Bár az amerikai Nunslaughter fenti című kiadványa nem újkeletű, hiszen még 2007-ben jelent meg a banda 3. albumaként, ez az újrakiadás mindenképpen érdemes arra, hogy némi figyelmet szenteljünk neki. Nem hiszem, hogy idehaza létezik nálam megrögzöttebb Nunslaughter-hívő, kb. a 90-es évek közepe óta követem pályájukat s gyűjtöm kiadványaikat, jelenleg a kollekcióm mintegy 270 darabot számlál, így erre a bőven megbónuszolt verzióra is örömmel csaptam le. Nem mellesleg hazai ismertségükhöz és elismertségükhöz egykori magazinommal, a Stygian Shadows-zal is bőven hozzájárultam, melynek csúcsa egyértelműen a 2009-es első budapesti koncertjük volt, mely rendezvényt a BMC-s Tóth Balázzsal közösen szerveztük le.
Amikor megjelent 2007-ben a „Hex” az amerikai Hells Headbangers jóvoltából, a 200 példányra limitált, ezüst-platina die-hard vinylverzió megjelenését kisebb botrány övezte, ugyanis a lemezgyár hibájából fakadóan a nyitó dalnál némi „ugrás” volt észlelhető, lehet, hogy ez szándékos volt, mindenesetre messze földön hírét vitte a banda addig sem csekély mértékben megnyilvánuló kompromisszummentességének. Ezen jelző pályafutásuk elejétől mindvégig jelen van, hiszen az 1987-es megalakulás óta a bandát életben tartó énekes-szövegíró Donald Crotsley (más néven Don of the Dead) sosem volt arról híres, hogy virágos mezőkről, netán békésen legelésző báránykákról költené veretes sorait, ellenben fundamentalista módon sátánista, keresztény- és egyházellenes acsarkodásai mindig is egy tőről fakadtak. Talán rossz gyerekkora volt, vagy zaklatás érte valamely, az amerikai vidék végtelen sivárságában szolgáló s szórakozni vágyó egyházfi részéről, nem tudom, de néha kissé fárasztó az ezerszer lerágott csont dobálgatása (mindenki hajoljon el, mert koponya is törhetik egy ilyen találattól!). Ami viszont minden kiadványukat jellemzi s egyben a Nunslaughter művészetének lényege, az a rövid, punkos egyszerűséggel, minden cicomától mentesen megfogalmazott, death metal alapokon nyugvó szösszenetek egymásutáni felsorakoztatása, amelyek avatatlan fülek számára olyan hatást kelthetnek, mintha ürülékkel és minden egyéb földi jóval dobálnának egy éppen misét celebráló papot. A már jólismert szövegpanelekből Donald igyekszik hatásos strófákat faragni, ez leginkább az olyan slágeres hatású, emlékezetes dalokban nyilvánul meg, amelyek egyébiránt a koncertjeiken rendszeres vendégnek számítanak: „I hate christians”, „Smell the burning churches”, vagy repertoárjukban őskövületnek számító „Power of darkness” (az 1995-ös „Face of evil” demóról). Óvatlanul közelítők számára azért az sokat elárulhat a bandáról, hogy az album 18 dalának játékideje épp eléri a bő félórát, nem sokat teketóriáznak (ebben régi harcostársa a 2015-ben jobblétre szenderült Jim Konya (alias Jim Sadist – magyar származású dobos), amolyan „in medias res” jelleggel zajonganak, nincs misztikus intróval tökölés meg efféle hangulatkeltő elemek, csak az általuk devil metalként aposztrofált, nyers megszólalású, Don dühödt bömbölésével-morgásával kísért, középtempókkal bőven tarkított tufa death metal.
Jelen kiadvány dupla CD-n látott napvilágot idén tavasszal a lengyel Old Temple égisze alatt, ezt megelőzően még a 2007 januárjában rögzített anyag 2021-ben átesett némi kozmetikai igazításon, érdemben nem veszem észre, talán csak leheletnyi volt a fazonírozás. Az első korongon a fentebb tárgyalt 2007-es album dalai foglalnak helyet, a második korong sokkal érdekesebb számomra, ugyanis ezen kettő, korábban csak erősen korlátozott példányszámú vinylen megjelent, próbatermi körülmények között felvett anyag kapott helyet. Az első az „Unhallowed thoughts”, amely 2017-ben 66 példányos szériában a Heves megyei székhellyel bíró Turanian Honour gondozásában látott napvilágot, míg a „Nasty novel nugget” bő 15 évvel ezelőtt, 2008-ban, az erősen korlátozott darabszámú – mindamellett sajátos csomagolású lemezek kiadásával nevet szerzett japán Heavy Metal Superstar Records jóvoltából került forgalomba, ezen anyag eleddig nekem is csak kazettán volt meg, a 105 példányos LP ma is keresett a vinyl-kedvelő Nunslaughter rajongók körében. Mindkét anyag érdemes a végighallgatásra, bár a megszólalástól ne várjunk csodákat, összesen 28 dalt kapunk bő órányi játékidővel, átfedések bőven vannak, viszont kis túlzással egy Nunslaughter slágerparádét kapunk az olyan gonosz hangulatú szerzemények felvonultatásával, mint a „Cerebus”, a „Cryptric aeon”, a „My evil concubine”, vagy éppen a sokszor citált „I hate christians”, amely akár Donald ars poetica-jaként is felfogható!
Akinek megvan valamelyik a 2007-es kiadású verziókból, az is nyugodtan tehet vele egy próbát, aki meg csak ismerkedni szeretne a bandával, keresve sem találhatna jobb alkalmat rá!
Írta: lez_stygian
