Még emlékszem arra szeptemberi péntek délutánra amikor Bogyóval telefonon beszéltünk Beerzebubos dolgokról és először mesélt a Downset-es lehetőségről, de hogy ez még titok, mert akkor még nem volt publikus a story. Európai fesztiválos bulikról volt szó aztán jött a bejelentés, na meg ez a Japán turné. Mivel elmenni nem tudtunk (pedig Japán bakancslistás), de nem akartunk lemaradni se, így megkértük, hogy írjon egy turnénaplót amit alább meg is osztunk veletek.
PROLÓGUS
Ahogy így egy hét eltelte után leülepedtek az élmények bennem, elkezdtem újra felvenni az itthoni fonalat és leülök megírni ezeket a sorokat, éppen azon gondolkozom, hogy egyszerűen el sem hiszem, hogy ez az egész velem történt meg. Mi vezetett oda, hogy én a mosonmagyaróvári, (jelenleg mosonszolnoki) város széléről származó suttyó gyerek Japánba megyek turnézni a Downset-tel? Elképesztő… Ezúton is köszönöm a sorsnak az egészet. Köszönöm a Cudi Purcinak, hogy elhozta az amcsikat 28 év után újra 2023 júniusában és lehetőséget adott, hogy a Beerzebubbal fellépjünk előttük. Köszönöm a zenekaromnak, hogy volt kivel játszani és így el tudtam kapni a miksit az Anger alatt, ami az egészhez vezetett. Köszönöm Roy Lozanonak, hogy meglátta a potenciált bennem és 2 éven keresztül kitartóan próbált befűzni a zenekarába, még ha először nemet is mondtam. Legfőképpen pedig köszönöm a feleségemnek és a családomnak, hogy segítenek nekem, hogy ezt az egészet csináljam, minden extrém nehézség ellenére! Nem lehetek elég hálás!
Szóval hosszú szervezések árán, de csak létrejött egy 8 állomásos Japán túra idén április végén, amikor is a Downset 24 év után visszatért a szigetországba ezúttal Rey Oropeza helyén velem. Nem mondom, hogy a turné előtti hónapok nyugodtan teltek. Alapból életem első igazi turnéjára készültem úgy, hogy nem volt lehetőség próbálni a zenekarral, akivel fel kell lépni. Még szerencse, hogy van AI és foglaltassék aranyba az illető, aki feltalálta a Moises-t, így frankón sávokra lehetett bontani a koncerteken játszott dalok eredeti verzióit és szépen gyakorolni őket itthon, kocsiban, zuhany alatt, bárhol. Sosem gondoltam volna, hogy 13 dal megtanulása ennyi időt-energiát fog felemészteni, főleg OG Oropeza speckó flow-ját betanulni. A csávó egy ikon számomra, megtisztelő az ő flaszteren edzett szövegeit köpni a mic-ba. A turné indulása előtti hétre úgy-ahogy sikerült összerántani a szettet itthon, érzetre egészen megvolt a magabiztosság a folyamatos gyomorgörcsök mellett. Jól fogom tudni hozni a vakert élőben? Milyen lesz a kiállásom színpadon? Tetszeni fog az embereknek? Oké, hogy van sok éves színpadi rutin, de mégiscsak egy olyan ember helyét veszem át, akihez az egész zenekart kötik a rajongók. Szóval rettentő sok frusztrációval, de végül április 25-én reggel bevágódtunk a kis Fordunkba és a drága nejem elfurikázott minket a Markóval Ferihegyre. Ja ha még nem mondtam volna a Beerzebub basszer Márky is jött a turnéra, ugyanis ő kapta fel a 4 húrost, hogy fix pontot adjon a basszgitáros ügyekben is állandó problémákkal küzdő zenekarnak. Ja és azt sem mondtam, hogy neki is mérhetetlen hálás vagyok, hogy támogatást adott a turné előtt/alatt, ugyanis nélküle nem biztos, hogy lelkileg le tudtam volna hozni ezt az egészet. Köszi bro!
