Már eddig is számos beszámoló során említettük, hogy milyen elképesztő módon el vagyunk kényeztetve fellépések tekintetében: még el sem ültek a pénteki Cannibal Corpse utolsó hangjai, máris lehetett készülni a vasárnapi eseményre, ahol egy „megnyalom mind a 20 ujjam” stílusú felhozatallal kedveskedtek nekünk az est szervezői. Először is a friss albumos 1349 jött egy co-headliner turnéra a Kampfar-ral, ami nem egy rossz kezdés, és mindezt nem más előzenekarral, mint az Afsky.
Viszonylag szerencsém van, az Afsky-t konzervről többé-kevésbé ismerem, viszont sajnálatos módon eddig lemaradtam az élő fellépéseikről – teltház lett az Inferno fesztiválon a kisteremben, ahol játszottak, és egészen egyszerűen nem engedtek be, jegy ide vagy oda, ami egy különösen fájdalmas veszteség volt –, így eszméletlenül kíváncsi voltam, hogy ez a kiterjesztett egyszemélyes zenekar, azaz Ole és zenésztársai mit is fognak a Dürer színpadján működni.
Fél hétkor percre pontosan színpadra lépett az Afsky, és a fentebbiek okán nagy érdeklődéssel, és – nem tagadom – nagy elvárásokkal futottam neki a fellépésnek. Hatalmas füst, fényképezésre teljesen alkalmatlan fényviszonyok, és ezzel kezdetét vette a buli. Inkorrekt módon a harmadik mondatnál lelövöm a poént: sokak szerint ők voltak az est fénypontja. A zenéjük magával ragadó, és a harmóniák kibontását-feloldását nagyban segítette a jó minőségű keverés, ami nélkül valószínűleg elég sánta lett volna az előadás. Az Afsky specialitása az ellentétekkel való játék, és ez a műfajon belül nem teljesen egyedi: a gyorsan pengetett gitár és a sokkal lassabb dinamikájú dob már önmagában is nagy feszültséget szül, amit a két gitár konszonáns és disszonáns harmóniája számos esetben csak tovább fokoz. Szerencsére a kiírt 30 percnél jóval tovább játszottak (Stormfulde hav, Skær, Vinteren bæres ind, Vættekongen, Tyende Sang, Oh måneløse nat), elképesztő lendülettel és átéléssel, hogy aztán csatakosan levonuljanak a színpadról. Az Afsky mögött álló Ole Pedersen Luk volt aznapra a zenekar mindenese, és amire a fellépés utáni cigit elszívta, már hosszú sorban várakoztak a vásárolni vágyó rajongók. Érdekes volt a kínálat: a szokásos ruhabolt mellett például saját átiratú gitárkottát is lehetett vásárolni.
A Kampfar bizonyos szempontból a műfaj egyik alapvetése: ha befogadható mennyiségű példát kéne mondanom azon zenekarokból, akik – legalábbis számomra – a norvég black metal stílusának megfelelő példái, úgy a Kampfar egészen biztosan ezen pici elit részét alkotná. Az Afsky után vagy nagyon sokan szereltek át a cuccot, vagy kettőnél több keze volt mindenkinek, de egy rövid nézelődés és pár perc dumálás után már futni is kellett befelé, mert kezdődött a parti. Ha valami egy kiegyensúlyozott co-headliner turné, akkor az ez volt: mindkét zenekar teljes mértékben átszellemülten játszott, és mindkettő mögött egy egzaltált, zavaros tekintetű, tulajdonképpen teljesen transzban lévő, Raszputyin-szerű figura volt a motor. A Kampfar általában jó élőben, innen már csak azon megy a vita, hogy mennyire – de hát ezen este során ez a kérdés nem merülhetett fel. Nagy volt a merítés: a régi slágereket az új album anyagaival keverték (Feigdarvarsel / Ravenheart, Skogens Dyp, Ophidian, Trolldomspakt, Dødens aperitiff, Mylder, Urkraft, I Ondskapens Kunst / Norse, Tornekratt, Hymne, Det Sorte), és tökéletesen látszott-hallatszott a kontraszt: egyrészt a közönség ismerte a régi dalokat – jópárnál legalább a refréneket megfelelő helyen énekelték –, és nagyon sokan a zene ütemére mozogtak. Az új daloknál inkább csak a kíváncsiság hajtotta az embereket, nem nagyon vették föl a fordulatszámot, bár erre meg én leszek az ellenpélda: az Urkraft során az e sorokat író fotós-újságíró megszűnt létezni, és pár dal erejéig egy haját rázó rajongó bitorolta a testét. A Kampfar zenei munkássága a legkevésbé sem nevezhető homogénnek, ezzel együtt szerintem mindenki megtalálja a szívének kedves anyagot, és ez a változatosság nagyon jól látszott az új album esetén is, amelyik zeneileg jól megfoghatóan eltért a korábbiaktól. Nagyon szép, nagyon tisztán szóló, precíz, lendületes, már-már az elmebetegséggel határos módon átélt koncertet láthattunk a Kampfar-tól, és amikor Dolk-ék levonultak, már csak egyetlen kérdés merült föl bennem: hova lehet mindezt fokozni?
