Olykor, de leginkább bizonyos recenziók írása közben, egyszerűen megrohamoznak az érzések / impulzív gondolatok, amiket igyekszem mindig félretenni. Hogy miért is? A srácok előző lemezéről írtam anno: a Metanoia egy rendkívül összeszedett csapat képét mutatta, kiforrott, ügyesen komponált dalokkal. El tudom képzelni, hogy mennyire unják azt az rommá ismételt rigmust, hogy a mesüge ritmus megszállottjai hosszú évek óta. Szóval ilyenkor nehéz félredobni a tagadhatatlan svéd behatást (pedig imádom Jens Kidman népi zenekarát) ők pedig vélhetően (lépésről – lépésre) leginkább azon vannak, hogy saját komfortzónájukból kilépve sikeresen eltávolodjanak ettől a copycat kategóriától. Hogy ezt milyen mértékben sikerült hangokba önteni a Deviant című új Omega Diatribe albumon, az hamarosan kiderül. A metamorfózis már elkezdődött, ugorjunk hát fejest a poliritmikus hullámok óceánjába!
A Stench Of Demise nyitja a lemezt, brutál groove-os track, a refrén frankón belemászik a füledbe, olyan, mint valami earworm. A szövegmondós részek és a Szathmáry Ákos csattogós basszusának előtérbe helyezése a Korn zenekarra emlékeztet, de pont annyit csavar rajta, amennyit kell. A Mindreader vadabb vizekre evez, a refrén húz, mint az állat, Hájer Gergő szabadidejében (is) érezhetően súlyzózik a riffekkel. Nagyon dögösen és tisztán szól az anyag, Tue Madsen tudja, mitől döglik a légy, nem hiába lett ismét a lemez hangmérnöke / producere. Beúszik a címadó, kellemes Meshuggah worshippel operálnak a fiúk, totál rendben van, kicsit máshogy lüktet. A végén az az álomszerű szállós rész / kibontott belassulás Lucsányi Milán dühös énekével eléggé el lett találva. Amúgy arra szemmel láthatóan és füllel hallhatóan odafigyeltek a srácok, hogy minden számnak más karaktere / pulzálása legyen, a My Sphere például hatalmas kedvenc, ki is lóg kissé az összképből. (A Deviant előtti kislemezen már kaptunk ízelítőt ebből.) Eleve fajsúlyosabb, megy benne a szögelés, lehet rá bőszen bólogatni (ez azért a többi nótára is hatványozottan igaz), de ami leginkább megfogott, hogy Gróf Adolf dobosuk itt gyorsabb tempóban püföli a bőröket. Ez határozottan jól áll nekik, sőt! A dinamikai váltások, finom percussion díszítések / technikai törések a ritmusszekcióban mind a Deviant erősségei, csakúgy, mint a dallamközpontúság. Igen: az egész album tele van harmóniákkal és ahogy hallgatod, egyre több minden ragad bele a kis kobakodba!
A Reflections atmoszférikusan indít, majd átmegy durvulatba és beüt a refrén – ebben igencsak izmos az Omega Diatribe – ügyesen fel lettek építve a dalok. Kelemen János gitáros is tudja a dolgát, folyékonyan összedolgozik riffépítésben a Gergővel. Derékból bólogatva 90 fokban beérezni azért némi Slipknot hatást is, ennyi bőven elfér. Az Indoctrinated című számnál megint darálunk és megy a cséphadarás, szinte látom magam előtt a srácokat, ahogy méter magasra ugrálnak a színpadon. A My Sphere mellett ez a másik favorit. Adrenalininjekció és groove-terápia a modern metal testnek! A False Prophecy lomhább, lassabb és alattomosabb mint az eddigiek, de ezt aztán pikkpakk szétzúzzák. Annak a riff-tördelésnek letaglózó ereje van, szinte érzem a fém ízét a számban, mint amikor gyerekkoromban nyalogattam a lemerült elemeket, hogy melyikben maradt még kraft… Milán remekül kihasználja a hangját: rengeteg dallamot visz bele a vokáljaiba, itt épp Burton C. Bell sziluettje ragyog fel, de a durva énektémái is ott vannak a szeren. A Seclusion talán, ami a legkevésbé fogott meg, pedig nincs vele nagyobb bajom. A végén viszont adja a „stay… stay away… stay away from me” sor, és ahogy vizuálisan / filmzeneszerűen szétnyílik ez a rész. A Deviant utolsó hullámához érek: az IAPETVS debütön hallható Molecular Torsion ebben az új verzióban óriásit megy; az első track fogósságával rokon, az a refrén egyszerűen beleég az agyadba. Zseniális nóta, ebben a formában sokkal nagyobb húzása lett. Milán ki is engedi benne a hangját, érzéssel adagolja a szavakat, ügyesen ritmizál, majd amikor vége az egésznek azon veszed észre magad, hogy miért ne mehetne le újból a lemez?
Közel 40 perces anyagot pakoltak le az asztalra a fiúk, ami szerintem a mai felgyorsult világban pont elég. Méltóságteljes fejhajtás a modern groove metal istenek előtt. Nem válik unalmassá egy pillanatra sem a korong, megy a maga útján, feltartóztathatatlanul. Ám többszöri hallgatást igényel a Deviant, akkor mutatja meg igazán magát, akkor jönnek ki az apró trükkök / húros frazírok, a háttérben bujó hangok / samplingek, ha jobban odafigyelünk. Az egyetlen dolog, ami nekem hiányzik ebből a formulából, az a gyorsabb / pusztítóbb részek hadrendbe állítása. Senki sem lőtt még mellé egy dinamikus grind témával vagy matekosabb tukatuka használatával, viszont önmagukhoz képest szintet léptek a fiúk. Ha a többi kiadványuk tükrében vizsgálom eme legfrisebb opuszt, akkor mindenképp azt mondom, hogy ez a legsúlyosabb / legfuturisztikusabb. Rengeteg meló van benne, ez egyből kiérződik. A lemezborító is frenetikusra sikeredett és a klippekről / vizuálokról még nem is beszéltem. Mind – mind igényes munka.
A maga műfajában hibátlan albumot hozott ki az Omega Diatribe, mely véleményem szerint nem csak a honi, de a külföldi piacon is abszolút megállja a helyét.
A lemez megvásárolható CD és vinyl fromátumban a https://metal.hu/shop/ oldalán!
Facebook: https://www.facebook.com/omegadiatribe/
Bandcamp: https://omegadiatribe.bandcamp.com/album/deviant
Írta: Molnár Zoltán