INDULÁS – BUDAPEST – FERIHEGY – 04.25.:
Tehát csodás pénteki napon fél 10-kor megérkeztünk Ferihegyre, könnyes búcsúk az oldalbordámtól, aztán irány a check-in! Sorban állás, izgalom hegyek, majd a jegykezelő asszisztens kétségbeesett pillantása az extrém nagy és repülőtéri dolgozóbiztos törhetetlen basszgitártokra: „abban mit szállítanak? – gitárt – bejelentették előre a túlméretes csomagot? – öööö nem igazán, mivel úgy vették nekünk a jegyet Japánból – ajjajj, hát meg kell mérjük, jön a kolléga. Ultralassú kínos percek, majd a rendkívül szimpatikus (tényleg) úriember leméri a csomagot, aztán vállrándítással beleegyezvén tovább enged pluszköltség nélkül. Parádés indítás, átjutunk a biztonsági kontrollon is, szóval mivel lehetne ezt jobban megünnepelni, mint bárpultnál töltött kellemes percekkel a gép indulásáig? 12:30-kor startol a menet, laza 12 óra a felhők felett végül helyi idő szerint reggel 5-kor landolunk Shanghaiban. A 7 óra eltolódást könnyűszerrel vesszük egyenlőre, keresnénk egy kis kedély javítót, de a reptéren minden offos, így hát megpróbálnánk aludni több-kevesebb sikerrel, végül bebarangoljuk a fél Budapest nagyságú repteret, aztán némi sör mellett komótosan várjuk, hogy leteljen a 9 óránk a csatlakozásig. Végül helyi idő szerint este fél 7-kor megérkezünk Tokióba, csomagok épségben, vámpapírok kitöltve, zsebwifi felmarkolva, Lozano és Kei a sofőrünk – aki mellesleg az Aggressive Dogs basszerosa is egyben, ők kötötték le a turnét – nagy mosolyokkal fogad, szóval welcome to Japan baby! Lozano mielőtt megkérdezné milyen volt az utunk, felteszi a legfontosabb kérdést: „Ya ready to rehearsal? – Sure man, let’s do this shit!” Ekkor egy hatalmas teherrel lettünk könnyebbek: okés tudunk próbálni legalább egyet a bulik előtt, mivel ez sem volt biztos. Nagyjából 30 perc utazás után kikötünk egy stúdióban, ahol több bérelhető helység van fenntartva zenekaroknak. Komoly próbatermi technikák mellett legkomolyabb japán sörök figyelnek be a közeli Family Martból, szóval minden funky. A próba is egészen jól lemegy, Royunk kifejezetten elégedett, miszerint ez volt a legjobb első próbája eddig. Isten éltesse, holnap is hasonló legyen, mivel indul az első éles bevetés. Visznek a szállásra, csodálatos hostel igazi japán méretekkel. Elefánt a porcelánboltban szituk. Az ágy kényelmes lenne, de miért van a takaró egy számzárral ellátott zsákba zárva?? Vendéglátóink sem tudták megfejteni, beletellett pár telefonba, míg meglett a számzár kódja, de végül éjjel 2-re minden megoldódott. Rövid idő alatt sok alvás technikát alkalmazván próbáltunk elnyúlni a 160cm hosszú ágyon, ugyanis reggel jön Kei, indulunk Shibuya városrészbe az első bulira. Szóval thank you, good night!
1.nap – TOKIÓ – Shibuya – Clubasia- 04.27.
Le kell szögezzem, hogy az egész turné alatt a világ 8. csodájának a Seven-eleven, Lawson, Family mart kisbolt triót tartottuk. Ezen közértek gyakorlatilag bármelyik településen nagyjából 500 méterenként fellelhetők voltak, nagyobb városokban 2-300 méterenként is. Reggeli emberré válásod legfontosabb kelléke volt az ezekben beszerezhető corndog + kávé duó a mindenféle egyéb európai ember számára felfoghatatlan kaják mellett. Bevágódunk a Toyota kisbuszba, majd úgy 1 óra utazás után megérkezünk a belváros egy szűk utcájába a CLUBASIA nevű helyre, ami designban és hangzásban is megrekedt valahol 1984-ben, de nagyon éljük a dolgot. Kisebb klubfesztivállá duzzadt az első nap, 8 fellépővel. Soundcheck délután 2-kor, showtime este 10-kor. Mit csinál a magyar ember a rendelkezésre álló 8 órában? Betér az első kisboltba, felmarkol pár komlós italt és telibe szarja, hogy az utcán tilos az alkoholfogyasztás és a dohányzás, nyakába veszi a belvárost.
