2024. november 9-én kerül megrendezésre hazánk egyik legkelendőbb metal-exportjának a jubileumi koncertje: a Japánt, Oroszországot, a Karib-szigeteket, na meg persze Nyugat-Európát is megjárt soproni folk metal Dalriada ugyanis húszéves születésnapját ünnepli majd a Barba Negrában. Emellett februárban érkezik a csapat új lemeze is. A banda teljes életművét számbavevő koncerten a csapat bemutatja az új album egyik dalát is, de hivatalosan is felavatja az új basszusgitáros Sulyok Adriánt. A koncertről, a formációjövőbeni terveiről, és az elmúlt húsz év legfontosabb elért eredményeiről beszélgettünk a zenekarvezető Ficzek Andrással, de szó esett arról is, hogy miben különbözik egy külföldi koncert egy magyarországitól, meg hogy kikopik-e a Dalriada dalokból a népzene

 

Kevesebb mint egy hónap múlva (valójában már a jövőhéten – a szerk.) kerül megrendezésre a huszadik jubileumi koncertetek, ennek kapcsán szeretnék néhány kérdést feltenni. Hogyhogy pont ez a novemberi dátum lett kitűzve, és mire számíthat a közönség?

 

Ficzek András: Egy októberi és egy novemberi választási lehetőségünk volt, végül is a novemberi tűnt célszerűbbnek. A lehető legjobban fel szerettünk volna készülni a koncertre, de semmi különös háttértörténete nincs a dolognak. Megfogalmazódott a buli szükségességének a gondolata, átnéztük a szabad dátumokat, és ez tűnt a legjobbnak.

 

A koncertnek eleve lesz egy újszerű jellege, hiszen ugye félig-meddig lebonyolítottunk egy tagcserét, de a hivatalos „átadás-átvétel” ezen a koncerten fog megtörténni. Érdekes, mert ezek a jubileumi bulik folyton ilyen tagcserés dolgok – Barna (Ungár Barnabás, ex-billentyűk 2014-ig) is jubileumi bulin szállt ki, a Tadeusz (Tadeusz Rieckmann, ex-dob 2018-ig) a következőn, most meg a Pisti (Molnár István, basszusgitár), úgyhogy ez valahogy ilyen szerencsétlenül jön ki mindig. Játszunk pár régi dalt, azon kívül nyilván szerettünk volna extra vendégeket bevonni a történetbe, akik közel állnak a zenekar több, mint húszéves sztorijához, de ez közel megoldhatatlan problémákba ütközött.

 

Így végül különlegességképp maradt az „új srác” (Sulyok Adrián, basszusgitár) meg a „régi srác” közötti átvétel, a régi dalok, valamint egy jól megszerkesztett program, egy jó megszólalás; és persze a közös buli a Dying Wish-sel és a Nevegreen-nel, ami egy kis keretet ad a dolognak.

 

Az átadás-átvétel akkor egyfajta „gyertyafény keringő” keretein belül történik majd?

 

F. A. : Nem, semmi extrára nem kell gondolni, a koncert egyik felét, jellemzően a régebbi dalokat a Pistivel, az újabbakat, sőt, egy újat pedig a Susuval (Sulyok Adrián) fogjuk játszani. Igazából a tagcserét bejelentettük mi már a Facebookon meg koncerteken is, de innentől datálódik majd a tagcsere hivatalosan.

 

Számíthatunk-e a Fajkusz banda szereplésére is az estén?

 

F. A. : Sajnos nem. Összeültünk Attilával (Fajkusz Attila, Fajkusz Banda, hegedű), nekiálltunk megbeszélni az új lemez részleteit, meg a programjukat összeegyeztetni a mi programunkkal, de sajnos arra a következtetésre jutottunk, hogy teljes képtelenség ezt összeszervezni. Attiláék november 9-én Litvániában játszanak a Fajkusz Bandával. Nem engedtük el egyébként ezt a történetet, biztos lesznek majd még Attiláékkal közös színpadi megmozdulásaink, de ezen a bulin csak lélekben lesznek velünk. Ott lenne a helyük, de ez most egy teljesen megoldhatatlan és áthidalhatatlan feladat lett volna.

 

Ennyire szoros a program?

 

F. A. : Igen, az a faramuci helyzet állt elő, hogy van egy november 1-i határidőnk a komplett új lemez felvételére, egy szintén november 1-i klipleadás határidőnk, meg ugye a koncertre is fel kell készülni. Úgyhogy most a stúdiómunkák közepette ugrálunk ki-be próbálni, úgy, hogy mellette mindenkinek nyolcórás állása van. Persze nem panaszként mondom, de ez a realitás. El kellett engedni néhány dolgot, mert nehéz volt beosztani a próbafolyamatot és összehangolni a stúdiózással, meg azzal, hogy közben összehozzunk egy teljesértékű klipet.

 

Hol fogjátok a klipet forgatni?

 

F. A. : Itt, Sopron környékén. Most nem lenne idő messzebb lévő helyszínre kitelepülni.

 

A szabadban lesztek most is?

 

F.A.: Vegyes lesz, kicsit szakítunk az eddig bevált dolgokkal, most nem készítünk annyira ilyen, csúnya magyar szóval élve, autentizáló klipet. Egy kicsit kimozdulunk a komfortzónából, aztán majd utólag meglátjuk, jól sikerült-e a dolog.

 

Hogy lehet egy ilyen nagyszabású bulira egyáltalán felkészülni, összeállítani egy dallistát?

