Ne haragudj, Ryan, megkínálhatlak esetleg valami magyar különlegességgel? Persze pia…
– Hú, persze, egy pillanat, csak ledobom a trikómat… na, már itt is vagyok.
Hát nézd… ez egy olyan ital, amit gyümölcsből terjesztünk, lepárolunk, és akkor egy 40%-os alkohol lesz belőle. Milyen gyümölcsöt szeretnél? Van például…
– Teljesen rád bízom.
Jó, hát akkor próbáljuk meg mondjuk ezt a szilvát. Először csak szagolj bele…
– Úristen, ez valami egészen döbbenetes!

Ez a beszélgetés a vasárnapi este… mit este, éjszaka… legvégén játszódott le, de csak sorjában:  nézzük, mi minden történt előtte. Szerencsére nem volt agyrohasztó meleg, csak szimplán meleg, amikor megérkeztem a Dürer-hez – már lehetett hallani a Beneath the Void beállását, meg a művész urakat a hátsó kijáratnál levegőzni. Minden szellőztetés ellenére alapjáraton is dögmeleg volt a Dürer-ben.

A Beneath the Void legénysége percre pontosan kezdett – én hosszú kihagyás után most láttam először Olt Ákost és Szokán Tibit együtt a színpadon, és valami egészen elképesztő volt, amit előadtak. Hogy a zene mennyire tetszik, hagyjuk is – evidens dolgokat nem magyarázunk –, ami nagyon lenyűgözött, az az a magabiztos hangszeres tudás, amelyet az gitárosok prezentálták. Azzal együtt, hogy csak két fellépő volt aznap estére, nem jutott rájuk túl sok idő, és sajnos csak a jól ismert anyag hat dalát hallgathattuk meg, köztük – szerencsémre – utolsóként a Nagy Kedvencemet (Elegy, Rebellion, Refugee, Terraform, By the Seventh, Stargazer), majd a Beneath the Void elkezdett leköltözni a színpadról, hogy feltelepítsék a Malevolent Creation-t.

Az idén 35 éves zenekar a méltán kultikus 30 éves Retribution albumot turnéztatta (időutazás: e sorok írója akkor végzett általános iskolai tanulmányaival, az anyagot vasárnap játszó Ryan Taylor gitáros szülei pedig még meg sem ismerkedtek ekkoriban), így hát nem árulunk el hihetetlen nagy meglepetést, hogy a setlist jelentős része erről az albumról jött (ameddig követni tudtam: Eve of the Apocalypse, Systematic Execution, Slaughter of Innocence, Coronation of Our Domain, No Flesh Shall Be Spared, Mindlock, Iced, Premature Burial, Multiple Stab Wounds, Living in Fear, Blood Brothers, Remnants of Withered Decay). Az első hangok megszólalását követően meglepő fordulatokkal volt teli ez az este – lássuk, hogy miért is. Először is a kvartett trióként lépett föl; az alapító tag Phil Fasciana egészségügyi okokból nem tudott részt venni a turné, úgyhogy a 75%-ra lesántult zenekar egy gitár – basszus – dob felállásban játszott. Koncertet sokfajta módon lehet kezdeni, de úgy, hogy a gitáros – ezen esetben Ryan Taylor – a nyakába akasztja a gitárját, majd fölveszi a földről az erre a célra előkészített Jack Daniel’s t és elkezdi azt körbeadni a közönség soraiban, nos, ilyen nagyon szimpatikus kezdés azért nem gyakran fordul elő (mindenki legnagyobb meglepetésére az üveg záros határidőn belül és meglehetősen teli állapotban előkerült).

Intenzív átkötő szövegekkel, nagyon pörgősen nyomták a fiúk (vigyázz, Phil, ezek ebben a tempóban kiszervezik alólad a bandát!), és kábé a harmadik daltól fogva már mindenki izzadt, mint a ló. De ez nem jelentett akadályt – a színpadon is, a színpad előtt is nagy fejrázás volt, és mindenki remekül érezte magát… illetve majdnem mindenki: a jól bemelegített helységben Ron Palmer-nek, a dobosnak már olyan szinten melege lett, hogy ki kellett kászálódnia a cájg mögül és egy kicsit beülnie a ventillátor huzatába. Természetesen ez sem okozott fennakadást az est programjában, addig elhangzott valami átkötő szöveg, továbbá újabb körre indult a picit megcsappant Daniel’s – és ment tovább a show. A fentebbi jelenet még egyszer-kétszer megismétlődött, aztán elérkeztünk a buli végéhez, amikor már csak a két ráadás-szám volt hátra… majd egy… majd véget ért. És innentől kezdődött az est fénypontja.

Na, játsszunk még egyet? – kérdezte Ryan – Van még időnk?
– „Persze!”

Hihetetlen biztatás, ováció, ordibálás közepette elhangzott a búcsú-búcsúdal, Ryan letette a gitárját, kiment a teraszra, tett egy kört, visszajött, majd megkérdezte megint: „Na, még egyet?” Hangos  ováció, ekkor már mindenki teljesen extázisban volt, és a következő dal is lement. Ezután Ron barátunk ismét beült egy kicsit hűsölni a ventillátor elé, Ryan kiment levegőzni, miközben az egyre fogyatkozó társaság torka szakadtából ordította, hogy „Vanmórszong, vanmórszong”, és a skandálás csak nem akart abbamaradni. Ennek hallatán Ryan visszajött, és ami teljesen hihetetlen volt: némi bíztatás és hülyéskedés után mindenki nyakába kapta a hangszerét, Ron visszamászott… mit visszamászott, beevezett… a dobok mögé, és az ekkorra már csatakosra izzadt zenészek még egy utolsó dalt elnyomtak annak az izzadságban úszó negyed háznak, amelyiknek még ekkor is volt kitartása folyamatosan biztatni őket.

Teljesen őszinte leszek: én a black metal világából jövök, és a Malevolent Creation-re részint a kíváncsiság, részint a zenekar munkásság iránti tisztelet vitt el; nem nagyon voltak elvárásaim azontúl, hogy sejtettem: nagyon erős fellépést fogok látni-hallani. Az egész este légköre és a zenészek hozzáállása valami egészen magával ragadó volt, úgyhogy pár percig gondolkoztam is, hogy mi ilyenkor a helyes megközelítés, aztán fogtam Ryan-t és a basszusgitáros Josh-t, és megkóstoltattam a fiúkkal egy-egy pálinkát. Egészen fantasztikus este volt – mind zeneileg, mind emberileg – és nagy örömömre szolgált, hogy részese lehettem ennek az eseménynek. Köszönöm a tegnapi estét!

Írta: Á