Tokió egy igazi metropolisz, brutális méretű bevásárlóközpontokkal, millió étteremmel és még több millió emberrel. Minden csilli-villi a mérhetetlen tömeg ellenére is tiszták az utcák, jó a közbiztonság, egy ilyen paradox pezsgő nyugalom van az összes utcában. Mindezek ellenére ez a város nem lett a barátom, nagyon hamar elkezdett zavarni a tömeg és a zsúfoltság, szóval némi ramen leves után visszamentünk a helyre lecsekkolni a bandákat, aztán ejtőztünk a buszban egy félreeső utcában, kihevervén a szerencsére nem túl erős jetlaget. 9-kor vissza a helyre, ugyanis 10-kor indul a tűzkeresztség. Nagyjából 100-120 fizető lehetett a kb 200 fős helyen. A Japánok extrém furcsa közönség, páran igazi vadállat módjára tudnak mulatni, a nagyrészük azonban, áll, videózik és szúros tekintettel méreget végig. Dalok között egy fél másodperces taps belefér, aztán néma csend. Na gondoltam, ezek biztosan utálják, amit látnak-hallanak, de azért is beleadtuk amit lehetett, némi technikai nehézséggel, de lehoztuk az első bulit, aztán jön a meglepi: nem akarnak leengedni a színpadról, fotó, ölelkezés hegyek! Akik a legmérgesebb arccal álltak végig, azok a leghálásabbak, aláiratnak, beszélnek a 2 szókincses angoltudásukkal, mindenki irtó cuki. Voltak páran, akik a régi időkről kérdeztek, mert az hitték én vagyok az eredeti énekes. Wow, nektek a legjobb zenélni haha! Mindenki elégedett, Lozano bajtárs is jókedvű, némi pacsizás, fotózás, sztorizás, mulatás után vissza a helyre, fáradt a brigád. Másnap szerencsére day-off, lesz időnk rendejönni a maradék jetlagből.
2.NAP – DAY-OFF – TOKIÓ – 04.28.
Komoly tervekkel vágtunk neki a day-offunknak, de mivel a szállásunk jóformán a város szélén volt, az ipari negyedben, így a 7km-es sétánk alatt egy üres folyóparttal, egy hulladékfeldolgozóval, egy cicával és pár üzlettel találkoztunk. Majd sikerült kifognunk egy olyan éttermet, ahol az étlapon is csak japán hieroglifák voltak és a személyzettel sem volt esély angolul megszólalni, de ha egyszer bemész, ki már nem engednek, amíg nem fogyasztasz valamit, így jómagyar módra egyre fokozódó hangerővel beszéltünk angolul a kis pincér hölgyhöz, hogy mit ennénk, ő pedig bőszen bólogatott, hogy nem érti. Végül sikerült kikérnünk egy ramen levest újra, aztán go vissza a szállásra, kidőlés, alvás, mint a nyugdíjasok. Estére azért bennünk volt a boogie, hogy valamit csak kéne csinálni, ha már elrepültünk 8000 km-t, szóval keressünk egy kocsmát, most a másik irányba indulva a szakadó esőben. A legtöbb hely már bezárt ezen a városrészen ilyenkor, de végül találtunk egy ósdi villogó neonfényű PUB feliratot az éjszakában! Ez kell nekünk, zsa! Nem tudom, hogy a helyet üzemeltető idős hölgy ijedt meg jobban a cigarettázás közepette vagy mi, amikor benyitottunk egy nappalinak berendezett 10m2-es pincébe. Kérdeztük, hogy van e whiskey, a néni bőszen bólogatott, leültetett a kanapéra, lejjebb vette a fényeket, betett valami 70-es évek pornós zenét, majd egy meleg kéztörlőt adott a kezünkbe. Na itt most mi fog történni? Erős kétségbeesések az arcokon, majd amikor feltettem a kérdést, hogy how much is the whiskey, nem jött válasz. Gyanús. Kaptunk egy kis nasitálat is a konyhabútorból kivett japán Suntory whiskey mellé, majd a néni elkezdte önteni a nyeletnyi cuccot, temérdek jéggel. Hát nem így kértem volna, de köszi, jó lesz. Amikor leült mellénk enyhén spicces állapotban és elkezdett beszélni japánul nagyon kedvesen, majd elkezdett volna újra önteni a pohárba, éreztük, hogy kínos a szitu és inkább lépni kéne. Fizetnénk. „Pay-pay! How much?” annyit azért tudott angolul, hogy 2000 jen lesz fejenként a nagyjából 0,3c gabonapárlat, viszonyításként 1500-ért lehet venni a boltban egy 7decis üveget. Komoly leizzadások közepette fizetünk, aztán mennénk, de a néni marasztal, majd egészen az utcáig kísér minket a közben betoppant lányával együtt, hogy maradjunk még, de jobbnak láttuk a menekülést. Lehet, hogy bánhatjuk, amiről lemaradtunk, de talán jobb is így haha. Végül a Seven-eleven lett a spanunk megint, majd a szállás erkélyen nyugovóra dumáltuk magunkat. Igazi rocksztár day-off volt Mötley Crüe módra. Majd legközelebb.
