemben lévő szektoroknál visszaverődőtt és csattogott a hang, mely mondjuk, egy meccs vagy bármilyen más rendezvény alkalmával nem annyira zavaró. Koncert szempontjából akusztikai diffúzorokkal lehetne orvosolni ezt a problémát – mindenesetre én valahol középtájnál bentebb voltam oldalt, ott nem volt annyira vészes.
Ez az őrületes energia, amit a TOOL produkált, aztán a közönségre is átragadt: a kezdő Jambi és Fear Inoculum után, kb. a Rosetta Stoned (!) tájékán az egész szektor felállt, így kénytelen voltam én is állva szemlélődni tovább, hogy lássak is valamit. Egyértelmű csúcspont volt élőben ismét hallani a Pneuma című dalukat. Aztán valahogy kicsit kiszakadtam a valóságból, mintha elvesztettem volna a fonalat, a műsoruk 1/3-dánál. Kimentem egy pillanatra (amiből sajnos több lett) mire visszaértem a Schism kellős közepén találtam magam. Ínnye! Szerencsére újból beszippantott a közeg. Ami érdekes volt számomra, hogy MJK vokáljai eleinte kissé ködösek voltak a mixben, hallani hallottam őt maximálisan, csak lehet a sok effekt / visszhang miatt veszett bele a torka éle a zenébe. A torzított vokáljai viszont frankók voltak. Sok helyen karcosabban is énekelt, a dallamosabb / éteri oldalt nem annyira csillogtatta meg, mint lemezen – de ezzel nincs semmi baj. Eleve a zenei szekció is sokkal keményebb volt, valahogy az egész performansz durvábbra sikerült most. A 12 perces beiktatott szünetben gyors kiugrottam utántölteni majd vissza, hogy teljes valójában csodálhassam / élhessem át a koncert utolsó szekcióját. Jött egy modular-synth és dobokból álló track, a Chocolate Chip Trip, ahol Danny Carey széttekergette a potikat nekünk hátat fordítva, meg volt fejkamerás dobolás, ahol szépen szemügyre vehettük, az amúgy sem mindennapi felépítésű, okkult mintákkal ellátott dobfelszerelését. Justin következett basszusgitáron, aki szerintem a prog-rock szakma egyik legtutibb basszerosa, az a vaskos sound ami hangszeréből áradt valami bődületes volt. Tanítani kéne. A Flood alatt megindult a konfetti eső majd a szenzációs Invincible majd a Stinkfist zárta műsorukat. Zenéjük egyik kruciális eleme továbbra is a jellegzetes animációk / viedókollázsok váltakozása a háttérben. A TOOL valójában audio-vizuális művészet. Az érzékekre hat. Nekem a 2022-es sokkal hipnotikusabb volt, valahogy jobban magával ragadott. Nem tudom, hogy ez annak volt betudható, hogy akkor láttam őket először vagy tényleg hatásosabb / látványosabb volt az egész. Félreértés ne essék – vizuálisan rettentő súlyos dózist kaptunk most is, a zene viszont mindent vitt. Mindig az utolsó pár számnál eszmélek, hogy el tudnám még hallgatni őket, aztán persze rájövök, hogy 2 órája nyomják, mit akarok én még tőlük? Egy Parabol / Parabola és Lateralus / 7empest kombónak örültem volna, de ne legyünk telhetetlenek. Majd legközelebb.
Zárásként még annyit, hogy valahol mindannyian hálásak lehetünk, hogy a részévé válhattunk 2024-ben is a TOOL nyújtotta varázslatnak és valahol nagyon remélem, hogy lesz még hozzájuk szerencsém.
Írta: MZ