A 1349 – stílusosan szólva – tizenkilencre lapot húzott: az október 1-én indult turnéjuk során jelent meg az új albumuk. Ezek a zenék mindig máshogy szólnak élőben, mint a konzerven, és eszméletlen volt megélni azt a dinamizmust, amit a 1349 már a beállás során is produkált – azzal együtt, hogy ez pusztán a beállás volt, jóllakott óvodásként vigyorogva hallgattam őket a bejáratból. Nem titok, alapvetően a 1349 miatt jöttem, praktikusan azért, mert 19 éve nem láttam őket élőben: ez volt az a feledhetetlen turné, amikor a régi felállású Gorgoroth-tal érkeztek a Kultiplex-be nagyjából 10 óra késéssel, és így lett hajnali kettes kezdés aznap. Duplán volt ma szerencsém: először is lehetőségem nyílott egy fél órát beszélgetni a 1349 mögött álló gépezet egyik üzemeltetőjével, Ravn-nal, előtte meg a bejáratban futottam össze Archeon-nal, aki el is mesélte a 19 évvel ezelőtti késés okát: valakinek egy vaskeresztes csuklószorító volt a karján, így emiatt ezt a busznyi „nácit” nem akarták az egyik szomszédos ország hatóságai kiengedni – a buszon az átlagon hajhossz minimum 40 centi volt.
Nem volt egyszerű dolga a 1349-nek. Bevonuláskor – micsoda meglepetés – a legnagyobb tapsot Frost kapta, akinek a zenei munkásságát én jó ideig méltatlanul alulértékeltem. A 1349 agya Archeon és Frost párosa, akik tökéletesen kiegészítik egymást. Archeon riffelése és az egész zenei megközelítése teljesen egyedi, és a legkevésbé sem nevezhető konvencionálisnak. Zenei megoldásai pontosan annyira kilógnak a sorból, mint Blasphemer ötletei; szinte mindegyik dalukban lehet egy csomó ilyen apró csemegét találni, és például az új album szólói is ide tartoznak. Black metalban nem túl gyakori az ilyesmi, és ehhez a nem mindennapi riffeléshez hasonló stílusú kíséretet nyújt Frost, aki egy csomó esetben nagyon furcsán megtört ritmusokkal és egészen váratlan hangsúlyozással dolgozik. Emberünk nagyjából a negyedik daltól teljes mértékben önkívületi állapotban volt, egy fekete hajú, szakállas, villogó szemű izomcsomó, aki teljesen transzba esve navigálta a 1349 hajóját, miközben Archeon és Seidemann a nem mindennapi dallamokat tették mindehhez. A keverés jó volt – de nem tökéletes. Az egyik nagy kedvencem a zenekartól az I Am Abomination, és ebben azért el-elvesztem időnként, de ezzel együtt is valami elképesztő mennyiségű energia áramlott a zenekar és a közönség között (Riders of the Apocalypse, Ash of Ages, Slaves, Through Eyes of Stone, Shadow Point, I Am Abomination, Striding the Chasm, Inferior Pathways, Blood Is the Mortar, The God Devourer, Atomic Chapel, Abyssos Antithesis). Szerintem jól jártak a helyszínváltozással: itt egy kisebb helyen, alacsonyabb színpadon sokkal aktívabb volt a közönséggel való kommunikáció, és ezzel szerintem mind a hallgatóságnak, mind pedig a zenekarnak csak előnyére vált. Ahogy azt várni lehetett: nemcsak a régi slágerek szóltak, hanem kaptunk egy kis ízelítőt a múlt héten megjelent új anyagból is; szerintem csodálatos alkotás, amelyikkel elég sokat kell dolgozni, hogy minden szépsége feltáruljon a hallgató előtt – úgyhogy ne is nagyon hezitáljatok.
Az est mérlegét viszonylag egyszerű volt megvonni: az Afsky teljes mértékben levett a lábamról, még azzal együtt is, hogy tudtam, hogy nagyon színvonalas produkcióra kell készüljek. A Kampfar – és leginkább Dolk személye – elképesztő lendülettel rázta fel a hallgatóságot és döbbenetes energiákat közvetített… és ezt a munkát a 1349 fejezte be, így mindenképpen hiánypótló koncertet kaptunk.
Remélem, nem kell újabb 19 évet várni a folytatásra.
Írta: Á