3.nap – TOKIÓ – Shibuya – THE GAME- 04.29.
Enyhe másnappal, de esőmentesen indult a nap, reggeli Seven-eleven menet megvolt és Kei már meg is jött a busszal, irány újra Shibuya city, ezúttal a THE GAME nevű klubot vesszük be. Ez már egy elég autentikusan kinéző metal/hc helyszín egy többszintes épület második emeletén. Szétgraffitizett lifttel visszük a cuccokat a kettesre, a kb 200 fő befogadására képes klubba, mikor kiderül, hogy aznap a 3. emeleten is buli van, de az elsőn is, ugyanis mindkettő koncerthelyszín. A klubtól kb 50 méterre egy még nagyobb koncertterem, ahol aznap valami K-Pop előadó játszik, szemben vele egy másik hely, ahol egy rapper lép fel este. 5 buli egy keddi napon nagyjából 300m2-en belül és még nem is mentünk tovább, hogy mi van a következő utcában. Őrület az egész.
Megcélozzuk a mini méretű öltözőt, ahol a szét tagelt falak az ott fellépő zenekarok backstage pass-aival vannak tele. Nézzük, kik játszottak itt eddig: Lionheart, Terror, Death Before Dishonor, Nasty, Expire, Almost Monday többek között. Jó lesz ez. Fél 10 környékén megszólal Martin Luther King beszéde a hangfalakból, gördül a függöny, aztán már szól is a ri dzsi-dzsi-dzsi – robbantunk az Empower-rel. A nagyjából 120 fős közönség első perctől fogva éli a dolgokat, mennek a circle pitek, 2-stepek, ahogy kell szépen, bár a dalok közötti némaság itt is megvan, de legalább a „whatup shibuya, make some fuckin’ noise!” felszólításra megmutatják, hogy tudnak zajt csinálni. Buli után megrohannak az öltözőben, pacsi, fotó, dedikálás, kamuangol örömódák meg ilyenek. Kicsi ejtőzés után vissza a szállásra, holnap korán reggel indulunk, elhagyjuk Tokiót, irány Osaka! Köszi Shibuya nagy voltál!
4.nap – OSAKA – NAMBA MELE – 04.30.
A reggeli rutin után 8-kor tali a szállás előtt, érkezik Kei és őt követi UZI-One bátyusunk a másik Toyotával. Innentől konvojban megyünk az Aggressive Dogs-szal, indul a 7 órás út Osakába. Kei a sofőrünk egy igazi élőszövet fémvázon. Bármennyi órát levezet egyhuzamban, utána ő az első, aki kipakol, végig intézi a merch pultot, aztán egy kengurucsorda teljesítményét futja le a színpadon, majd visszatér a merch pultba árulni, kipakolja a cuccokat a buszba, aztán vezet a szállásra, végül ő az utolsó, aki elalszik és az első aki ébred. Lehet, hogy a végtelen mennyiségű Monster és Red Bull sem segít ezen, amit belepumpáltunk a srácba, de látszólag mindig nagyon örült neki, bőszen hajbókolt állandóan.