 

F. A. : Van ugye tíz lemezünk, arról mindenkinek vannak személyes kedvencei, amiket szeretne játszani, meg van egy realitás, amit az előbb már mondtam. Erre fel kéne készülni, úgy, hogy folyamatban van a stúdiómunka, tehát minden hangszeresnek meg kell tanulni, ki kell dolgozni a saját részeit. Ezek mellett olyan dalokat elővenni, amelyeket még sosem játszottunk, az nem tűnik túlságosan reálisnak.

 

Tehát van egy vágyálom, meg van egy realitás, és akkor a kettő között valahol félúton találkozunk. Vannak kihagyhatatlan történetek, nyilván, vannak a karrierindító darabok, mint A Walesi Bárdok, van egy pár kihagyhatatlan tétel – tök érdekes, hogy ha mondjuk a Hajdútáncot kihagyjuk, akkor leveszik a fejünket, itthon is! Már többször megpróbáltuk.

 

Aztán vannak olyan dalokat, amiket mi szeretnénk játszani. Volt olyan, amit kifejezetten Pisti kért, hogy ő szeretné eljátszani. Nem egy ritkán játszott dal, de az utóbbi időkben kikerült a koncertprogramból, és a Pisti kifejezetten kérte, hogy azt ő most szeretné játszani. Ilyenkor az a lényeg, hogy egy áttekintést nyújtsál arról, hogy melyik lemezen éppen mit gondoltál a zenekarról és a zenéjéről, és minden albumról egy-két dal szerepeljen azért.

 

Nyilván lehetne (egyébként nem is biztos, hogy nem fogunk) lemezre épülő, vagy tematikus dolgokat is tartani, egyszer már csináltunk a Szelek albummal ilyesmit. Igazából annyi kis mikroszekvenciára lehet felosztani a zenekar pályafutásának a különböző stílusirányait, ide-oda elkanyarodásait, hogy gyakorlatilag lehetne tartani egy kifejezetten folkos estet, egy heavy-power estet, egy bánatmetál-estet, sőt, még akár egy extrém-metal estet is, ha kiválogatjuk pont azokat a dalokat… Lehetne a korábbi időszak gótikusabb jellegű szerzeményeiből válogatni, vagy kifejezetten a csak metal dolgokat összerakosgatni – sok mindent lehetne, de nyilván ezeknek az ötleteknek határt kell szabni és kijelölni egy kompromisszumot. Szóval egy ilyen átfogó jellegű, de extrémitásokat nélkülöző dolog várható tőlünk.

 

 

Jópofa, hogy pont megemlítetted a Hajdútánc kihagyását, hiszen fel is akartam hozni, hogy az idei Rockmaratonon épp kimaradt, ha nem is először, de nagyon ritkamód.

 

F. A. : Időnként kihagyjuk, tízből háromszor nem játsszuk, bár külföldön teljesen alap és kihagyhatatlan. Együtt kell élnünk ezzel a dallal úgy is, hogy már iszonyatos mennyiségű koncerten át játszottuk, de a nagy elődök nyomában járva, kicsit mint a Lord-nak a Vándor, a Moby Dick-nek a Keresztes Vitéz, kihagyhatatlan. Ezért mondom, hogy együtt kell élni vele – nem mintha személyesen nekem problémám lenne vele. De tulajdonképpen szeretem azt a dalt, csak mondjuk itthon meg nem hallgatnám a világ minden pénzéért sem, annyiszor játszottuk már.

 

Szóval a külföldi és a magyar közönségnek más-más módon tervezitek a setlistet? Vagy ugyanaz előadható és eladható a magyar és a külföldi közönségeteknek is?

 

F. A. : Nem egészen. Van egy pár alaptétel, amit Magyarországon ilyen-olyan okokból kifolyólag mindenképp szeretünk játszani, beleértve az Arany-tételeket (az Arany János feldolgozásokat – a szerk.). Ezeket szeretjük napirenden tartani, ilyen mondjuk a Szent László 2. rész, A Walesi Bárdok, Szondi Két Apródja 1. rész – ezeket külföldön egyáltalán nem erőltetjük, mert ezek jellemzően inkább ilyen szövegében nagyon erős, zenei vonalon pedig az a típusú heavy-power vonal, amely nem biztos, hogy feltétlenül értő fülekre talál külföldön a rengeteg szövegénél fogva. Ezek nagyon énekes, nagyon sűrű szövegű zenék.

 

Külföldön szeretik az emberek, ha értik, hogy miről van szó.  Inkább nyelvi korlátok vannak – lehet, hogy mondjuk a magyar hallgató fejében megszólal a beépített magnó, és ha éppen nem ismeri a dalt, akkor is ráismer, hogy ez egy Arany János vers – remélem, ráismer! Külföldön nyilván nincs ilyen kapcsolódási pont, tehát nem tudja értelmezni a hallgató, hogy mondjuk elkezdődik a dal, és akkor 4 percen keresztül 279 sor ének jön. Ezért ezeket a tételeket annyira nem szoktuk erőltetni, hanem helyette játszunk mást, általában az Ígérettől „felfelé”, újabb, külföldön is értelmezhető tételeket. Szoktak működni a külföldi bulijaink, valamit azért csak jól csinálhatunk ezzel kapcsolatosan.

 

Ez egyébként teljesen érthető. Így viszont az a Dalriada-esszencia, amit egy külföldi koncertező megkap merőben más lesz, mint egy magyar koncertre ellátogató rajongó.

