Valahogy úgy hozta / intézte a sors, hogy mégis sikerült útnak indulnom ezen a szerdai napon. Előtte ilyen dolgokkal nyugtattam magam, hogy: „áhhh, nemrég láttam őket, vajon mi lehet más a mostani produkcióban” meg „úgysem a legtutibb módon fog szólni a helyszínen, kár kockáztatni” illetve „tuti jönnek még, nem kéne most fullra kiégni” és ehhez hasonlók. Minden befolyásoló, negatív gondolatot aztán félresöpörve, koradélután már a budapesti HÉV-en ücsörögtem, hogy időben, lehetőleg a 18:00 órás kapunyitásra odaérjek. Vágtázó Halottkémek és Mayhem koncert egy színpadon, 2024-ben? Ennél különösebb konstellációt ritkán látni / hallani – pedig valahol találkozik e két jellegzetes zenei világ. Oké, lehet, furának tűnik, de van metszéspont.
Fél 7 után nemsokkal megkezdődött a VHK koncertje, és bő negyedéig telt meg a Barba Negra nagyobbik sátra, hogy most ez a korai kezdésnek volt a számlájára írható, vagy inkább annak, hogy sokan a headliner miatt jöttek, azt nem tudom. Az biztos, az egy személyre jutó zenekaros pólók számát tekintve, Grandpierre Attila és csapata nem sok ruhadarabon köszönt vissza valamilyen logó vagy minta formájában, ellenben a Mayhem, és kb. a teljes nordikus vonulat szép számmal virított a textíliákon. Nincs egy hónapja, hogy a VHK-t láttam a Fekete Zaj fesztiválon a Mátrában, ez a mostani fellépésük sokkal visszafogottabb volt. Kissé álomittasan és enerváltan, befelé figyelve játszottak, valahogy nem szakították át az ingerküszöböt nálam. Hangerőben pedig egészen emberesen megdörrent a cucc, már-már metal zenekarokat idéző hangzással szabadították el a vágtázó életerőt… amely csak szaladt, csak szaladt körös-körül, keresztül-kasul, be a nézőtérre, vissza fel a színpadra, át az éteren, bele a hallójáratokba / testekbe / karokba és lábakba egészen addig a pillanatig, amíg meg nem torpant… A pódiumra váratlanul berobbanó Mayhem frontember éles hangjára. Elérkeztünk a Hunok csatája számhoz, melyet Csihar Attila közösen adott elő Gradpierre-rel. Ekkor, szinte varázsütésszerűen beindultak az emberek, mintha megrázták volna a vállukat, hogy ébresztő! A levegőben is lehetett érezni a változást, ahogy vibrált, sugárzott belőlük az erő, ráadásul ezt a színpadtól távolabb, még a kinti részen is lehetett érzékelni. Rövid, de velős VHK performance-t láthattunk, az Aláírhatatlan történelem még mindig hatalmas nóta élőben.
A Mayhem talán az egyik leghíresebb és egyben leghírhedtebb zenekar ezen a Földön, amellyel úton-útfélen, valamilyen formában találkozott a metal zenéken felnőtt / metal zenéket ismerő ember. Nem fogok a részletekbe mélyre belemenni, már megtették ezt előttem több ezren, kár pazarolni is erre a szót és az időt. Este 8 órára volt kiírva a kezdés, óriási leplek rejtették a színpadi installációkat, miközben sejtelmes dark ambient duruzsolt a háttérben, mely megadott egyfajta alaphangulatot. Általában véve a soundcheck már délutánra megvan ekkora bandák esetében, nem a produkció előtt közvetlen durrogtatják a patronokat és rakják össze a hangképet. Itt annyi volt, hogy mielőtt tényleg ránk szakadt volna az univerzum összes fájdalma és sötétsége teljes spektrumában, az ambient morajlások alatt finom dob / gitár / basszus csekkolás szólt közbe, hogy „oké, működik minden, mehet” ami arról tett tanúbizonyságot, hogy ez bizony brutálisan fog szólni. Az első hangnál lehetett érezni, hogy ez bizony adni fogja a flasht, a beszédes előszél jelet adott, aztán egyszer csak függöny fel, az intrónál pedig besétáltak a zenészek, legvégén Csihar Attila énekessel.
Egyik grafikusuk, Daniele Valeriani által készített impozáns oszlopokkal keretbe foglalt színpadkép fogadott: az óriási LED-fal elé a sportarénás TOOL koncerten látott és ahhoz hasonló állványt / karzatot húztak fel, melyre a rendezői baloldalon felmenve bármelyik zenész – Hellhammer dobost kivéve – eggyé tudott válni a kivetítő tartalmával. Attila nem egyszer szó szerint egybeolvadt az animációval, mely szinte sebészi precizitással váltakozott képről képre, ördögi fraktálról még ördögibb fraktálokra, emlékeket / fontos stációkat felelevenítve a zenekar unalmasnak egyáltalán nem nevezhető múltjából. Az élő zene ritmusára változott állandóan, pokoli örvény módjára a vizuál, igazi művészmunka, ritkán láttam ehhez hasonlót. Több pontnál is az volt az érzésem, hogy egy art movie-t nézek, nem is koncerten vagyok, de ez semmit nem vont le az előadás értékéből és erejéből. Sokkal inkább éreztem, ezt egy teljes / megbonthatatlan egységnek, mint sima appendixnek vagy mondjuk helykitöltő figyelem-lekötésnek / elterelésnek. A zenekart körülvevő misztikum, a démoni energiák, a megszállottság, rendkívül erős jelenlét-kivetülést eredményezett, mely az első percnél fogva magával rántotta majd húzta a hallgatót mind az összes 22 (!!!) tételen keresztül. A zenekar image is szinkronban volt ezzel a sötét black metal trippel, melyet leginkább Attila tett hangsúlyossá a különböző palástokkal / kellékekkel és ruhákkal.