A 7 órásra tervezett út a forgalom miatt nagyjából 9 órásra duzzadt – közben messziről megcsodálhattuk a Fujit – így némi késéssel érkeztünk a NAMBA MELE nevű klubhoz Osaka szívében. Mini színpad, nagyon max 100 fő befogadására képes koncertterem. Soundcheck-re nem volt idő, már az első zenekar kezdett, amikor odaértünk. Bár a klub a pincében van, az öltöző viszont a hetedik emeleten, szóval hamar be is foglaltuk a lakosztályt, páratlan kilátással a városra. Barangolni nem volt idő, így gyorsan megejtettünk pár telót az itthoniakkal, aztán átöltözés, showtime. A nagyjából 60 fős közönség egész jól vette a dolgot az Empower kezdőriffje után, egészen addig, amíg a dal közepénél el nem ment a gitár. Ohh shit. Lehoztuk végig drum and bassben a dolgot, amivel nem is lett volna baj, ha a koncert további részén nem így kell játszani. Hát így kellett. A koncerten végig állandó hangzásbeli probléma volt a gityóval, több dalnál ment el kínos percekre és ez nem költői túlzás sajnos. Komoly vizek vertek le, amikor dalok között spontán kellett beszélni idegen nyelven egy teljesen passzív, majdnem néma közönségnek. Az ember készülget otthon ilyenre, de amikor élesben megy a dolog a helyzet súlya alatt, hááááát…kellemetlen. A videókat visszanézve azért megoldódott a szitu, de nagyon rányomta a bulira a bélyegét, főleg amikor a sokadik gitár kimaradásnál kiszóltam a közönséghez, hogy „dammit guys, this show sucks! It really sucks” – ha nem értették volna elsőre ugye, nyomatékosítom még egyszer. Csak azt felejtettem el hozzátenni lányos zavaromban, hogy nem a közönség béna, hanem a technikai körülmények teszik szarrá a bulit, de szerencsére ők nem vették zokon, a zenekartagok annál inkább haha. Ennek ellenére az öltözőbe ömlött rajongók nagyon imádtak, sőt itt történt az az eset is, hogy két darab eredeti 1994-es nyomású Downset LP-t kellett dedikálnom a többiekkel együtt! Igazi guilty pleasure élmény volt Oropeza helyett aláírni. Mint, amikor tudod hogy nem szabadna elmenned egy NECC Partyra, de megteszed, mert jólesik. Ezek a lelkes srácok 24 évet vártak egy Downset bulira – 2001-ben játszott ott a zenekar utoljára – szóval nem lehetett nemet mondani a felkérésre, még ha 4 éves is voltam, amikor az album megjelent. Köszönöm a megtisztelő élményt!
5.nap – OKAYAMA – DAY-OFF – 05.01.
Elérkeztünk második és egyben utolsó day-offunkhoz a turnén, ami jobbára utazással és eseménytelenül telt. Reggelre mindenki jobb kedvvel, új erővel indult neki a folytatásnak, a 4 órás útnak, hogy Hiroshima felé félúton megszálljunk Okayamában. A forgalom istenei a sziget összes létező autóját a mi utunk felé terelték, szóval a 4 órából lett egy kicsit több, mint 6 órás menet Kei legnagyobb örömére. Okayamába érkezvén a szállás előtt még megnéztük a 750 éves császári kastélyt, ami egy tóval körülvett csodálatos építmény egy dombon, tradícionális japán építészeti stílusban. Az egész turné során egy alkalom kivételével ennyiben ki is merült a kultúrprogram, tehát Japán történelmi arcát nem igazán láttuk, de ez a kastély is kárpótolt kicsit, a tetején csodás kilátással az egész városra. Bent frankó múzeum, legkomolyabb szamuráj páncélokkal, fegyverekkel, gúnyákkal. Utána Kei mondja, hogy irány a szállás, ezúttal hotelben alszunk! OHH YEAH BABY!! Végre talán tudunk egy jót pihenni. Becsekkolás a recepción, minden fasza, aztán a fekete leves a nyakunkba borult, ahogy kiléptünk a liftből és megéreztük a S.Z.A.G.-ot. Ha van olyan, aki emlékszik a dohányzó kocsmák időszakából a nyugdíjas parfümmel keveredett klotyók aromájára, az tudja miről beszélek, aztán amikor beléptünk a szobába, duplájára kapcsolt a szagcunami. Ömlött a nikotin a sárga falakról, a fekete penészen ültek a pókok a sarkokban mindenhol, a takarókon megmagyarázhatatlan folthalmazok. Üdvözlégy zenész a japán low-budgetban. Külön tábla hívta fel a figyelmet, hogy tartózkodjon a tisztelt vendég az ágyban dohányzástól, minden más pontján a szobának engedélyezett. Köszke az infot, figyelni fogunk rá! A gyomorforgató állapotokra igencsak megéheztünk, szóval Uziék meginvitáltak egy apró étterembe, ahol rapid sebességgel kellett befalni a kosztot, mivel az utcán a hidegben már vártak a következő vendégek, de legalább sokadjára is sikerült egy jó kis ramen levest behúzni. Nagyon hiányzik a paprikás krumpli, őszintén. Utána megkerestük a legközelebbi sörtankoló pontot, felmarkoltuk az összes Kirint és Asahit, aztán irány a szoba, próbáljunk mámorosabb hangulatban tekinteni a körülményekre. Azért kipróbáltuk, milyen élmény életünkben először ágyban sörözve szívni a bűzrudat, de megleszünk enélkül is a továbbiakban. Gyerünk aludni, másnap go Hiroshima!