 

F. A. : Nem is titok, hogy ez így van – itthon is! Van egy koncerten is élhető és átérezhető (jó hangzás esetén, és erre igyekszünk az utóbbi időben nagyon odafigyelni) Dalriada zenekar, ahol nem kell annyira összeráncolni a szemöldöködet és értelmiségi bólogatónak lenned, elég egész egyszerűen csak élvezni azokat a típusú ritmusokat, amik a mi sajátjaink. Ezekhez a külföldi hallgató is tud kapcsolódni, ha van egy ilyen táncolhatóbb, átélhetőbb téma.

 

Meg van emellett egy olyan oldalunk is, aminek mélyebb háttértörténete, mondanivalója, jelentéstartalma van, akár történelmi, akár regés, mondai értelemben, ami akár allegorizál. Ilyen módon meg olyan szinten kapcsolódik be a hallgató, ahogy épp ő szeretne: utánanézhet a dolgoknak, meg is nézheti, hogy miről szól a dal, adott esetben olyan forrásokat is találhat, amit én nem is találtam meg. Vagy pont olyan dolgokat ás elő, amik korrelálnak az én akkori elképzeléseimmel, amikor a dalt írtam – erre is volt már példa.

 

Ebben én nem látok kivetnivalót, hogy van egy átélhetőbb, koncertre optimalizált program, meg van maga a zenekarnak a komplett, átfogó pályája, amely egy sokkal szélesebb spektrumot rajzol ki, mint az, amit koncerten bemutatunk. Az a cél, hogy amikor elmész egy fesztiválra, akkor nyújts egy képet, egy kis áttekintést a csapat zenéjéből, aztán akinek tetszik, akit érdekel, az úgyis utánajár.

 

Még a Spotify-korban is megveszegetik a kis hanganyagokat meg a pólókat, szóval azért van arra igény, hogy ha valamit jónak tartott, akkor megveszi a cédét, és felrakja a polcra. Vagy a fene tudja, mit csinál vele, nekem sincsen már CD lejátszására alkalmas eszközöm. Akármelyik nyugat-európai országban jelentősen komolyabbak a koncertes lemezeladások, de persze ennek az is az oka, hogy itthon a lemezmegjelenéskor megveszi már az, akit érdekel, nem kell megvárnia a koncertet. Külföldön az a leggyakoribb, hogy az adott ember ott helyben ismerkedik meg a zenekarral, vagy esetleg csak hallott róla, 1-2 számot ismer csak, eljön megnézni, aztán vesz magának egy CD-t – ez is okolja, hogy külföldön magasabbak ilyenkor a lemezeladások.

 

Már említettük, hogy lett nektek a nyár elején egy Sulyok Adriánotok, a távozó basszusgitáros Pisti helyére. Eddig hogy vált be?

 

F. A. : A nyarat már vele csináltuk végig. Susu egy precíz, összeszedett arc. Fogorvosként ugye muszáj is neki. Rendben van a srác, koncertre szépen megtanulta azt, amit meg kellett, úgy, ahogy meg kellett. Emberileg teljesen passzol közénk, a zenei háttere is rendben, ott van próbákon, csinálja a dolgát, a motivációjával nincs gond, lelkes – ő korábban egyébként Dalriada-rajongó volt és eredetileg amúgy gitáros.

 

 

Sulyok Adrián

 

De a kedvetekért még basszusgitározik is!

 

F. A. : Igen-igen. Egy alkalommal Franciaországban ücsörögtünk valami fesztivál előtt a szálláson, és beszéltük, hogy jó lenne, ha lenne egyféle cseremegoldás, mert Pisti sajnos valamilyen okból kifolyólag már akkor sem tudott jönni. Az már a többedik bulink volt, ahol kénytelenek voltunk a basszusgitárt nélkülözni.

 

Egy hirtelen ötlettől vezérelve hívtuk fel a Susut – ismertük egyébként korábbról, jött egy jópár bulinkra fotózni, szóval ismertük a srácot, tudtuk ki ő, és megkérdeztük, hogy „Te figyelj, tudjuk, hogy gitáros vagy, de nem lenne kedved basszusgitározni?” (nevet). És azt mondta, hogy hogy a viharba is ne! Szóval így lett először ilyen cserejelleggel, később aztán letisztázódtak a dolgok, megkínáltuk egy tagsággal, és úgy tűnik, ő lesz megfejtés. Most éppen lemezt játszunk fel vele, és azt kell, hogy mondjam, szépen hozza a dolgokat, nincs technikai értelemben sem gond vele.

 

Viszont így, hogy ő alapvetően egy gitáros, akkor lehet inkább gitártémákat szállítana szívesebben, mint basszusgitártémákat?

 

F. A. : Igen, ez egy állandó ilyen kettősség… Első ránézésre teljesen hasonló a két hangszer, csak az egyiken kevesebb húr van és mélyebben szól. De ennél mélyebbre ásva pont Pisti tanította meg nekem, hogy hát azért a basszusgitár igenis egy önálló életre képes hangszer, ami teljesen mást és teljesen máshogy csinál mint egy gitár, meg mint egy gitáros. Ha kell, akkor kitölt, színez, zenei értelemben is felövezi a dalokat egy csomó értelemben. A másik oldalon meg mindig ott van ugye a hangmérnökök örökös siralma, akiknek meg szintén igaza van, aki azt mondja, hogy a mély frekvencia arra való, hogy támogassa a zenét, legalábbis ebben a stílusban, és képezzen egy stabil, masszív alapot a dobbal együttműködve.

 

Ez a kettő elképzelés nem mindig találkozott egymással a mi esetünkben, viszont cserébe nagyon zeneiek voltak a basszusgitártémáink. A jelenlegi felállásban egy sokkal hagyományosabb megközelítésű basszusgitározás fog zajlani az új lemezen, aminek következtében máshogy is fog szólni, ez teljesen biztos. Egyértelműbb, masszívabb, és kontúrozottabb alapok lesznek, viszont nyilván cserébe némi olyan típusú, zeneibb megközelítésű basszusgitározás, ami Pisti sajátja, az hiányozni fog, de valamit valamiért.