Az egész 40 éves Mayhem életmű terítékre került, rétegenként haladtunk belülre a szónikus test szövetében, befelé a végtelen Feketeség és Káosz felé. Az említésre hívatott stációkat a nagylemezek jelölték, a klimax számomra a Grand Declaration Of War LP és a Wolf’s Lair Abyss EP bizonyos dalai jelentették, melyeket kb. most hallottam élőben teljes valójában. A zenekar szinte tökéletesnek mondható hangzása is valahová erre a középmetszetre volt kalibrálva, így egyaránt ki tudott teljesedni a true old school éra és a modernebb / mai vonal is. Apropó hangzás: a Barba Negrában tartott koncertekről az utóbbi időben sok olyan beszámolót olvasni, hogy nem volt toppon a hangosítás. A Mayhem esetében ezt most abszolút cáfolom: bárhol álltam a nézőtérem, minimális eltéréssel egészen élvezhető, egy nordikus black metal bandához képest pedig szinte hibátlannak mondható hangképpel operáltak. Talán Teloch gitárja kissé a mixbe alá volt temetve, a bontásait, frazírjait nem lehetett annyira tisztán kivenni, ellenben Charles gitárja már igazi bárdként funkcionált. Necrobutcher basszusfutamai dühösen dörögtek végig kivehető módon, ezer közül is fel lehet ismerni azt a sajátos torzítást. Egyetlen negatívum ütötte meg a fülem: a számomra oly kedves Illuminate Eliminate megdermedt katarzisba nyúló zárását elmismásolták a gitárosok. Tizenegy színtérpont mínusz! Amúgy egyetlen üresjárat nem volt a műsorban, sőt orbitális hossza ellenére – 120 percről beszélek – sem tűnt unalmasnak vagy erőltetettnek. Végig odaszegezte a figyelmed és nem engedett belőle. Ahogy haladtunk visszafelé a Mayhem biográfiában, úgy ástunk egyre mélyebbre a black metal műfaj szinte már történelmi jelentőségű eseményei között. Az utolsó nagyobb lélegzetvételű blokk a De Mysteriis Dom Sathanas és a Deathcrush dalaiból állt össze, itt már teljes volt az eksztázis, nem volt visszaút. Csihar Attila láthatóan elemében volt, 666 fokos fordulatszámon pörgött, gesztikulált / delejezett és énekelt. Ördögi hangja átvágta és egyben uralta az atmoszférát. Rengeteget fejlődött az évek során, zseniálisan hozta Maniac torokmetsző vokáljait, de az operai hangtartományokban mozgó sikolyokat és elfojtott / elfúló hangokat is szinte lemezminőségben reprodukálta. Igazi frontember, sámáni őserő rejlik ereiben, hasonlóan a Grandpierre-hez. Mindketten kortalanok. Hellhammer-t is szeretném megemlíteni, ugyanis nélküle nincs Mayhem. Az évek múltával egyre brutálisabban és feszesebben dobol, itt is bizonyított, ember legyen a talpán, aki utána csinálja ezeket a blastbeateket és sűrű dobtémákat. Karakteres módon játszik, ő is már védjegy kategória, mint a Necrobutcher basszus sound, tőlük lesz igazán hiteles a csapat. Alatta szintén úgy szólalt meg a cájg, mint a lemezeken, iszonyatos / hidegrázós érzés volt a mostani éra és a DMDS klasszikusait élőben hallani. Az utolsó hajrában itt is megvoltak a régi zenész featuringek mint a bergeni koncerten, nekem viszont ennél a pontnál totális káoszba fulladt az este és súlyos audiovizuális kollázzsá változott… az utolsó kép, vagyis inkább mondat, ami megmaradt a fejemben az annyi volt, hogy: PURE… FUCKING… ARMAGEDDON !!!
Mindent összevetve, egyáltalán nem bánom, hogy ott voltam, sőt, az év egyik legjobb élménye közé fogom sorolni a Mayhem és a Vágtázó Halottkémek fellépését, ugyanis nem egy átlagos eseményben volt részünk. A Mayhem jelenkori manifesztációja túlmutat önmagán, a zenészek fókusza egészséges helyre összpontosul és szerény véleményem szerint, a legjobb formájukban vannak. Aki teheti és szereti a norvégok zenéjét, csípje el őket ezen a turnén, nem fog csalódni.
Írta: MZ
Fotók: Vidani Photo