6.nap – HIROSHIMA – CONQUEST – 05.02.
Tapasztalt veteránokként indultunk neki a 6. napnak, szerencsére nem túl korán, mivel csak 4 óra út volt Hiroshimáig, ami ezúttal nem is lett több. A buszunk be is gördült délután 1-kor a szállás elé, ami ezúttal egy valódi(!) hotel volt. Egyszer csak befaral a bejárathoz egy hatalmas csillogó Land Cruiser, kiszáll egy igazi gangsta forma utcakölyök Krow és vele az aznapi tolmácsunk/mindenesünk Tristion. Hamar kiderül róluk, hogy ők az esemény supporterei. Krow az igazi japán gettóból küzdötte fel magát az álmait hajszolván egy menő DJ-vé és helyi rapperré, aki jelenleg a nagyok életét éli ott a városban, de nem feledvén honnan jött, támogatja anyagilag a helyi klubot és a fellépő zenekarokat. Tristion pedig az USA-ból érkezett 30 éve, itt találta meg a családi békét és állítása szerint a fiatalságot a weed által. “Nice to meet you guys!” Hamar meginvitálnak egy ebédre, aminek a költsége ezúttal nem a mi zsebünket terheli, majd durranak a sörök, angolna szív kóstoló, patent szendvicsek, snackek, minden. Nyomás a helyre, gyors soundcheck, aztán felfedezzük a csodás várost Tristion-nel.
Hiroshima annyira gyönyörű lett a borzasztó történelmi események utáni újjáépítésben, hogy elképesztő. Nem túl zsúfolt, nem túl nagyok az épületek, ellenben mindenhol ott vannak a lampionos, kandelláberes, neonfényes utcák és a pezsgő éjszakai élet. Nagyjából az a kép, amit a képeslapokon látsz. A koncert is remek hangulatban telik, sehol sincs már az osakai hangulat. A közönség is mozog a maga módján, megy a sing along, egy kis szörfölés is befigyel, mindenki boldog. Buli után jelzik Tristion-ék, hogy afterparty van a szomszédos utcában a törzshelyükön, ami a Hiroshima Carp baseballcsapat fanclubja is egyben. All you can eat ellátás, egymás után hozzák a fullosabbnál fullosabb kajákat, aminek a felét sem tudom, hogy mi, de éhes embernek könnyű jót főzni. Egyszercsak beesik az A. Dogs brigádja is, velük pedig a helyi gang tagok, akik Krowhoz tartoznak. Nagyjából úgy nézett ki a családias vacsora, mint a maffia filmeken, igazából csak a fegyverek hiányoztak az asztalról. Mivel itt volt tolmácsunk, könnyebben ment a kommunikáció, így hát becsületbeli bandatagokká avattak minket is. Imádták, hogy magyarok vagyunk, mondtuk nekik, hogy a magyar alvilági ügyek mellett te ott labdába nem rúgol japánban, szóval megvolt az összhang frankón. Krownak annyira tetszett a Beerzebub logós pulcsim, hogy meg akarta vásárolni rólam, de mivel ez az egy meleg cuccom volt az egész turnén, így ajándékba adtam neki helyette az oni fejes BZB dzsekimet. Hidegrázós érzés volt látni, ahogy ez a hatalmas darab szétvarrt csávó, akit a helyi gang kvázi Escobarként tisztel, könnyes szemmel, végtelen módon hálálkodik, ahogy neki adom a széldzsekit. Ha más jó nem történt volna velünk az egész turnén, csak ezért a pillanatért megérte volna eljönni. Imádtam és nagyon köszönöm innen is ennek a két srácnak a bánásmódot amit ott kaptunk! Az egyik legjobb része volt a menetnek!
7.nap – MASUDA – ALIVE – 05.03.
Az egész turné alatti egyetlen normális szállásunkon is csak 4 órát sikerült aludni, mivel a továbbindulás előtt még ki akartunk látogatni Tristion-nel az aznap induló virágfesztiválra, ami tradicionális eseménye Hiroshimának. A Ground Zero és a Peace Memorial Park megtekintése után viszont lépni kellett. Ezúttal északra vettük az irányt egy apró kis város, Masuda felé, de mivel viszonylag rövid volt az utazási idő, ezért még előtte megnéztünk egy 500 akárhány éves kúriát, ami egy tehetős japán dinasztia lakhelye volt. Ezzel és a két nappal ezelőtti kastéllyal ki is merült a kultúrprogram rész a turnén, viszont ez a kettő olyan csodálatos volt, hogy életre szóló élmény.