 

Mind a kettő típusú játék a saját jogán nagyon jó, csak különböző a felfogás.

 

Valamennyire akkor azért lehet fel fog tűnni Pisti hiánya a zene részében is…

 

F. A. : Mindenképpen, persze. Aki mélységében hallgatja a zenekart, alaposan átfüleli az aktuális anyagainkat, őneki nyilván majd fel fog tűnni Pisti hiánya, ezért cserébe kap majd egy sokkal kontúrosabb, körvonalazottabb, modernebb hangzást, ami szintén nem rossz.

 

Ez amúgy izgalmasnak hangzik!

 

F. A. : Igen, korábban elhangzott az (a zenekar Facebookos live videójában – a szerk.), hogy metálos, erősen riffelős-jellegű lesz az új lemez, többek között ennek is köszönhetően. De egyébként magukat a témákat tekintve is. Érdekes módon megfigyelhető egyfajta visszakomorodás az elmúlt 2-3 lemez során.

 

 

Igen, erre mindenképp rá akartam kérdezni, ugyanis amikor élőztetek, talán ott hangzott el, hogy picit ilyen „vissza a gyökerekhez” érzést is várhatunk ettől az albumtól…

 

F. A. : Talán igen, bár nekem ugye ez nem nyilvánvaló… Volt két-három év, amikor folyamatos dalszerzés és finomítgatás zajlott, egyéb egészségügyi és magánéleti dolgok hátráltattak abban, hogy végső formába öntsük a dalokat, de azért íródtak a dalok – és most ilyen dalok születtek. Készen meghallgatva a dalokat valóban feltűnő, hogy eléggé metalos jellegű lett, meg egy kicsit talán depresszívebb az eddigieknél, amolyan első egy-két lemez a feelingjét tekintve, csak nyilván azóta az eddig gyűjtött tapasztalatokat is hozzáadva, amik az első két lemeznél még nyilván nem voltak ott. Meg kell hallgatni, aztán majd mindenki véleményt formál róla. Én szeretem ezt a lemezt egyébként, bár az előző is nagy kedvencem, de szerintem ez is az lesz.

 

Az alapján, amit most elmondtál, én még az eddigieknél is lelkesebben várom, ugyanis bár szerettem nagyon az újabbkori Dalriadát is, de a régebbihez képest már-már kezdett egy kicsit sok lenni ez a síp-dob-nádihegedű még nekem is. Úgyhogy a sötét, komorabb téma nekem adja; lesz esetleg valami jó kis pogány kiátkozás is megint?

 

F. A. : (nevet) Hát, az most nem. Ez a lemez eléggé személyes jellegű lett. Olyan témák is boncolgatásra kerülnek, többek között egy magánéleti tragédia is, amiket hosszú időn keresztül lebegtettem magamnak is, hogy felkerüljön-e a lemezre, aztán végül úgy döntöttem, hogy végül is miért ne.

 

Ez most egy kicsit kevésbé történelmis, meg pogányos, meg csatás, meg kardozós, hanem inkább ilyen kicsit személyesebb. Persze van azért rajta klasszikusabb téma is, pl. Balassiról egy dal, Thököly Imre és Zrínyi Ilona tragikus szerelméről van egy dal, meg van egy pár betyártematikájú nóta, de nincs ez a nagyon őstörténetbe mászó tematika most. Jó kis pogány kiátkozás sincs, de lehet, hogy majd még lesz – a következő lemeznél feltétlen át kell térni az alacsony költségvetésű black metalra, úgy hogy az majd akkor.

 

Be is mutattok valami újdonságot a novemberi 9-i koncerten?

 

F. A. : Igen, lesz új dal, a Jó remény című tétel az új lemezről.

 

Tehát akkor csak egy?

 

F. A. : Igen, csak egy. Egy kell a kontinuitás fenntartása végett egy ilyen bulin, hogy elmondhasd, hogy „ez volt a múlt, ez a jelen, és ez lesz a jövő”, ugyanakkor túl sok új dalt sem érdemes felpakolni egy ilyen koncertre, mert nem ismerik az emberek. Nyilván szívesen meghallgatják, de adott esetben szerintem 10-ből 8 embert ha megkérdezel, valószínűleg azt fogja mondani, hogy jó, jó, de helyette inkább játszottak volna kettő másikat, a régebbiekből. De egy újat fogunk játszani, ez nem kérdés.

 

Visszatérve a síppal-dobbal-nádihegedűvel kitételedre, én magam is úgy gondolom, hogy – bár az előző lemezen már pont nem annyira – de az azt megelőzőeken, az Ígéret-től egészen a Nyárutó-ig azért elmentünk addig, ameddig lehetett, vagy szerettünk volna. Most is lesznek magyar népi vonósok, egy vagy két dalban komolyabb szerepet kapnak, a többiben inkább csak színező jelleggel lesznek. Ilyen értelemben nem terveztem különösebb népzenei jelenlétet – lesz persze, de pontosan annyi, amennyit igényel a lemez.

 

Akkor a mostani lemezen nem az lesz, hogy metalostul, népzenéstül minden egyes dal sokszáz sáv…

 

F. A. : Az ebből a szempontból legjobban eltúlzott lemez az Arany-album volt, ott aztán minden volt. Ott úgy épült el egy sima szövegrész, hogy volt egy dob, egy basszusgitár, sokszor két szólamban, egy akusztikus gitár, két gitár, meg nagybőgő, meg brácsa, meg hegedű meg zongora, meg szinti-vonós, és efölé az ének. És ez egy verze volt. Ebből aztán folyamatosan visszavettünk, mert egyrészt hangtechnikailag kezelhetetlen, másrészt meg teljesen felesleges, mert úgysem hallod a felét sem. Ezekre a dolgokra menet közben jöttünk rá, hogy mit érdemes, és szükséges beépíteni a dalokba, hogy aztán méltó mód meg is szólalhasson az adott sáv vagy hangszer a lemezen. Az utolsón, az Őszelőn már azért erősen abba az irányba tendáltunk, hogy kizárólag ott használjuk extra sávokat, ahol annak feltétlen szüksége és helye van.

 

Ilyen értelemben nem is, hogy kikopik a zenénkből a népzenei rész, de azért elég erősen a háttérbe szorul. Nem azért, mert nem jó, hanem mert azt akarom, hogy ahol szerepel, ott tényleg üssön, és ne túlozzuk el és támadjuk le a hallgatót azonnal az összes sávval, hanem ahol ezek a hangszerek megszólalnak, ott legyen helyük, szerepük és legfőképpen súlyuk.

 

Mindig van egy ilyen változtatási szándék minden egyes lemeznél, hogy egy kicsit mást csináljunk. Nyilván nem tudunk kifordulni a bőrünkből és nyilván én vagyok a fő dalszerző, nem titok. Van egy stílusom, ebből adódóan jellegükben nagyon hasonlóak a lemezeink egymáshoz, ez eltagadhatatlan, meg nem is akarom eltagadni, mert miért is kéne. De a magunk kereteink között mindig igyekszünk egy picit másfelé fordulni vagy váltani – egy csomó olyan dal van a korábbi lemezeken, amiket mondjuk tök szívesen meghallgatok a mai napig, de nem nagyon bírom elképzelni, hogy én még egyszer egy olyan dalt még egyszer írjak.

 

 

Például?

 

F. A. : Például ott van mondjuk a Puszta Föld a Napisten Haváról, vagy mondjuk a Borivók éneke… Egy csomó. Amikkel nincs az égadta világon semmi baj. Még a Nyárutón is van olyan dal, amit már biztos nem tudnék megírni, mert nem érezném gördülékenynek, őszintének, vagy természetesnek, hogy ha abban a stílusban pont olyan dalt írnék. Ezzel nem megtagadni akarom a régebbi szerzeményeimet, mindegyik az én saját gyerekem és mindegyiket nagyon szeretem, csak tök fura, hogy az ember olyan értelemben változik, hogy felmerül egy idő után, hogy „Jé, hát miért is csináltam ezt így” – tehát így ráfeledkezel.

 

Azok a dalok, amelyeket rendszeresen játszunk koncerten, azok kézben és fejben is ott vannak, azoktól nem szakadsz el. De amelyeket nem játszol koncerten, azok úgy eltűnnek az éterben… Nyilván megvan a dal, vissza tudsz rá emlékezni, csak úgy nincsen az ember gondolatainak az előterében hónapokon-éveken keresztül. Aztán egyszer-egyszer, amikor bedobja a Spotify, vagy rácsodálkozol a dalcímre…

 

Ott van például a Moldvageddon, pont egy ilyen dal. Vagy a Zivatar. Azok is olyan dalok, hogy ebből az ötletből most már nem tudnék dalt faragni. Valószínűleg félretenném, és nem azért, mert nem jó a mai fülemnek, hanem mert bátorságot igényelt akkor, hogy abban a tőlünk egyébként teljesen független stílusban megcsináljuk azt az ötletet. Ma már nem vesződnék vele. Nem azért, mert nem éri el a mostani ötletek szintjét, vagy jobb, vagy rosszabb, hanem mert kicsit másfelé fordult az érdeklődésem.

 

A Moldvageddon az tényleg pont az a típusú dolog, amit egyszer lehet csak ellőni…

 

F. A. : Nagyon sokan úgy emlegetik egyébként, hogy az egyik kedvenc daluk, meg jaj de jó! Az is egy egészen speciális megnyilvánulás volt, persze előfordulhat humor esetében, hogy nekünk nagyon vicces, másnak viszont nem, egy ilyen insider humor… De pont arról a dalról mind a mai napig azt gondolom, hogy amúgy egy jó dal, és szuper, hogy megcsináltuk, de még egyszer nem csinálnám meg. Azon a lemezen helye volt neki és megkapta a kis lehetőségét, így ezt a fiókot be lehet zárni.

 

Az új lemeznél arra törekedtem, hogy legyen 8-10 – aztán végül 9 lett – olyan, jellegében, hangulatában, stílusában viszonylag egységes dal, ami a mi korábbi anyagainkhoz képest is meg a jelenlegi elvárásainkhoz képest is megállja a helyét erősségében – ahogy a szövegek, mind a dallamok, a dalszerkesztés, meg maguk a dalok vonatkozásában is. Tehát minden értelemben legyen erős – nyilván nem a legerősebb, mert ez totál szubjektív és mindenki számára más a legerősebb, de a saját stílusunkban egy erős anyag. Legalábbis ezen igyekeztem, ez volt az alap elvárás magammal szemben a lemezanyag megszületésekor. Aztán hogy mennyire sikerült, arról fogalmam sincs – majd a nagyérdemű eldönti, hogy ki mit gondol róla.

 

Nyilván huszon x év után nem lehet kibújni az embernek a bőréből, óhatatlanul teljesen Dalriadás lesz a végeredmény, de azon belül igyekeztünk megint egy picit áthelyezni a hangsúlyokat.