A kitérő után kora délután aztán megérkeztünk Masudába. AZ Alive egy pici klub a város szélén, a legkisebb színpaddal, ahol valaha játszottam, ellenben extrém jól néz ki és remekül szólt. Gyakorlatilag a helyi Growl zenekar törzshelye ez, akiknek a baráti köréből álló nagyjából 40 fős közönséggel és zenekar tagokkal konkrétan meg is telt a hely. Először a turné során találtunk hűtőt az öltözőben, amiben volt behűtve sör és víz – ugyanis az összes klubban azt mondták, hogy Japánban nem ad cateringet egy hely sem a bandáknak. Mi ez a bullshit? Ám amikor megkérdeztük a helyi górét, hogy ez nekünk van-e, akkor a serény “no-no, secret beer, secret beer!” felkiáltással vissza is léptünk a valóságba. Azért kedves volt, mert nekem adott egyet kéz alatt a misztikus secret beerből, a többit a pultnál lehetett intézni teljes áron. Off topic, de egyébként a japán élelmiszer és ruhaboltok ugyanolyan árakkal dolgoznak, mint a hazai üzletek, annyi különbséggel, hogy az emberek átlagkeresete nagyjából 3 és félszerese az itthoninak. Viszont a szórakozóhelyeken sokszor olyan drágán mérték az alkoholt, hogy voltak helyek, ahol egy sör 3500 forintnyi összegbe került. Szóval itt is inkább a Lawsont vettük célba italért.
Ahogy eddig is, ezen a napon is mi zártuk az estét, egy átlagos koncerttel, de a közönség szerette. Koncert után szokásos fotó, ölelés, majd kipakolás után elkezdenek a tánctérre asztalokat hordani és megteríteni. Valamilyen szinten jó volt hogy senki nem tudta nekünk angolul elmondani a napi tervezetet, mert így mindig volt valami meglepi. Szóval itt az a meglepetés ért, hogy a helyi zenekar és a klub vendégül láttak egy hatalmas lakomával és kiderült, hogy a secret beer – amit azért megdézsmáltunk közbe-közbe – ide volt tartogatva. Semmi gond, jó lesz így is! Vacsi után nagy nyugalommal kimentem a bárpulthoz, hogy megkóstoljak egy jóféle Yamakazi whiskeyt. Ebből az esetből az lett, hogy a pultos kisasszony spontán whiskey kóstolót tartott úgy nagyjából 8-9 féle fajtából, aztán jött a szaké meg a számomra ismeretlen likőrök. Nem kell mondjam, hamar csatlakozott a brigád többi tagja is, az ezutáni kinézetünkről nem is ejtek szót. Mindenesetre vicces volt, hogy koncert előtt minden tiltva van, de utána ki ihatod ingyen a pultból a legdrágább piákat. Tartsd meg a jó szokásod Japán!
Az itteni szállásunk egy klasszik japán épületben volt elhúzható papírajtók mögötti kis kabinokkal, tatami szőnyegeken 2centis matrac szerű dolgokkal a földön, pottyantós klotyóval és a fürdő persze 50méterrel odébb volt egy másik épületben. Mondanom sem kell, a romrészeg brigád a “fuck that shower” kijelentéssel borult le a földre és ezzel együtt a homályzónába.
8.nap – KITAKYUSHU – BRICK HALL – 05.04
Szomorú vasárnapként indult a nap az italkóstolóból felébredvén a szállásunk tatami szőnyegén. Ezen a napon átnézünk Kjúsú szigetére, de korán kell indulni, mert 9 zenekar lép fel a vasárnapi matinén, szóval délre ott kéne lenni. Ez sikerül is, begördülünk a Brick Hall elé, ami nevéhez hűen egy gígászi méretű vöröstéglából épült gyárépület lehetett valaha. A galériás, kávézós, lounge koncertteremben – ami egy múzeumra emlékeztet legjobban – inkább tudnék elképzelni egy Amy Winehouse emlékestet, mint egy punk/hc vegyesvágott bulit, de hangulatos az tény. Kedvenc jelenetem az volt, amikor a vasalt inges hangosító srác lerakott két ripityára ment monitorládát a színpad elé a tánctérre két-két sörösrekeszre, majd megkérdezte, hogy hogyan fordítsa, hogy mindenki halljon mindent, mert hát ennyi a technika ugye. Oké, jó lesz, hagyd úgy, de ez így biztonságos? Nem lesz baja a ládáknak? Nem, dehogy! 15 perc múlva az első zenekar alatt csak 4szer kellett visszarakni, mert lendületből rúgták le, de a Right Said Fred pólós technikus csávó lelkesen rakta vissza az egyre jobban viseletes kontroll ládákat a 20. leborulásnál is.