 

Van már publikus megjelenési dátum?

 

F. A. : Még nincsen, de február környékére várható.

 

Lehetséges-e külföldi turnéról álmodni a megjelenés után, vagy elsősorban akkor lesz ilyen, ha más folk metal zenekarokkal karöltve teszitek ezt?

 

F. A. : Mivel mindannyian teljes munkaidős állásban dolgozunk és mindannyian családos emberek is vagyunk, ezért iszonyatosan nehéz összehozni egy többhetes etapot úgy, hogy itthagysz csapot-papot, és majd egyszer hazajössz a munkahelyedre meg a gyerekhez. Szóval ez nagyon komoly, szinte lehetetlen feladat, de nem teljesen kizárt. Nyilván, hogy ha olyan ajánlat, olyan lehetőség van, aminek komoly értelme van és meg is lehet csinálni, akkor elképzelhető, hogy azt, vagy annak egy részét megcsináljuk. Jelen pillanatban a lemezre épülő turné nincs aktívan szervezés alatt. Azt gondolom, hogy fesztiválozgatni fogunk inkább külföldön, mint összefüggő turnékat lebonyolítani.

 

Egy interjúban egyszer úgy nyilatkoztál, hogy egy konzervatív ember vagy, aki a „virágozzék minden virág, amíg az nem káros senkire és semmire” elvét követed. Azonban ez a második kinyilatkoztatás nem feltétlen egy olyan mondat, amit az átlag konzervatív körökben mozgó ember gondol. Alapvetően ez egy sokkal szabadelvűbb gondolat.

 

F. A. : Igen, pontosan, nem véletlenül mondtam ezt így.

 

Nálad a kettőnek az egyvelege hogy fér meg egymás mellett, vagy hogyan jelenik meg?

 

F. A. : Én azt gondolom, hogy mindenkit békén kell hagyni, és mindenkinek a saját kis világában és létezésében kell boldognak lennie, úgy, ahogy azt ő szeretné, amíg ezzel másokban nem kelt félelmet vagy megbotránkoztatást, vagy nem zavarja őket olyan mértékben, hogy az már az életminőséget károsan befolyásolja.

 

Átlagos konzervatív emberekkel beszélgetve nem sokszor hallom azt, hogy igen, mindenki csináljon, amit akar, amíg az nem káros.

 

F. A. : Amíg az nem káros, vagy nem zavar mást. Attól te még vallhatsz konzervatív elveket, hogy nem idegesít téged az, hogy tőled 470 kilométerre valaki tulipirosra festi a haját. Ez a kettő abszolút nem zárja ki egymást. Nem vagyok híve az emberek korlátozásának semmilyen mértékben. Nyilván bizonyos társadalmilag elfogadott normák kellenek, azokhoz alkalmazkodni kell, ezzel semmi baj.

 

Van egy elég határozott álláspontom arról, hogy hogyan kell kinéznie az ideális társadalmi berendezkedésnek meg a családmodellnek, de azzal is együtt tudok élni, hogy ha valaki erről mást gondol. Olyan értelemben viszont igenis konzervatív vagyok, hogy én azt gondolom, hogy a szabályokat, amelyeket elvileg közös döntés során hozunk meg, azokat mindenkinek tűpontosan be kell tartania. Mindenesetre az, hogy ha tanulunk a saját múltunkból, az nem válik a hátrányunkra. Ilyen értelemben abszolút konzervatív beállítottságú vagyok, és fontosnak tartom a hagyományainkat.

 

 

Régóta motoszkál a fejemben, hogy vajon a „Sem nem jussod, sem örökséged ez ország / Békében nem élhetsz, vár reád az örök háborúság / Zendül majd a nép, és fölkel a sírból is ellened” sorotok a Thury György Balladája 2. Részében esetleg többet is jelent, mint amelyik első látásra tűnhet? Arra gondolok, hogy akár, mint Arany esetében, egy történelmi eseményre reflektáló költeményben mást is közölni akar a sorok között, itt is történt-e ilyesmi. Vagy ez csak egy történelmi történet, amelyben semmi nem vonatkoztatható a jelenlegi világunkra?

 

F. A. : Ez a rész a Thury György Balladája második részében hangzik el, ugye a török megszállással kapcsolatban adom a főszereplő szájába ezt a gondolatot. De én hiszek abban, hogy attól lesz jó egy dalszöveg, hogy adott esetben a hallgató maga is eldöntheti, hogy hogyan szeretné ezt értelmezni.

 

Ha esetleg benned mondjuk felmerült ezzel kapcsolatban egy ilyen típusú értelmezési forma, akkor azt én pozitívnak vélem, mert az azt jelenti, hogy sikerült olyan dalszöveget írnom, amit te a saját gondolati körödben is tudsz alkalmazni.

 

Ennél többet nem nagyon szeretnék mondani a történetről, nem azért, mintha bármi titok lenne, de én tényleg azt gondolom, hogy akkor működik jól egy bármilyen típusú művészeti alkotás (már, ha lehetek ennyire nagyképű, hogy a saját cuccomat művészetnek hívom), hogy ha megtalálod benne a saját gondolataidat és a saját helyzetedre tudod vonatkoztatni.

 

Egyébként, hogyha az említett sorról beszélünk, ott egy 150 éves török hódoltság kellős közepén voltunk Thury György idejében, és egy teljesen érvényes dolog tud lenni, hogy ha azt mondja egy végvári kapitány, hogy semmi jogod ehhez az országhoz, csak a hódítás joga, és nem lesz sose az örökséged, hiszen nincsenek itt gyökereid, nincsenek ide kötő hagyományaid, nincsen semmilyen jussod, ami téged itt tart. Ilyen módon megmagyarázható. „Hódítás jogán nem nyerhetsz semmit„, előbb-utóbb az igazságnak ki kell derülnie.

 

Ha a zenekar elmúlt húsz évére visszatekintesz – mire vagy a legbüszkébb?

 

F. A. : Van egy pár… Azért csak-csak játszottunk saját jogon a Wacken-en, például. Lehet egy csomó értelemben megkérdőjelezni, meg persze kell is kritikával illetni a zenekar bármilyen típusú tevékenységét, de az mondjuk elvitathatatlan, hogy a Masters of Rock visszatérő fellépői vagyunk. Ott voltunk a Wacken-en, kétszer a 70000 Tons of Metal-on, a Wave Gotik Treffen-en, tonnányi egyéb fesztiválon, turnéztunk Japánban, Oroszországban, fesztiváloztunk Spanyolországban, meg emellett egy csomó kisebb külföldi, pl. francia, belga, cseh, lengyel, német helyen, akár headliner-ként. Ez azt jelenti, hogy valamit mindenképpen elcsíptünk és önazonosan tudunk képviselni.

 

Ez abban az értelemben mindenféleképpen büszkeségre ad okot, hogy én nem nagyon látom a tolongó utánpótlást, aki mondjuk átvenné a stafétát tőlünk, meg előttünk sem nagyon volt ilyen. Szépen-lassan átlépünk a veteránklubba…

 

Arra is nagyon büszke vagyok, hogy a zenekar a komplett pályafutása során konzekvensen az elejétől kezdve totálisan mindig ugyanazt csinálta, mint amit most is csinálunk és nem fordultunk el soha ettől. Nem voltak pályamódosítások meg kacskaringók, hanem a saját kis alkotói műhelyünkben csináltuk a saját kis dolgunkat.

 

Büszke vagyok erre a jónéhány olyan típusú fellépésre, ami másnak nem, vagy korlátozott mértékben, vagy más okokból kifolyólag adatott meg, nekünk pedig sikerült. Nem nagyon tudsz Európában olyan klubot mondani, ahol ne jártunk volna. Azért benne vagyunk még úgy a vérkeringésben, mint a köztudatban is. Mindenféleképpen elmondható, hogy hagytunk egy kis nyomot – úgy világszerte. Ha amikor indult a zenekar, ezek fogalmazódtak volna meg célként, vagy valaki elmondja nekem, hogy ez a pályaív így néz ki és ennyi helyre eljutsz, csukott szemmel aláírtam volna. Bár akkoriban ez a legelrugaszkodottabb vágyálmok között lehetett volna csak. Azért ez egy unikális pályaív.

 

Van-e bármi, amit máshogy csinálnál, ha visszamehetnél az időben 20, vagy akár 15 évet?

 

F. A. : Nyilván rengeteg minden van, amit lehetett, adott esetben kellett is volna máshogy csinálni, meg egy csomó szempontból lehetett volna okosabban meg hatékonyabban – sőt, most is lehetne okosabban meg hatékonyabban. De én azt gondolom, hogy az adott időszakban, abból az adott formációból mindig megpróbáltuk a lehető legtöbbet kihozni, úgy lemezek, mint produkciós tekintetben is. Ami pedig nem sikerült, annak vagy nem jött el akkor még az ideje, vagy jobb is, hogy nem jött össze, mert mondjuk nem tudtunk volna olyan szinten részt venni a történetben. Nincs bánnivalóm, nincs olyan esemény, ami mondjuk meg kellett volna legyen, de nem volt meg.

 

Egy csomó mindent fel lehetne hozni, nálunk például mindig komoly akadály volt, meg most is az, meg az is marad, hogy ha a régi, TTT-s rendszerben gondolkodunk, ugye a tűrt-tiltott-támogatott rendszer, akkor mi abszolút a tűrt meg a tiltott között félúton egyensúlyoztunk mindig is. Aminek a konkrét okát azóta sem tudjuk, miért. Ezt érdemes lenne egyszer megkérdezni az illetékestől, de lehet nincs is konkrét válasz konkrét embertől, hanem inkább csak így alakult a dolog… Ez például egy érdekes kérdés tudna lenni, hogy miért alakulhatott így.

 

Ez a kettősség nekem is feltűnt és soha nem is értettem: elhívnak a karib-szigeteki luxus metalhajóra, Japánba, meg a Wackenre, de a magyar várjátékokra meg nem.

 

F. A. : Ezért is mondom, hogy nagyon egyszerűen is meg lehetne a dolgot magyarázni azzal, hogy alapvetően kutyaütő a csapat, bizonyára teljesen béna zenét játszunk, úgyhogy ez csak annyira elegendő, hogy kicsit zenélgetünk a saját köreinkben, aztán mindenki megy vissza a melóba.… Csak éppenséggel emellett meg ott van, hogy külföldön komoly helyeken, akár komoly időpontokban játszunk, komoly tömegek előtt. Tehát valószínűleg mégsem bennünk van a hiba, hanem valamilyen típusú külső tényező gátolja itthon a csapatot, vagy valamiféle érdektelenség vagy közöny, aminek vagy van oka, vagy nincs oka. Nem lehetsz próféta a saját hazádban…

 

Nem panaszképpen mondom egyébként, mert nem lesz az ember semmilyen értelemben sem kevesebb, sem szegényebb azért, mert ez így alakult, csak úgy érdekes lenne tudni, hogy mitől is van ez így.

 

Elég nagy kontraszt ez ahhoz képest, hogy például Észtországban a folk metal Metsatöll gyakorlatilag egy nemzeti kincs, annak ellenére, hogy az ő metáljuk alapvetően sokkal kevésbé befogadható a nem metalosok számára – mégis kincsként ünneplik őket az észtek.

 

F. A. : Ez érthető is – azért csak arról van szó, hogy valami, ami az ő közös kultúrkincsük, azt valaki fölvállalja, elviszi külföldre és megmutogatja nekik ennek a kis balti nemzetnek a dalait, ritmusait, regéit, mondáit. Ez mégiscsak egy megsüvegelendő hozzáállás, én ezzel teljesen együtt tudok élni.

 

Egyrészt mi magyarok számszerűen sokkal többen is vagyunk, másrészt szerintem arról lehet szó, hogy nagynak kicsik vagyunk, kicsinek meg nagyok. Nem vagyunk elég kevesen ahhoz, hogy egy-két kiemelkedő kulturális produkció legyen, amire ténylegesen rálátunk – nem vagyunk elég kevesen, nagy a szórás, nagy a tömeg.

 

Viszont ahhoz meg nem vagyunk elég nagyok létszámilag sem, hogy egy-két, nálunk nyilván sokkal feljebb lévő előadó, ha itthon sikereket ér el, abból legyen valami olyasmi, mint például Németországban. Ott ugye, ha egy zenekar egyszer komoly sikereket ér el, akkor várhatóan Európa-szerte is el fog, ha meg Európa-szerte sikeres, akkor várhatóan világszerte is az lesz. Ehhez meg nem vagyunk elég nagyok méretileg, hogy valaki úgy komolyan kiemelkedjen a nemzetközi porondra a hazai sikereire támaszkodva, abból építkezve.

 

Ahhoz meg viszont túlságosan sokan vagyunk, hogy mindenki lássa, hogy na milyen jó dolgokról énekel az adott zenekar, mint egy nagy faluban. Egyszerűen elvész a tény maga az óriási információdömpingben meg az alapzajban.

 

Igen, az észteknél ez a „nagy falu” abszolút megvan, és gyakorlatilag minden egyes ember ismeri a Metsatöllt legalább hallomásból.

 

F.A.: Igen, ez nem feltétlenül azért van, mert mi ennyivel hülyébbek vagyunk az észteknél, nyilván nem vagyunk, csak mondom: kicsinek nagyok, nagyoknak meg kicsik vagyunk. De minden rendben van ezzel, én hangsúlyozottan nem negatív értelemben használom ezt saját magunkkal kapcsolatban. Nyilván azok a körülmények adottak, amelyek adottak, ahhoz kell alkalmazkodni, mi pedig így alkalmazkodunk.

 

Visszacsatolva az előző kérdésedre, pontosan azért is nem bánok különösebben semmit, mert ahogy mondtam, az adott körülményekhez való alkalmazkodás, illetve igazodás az adott lehetőségekhez a lehető legteljesebb volt az adott pillanatban. Azért csináltuk, mert az volt a lehető legjobb megoldás szerintünk. Ilyen szempontból a végletek embere vagyok – megkeressük a szerintünk lehető legjobb megoldást, véghezvisszük, kész.

 

 

Aki esetleg még habozik, menjen-e november 9-én vagy sem, mit tanácsolnál neki?

 

F.A.: Amit én a legtöbbre értékelek a mi közöségünkben, az az, hogy olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Mindenki ismer mindenkit, együtt öregszünk, együtt szépülünk (nyilván kivéve engem). Én azért szeretem az ilyen típusú extra alkalmakat, mert millió olyan arccal találkozok, akiket amúgy nem látok sehol, semmikor. Egy csomó ilyen ember van, akikkel jó találkozni. Egy-egy ilyen kiemeltebb jelentőségű Dalriada buli olyan, mint valami osztálytalálkozó, ahol az ember a harmatos ifjúságának az éveit egy kicsit meg tudja idézni. Nem utolsó sorban egyébként meg a nagy találkozások és nagy emlékezések mellett azért van valami, ami összeköt minket továbbra is, a közös kapocs ugye a zene.

 

Szóval én azt gondolom, hogy bárki, akinek élete valamelyik ciklusában fontos volt a zenekar, vagy persze még jelenleg is az, annak ott a helye. Ezek a kerek évfordulók arra valók, hogy megünnepeljük őket, összetalálkozzunk, visszatekintsünk a múltra, hogy mi hogyan volt, és kicsit nézzünk előre is, hogy majd mi lesz. Az eltelt idő kézzelfogható eredményeinek meg örvendezünk egyet.

 

Ezek a bulik jók szoktak lenni mindig, nekünk is egyébként – jók ezek a cikluszárók. Az ember egy kicsit le tudja zárni azt, ami elmúlt, pontot tud tenni a végére, és tenni egy határozott lépést előre – mindenki számára nagyon hasznos dolog. Számunkra is nagyon fontos visszacsatolás, hogy az emberek manapság mit gondolnak erről a közös történetről.

 

Mindannyian változunk, az ember élete változik, család jön, gyerek jön, állás jön, el,vagy külföldre költözünk, történik ez-az, de amikor ilyen kiemelt jelentőségű események vannak, akkor azért jól esik összefutni a régiekkel. Ez az oka ennek a húszéves bulinak. Ez egy olyan típusú alkalom, amire érdemes eljönni, úgyhogy mindenkit szeretettel várunk!

 

Köszönöm szépen, a koncerten találkozunk!

 

F.A.: Köszönjük szépen a lehetőséget, ott találkozunk!

 

Írta: Vica