Amíg a vendégzenekarok játszottak, addig rólunk a szomszédos teremben egy fotó készült egy 250 éves géppel, ami végül egy üveglapban öltött testet és maradt meg az utókornak. Vicces volt ahogy a fotós sensei a naplementében 10 percekig állítgatott minket az egyetlen képért, de a végeredmény magáért beszélt.
Amikor végre jöttünk mi 9. fellépőként és szereltünk át épp, valami apropóból a hangosító srác berakott egy kb 65bpm-es szaxofonos lo-fi altató zenét, ami eléggé megalapozta a fáradt közönség hangulatát, akik ennek ellenére szép számmal álltak a színpad előtt. Aztán a passzivitásból trófeát nyerő néma hallgatóság reakciójából rájöttünk, hogy ezek a srácok tiszteletből maradtak itt, de konkrétan senki nem ismeri a Downsetet. Ez volt az a hely, ahol amikor elkezdtük az Angert, ugyanolyan néma csendben álltak az emberek, mint a koncerten amúgy végig. Ha a kínos helyzet nem lett volna elég, akkor a lepakoláskor egy még lassan és gyötrőbb hangulatgyilkos tracket tett be vasalt inges barátunk, szóval a legjobbnak láttuk tiplizni a szállásra, ami végre újra egy egész jó állapotú hotel volt. Lozanonk nagyon megéhezett a szomorkodásban, ezért még útba kellett ejtenünk egy mekit az éjszaka közepén egy adag bikku makkuért (big mac), hogy aztán pár óra alvás után elinduljunk az egész turné leghosszabb útjára, amit addig még senki sem gondolt, hogy ilyen megterhelő lesz.
9.nap – SHIGA – U-STONE – 05.05.
Utolsó előtti bulinkhoz újra át kellett szelni a fél Honsú szigetet, hogy elérjünk Osakától valamivel északabbra fekvő Shiga városához. Ez a gps szerint egy bő 7 órás út lett volna, azzal viszont senki sem számolt, hogy akkora forgalom lesz egy sima hétfői napon az autópályán, hogy 70-80-nál többel nem tudtunk haladni. Így lett végül egy 11 órás autóútunk, amit már Kei is néha le-lebillenő fejjel bírt csak végigtolni több pihenővel a Monster/Red Bull sokk ellenére. Elcsigázottan és 4 órás késéssel értünk a U-Stone-hoz, szóval soundcheck off, már a második banda kezdett a stage-en, amikor beestünk. Nem túl nagy örömmel konstatáltuk, hogy a közel 500 férőhelyes teremben, jó esetben 20-25 ember álldogált szellősen, de hoztuk a legjobb formát, erre a pontra már egész zenekarrá alakultunk, szóval feszesen lehoztuk a bulit a maroknyi ember nagy örömére. Életemben először itt vált valóra az egyik legnagyobb félelmem, ugyanis a szett végére elkezdett lefelé száguldani a cukrom. (ha valakinek ez új dolog, diabétesszel küzdök 19 éve) Persze nem vittem magammal semmi cukorpótlót a színpadra, így az Angert már komoly szédülésekkel toltam le, voltak el-elmosódott képek előttem, de szerencsére nem lett baj. A dal végén Axl Rose módjára rontottam az öltözőbe magamba önteni az összes édes löttyöt, amit találtam. A kevés néző ellenére jó volt a hangulat, itt már újra ismerték a zenekart, sound-dal sem volt semmi gond, de érződött a fáradtság, így a koncert utáni kötelező fotó, dedikálás, pacsizás kört lefutva szeltünk is egyből a szállásra, ami konkrétan úgy nézett ki, mint egy börtön. Csak a rácsos cellaajtók hiányoztak. Roy meg is jegyezte, hogy visszajöttek az ott eltöltött évek emlékei a hely láttán, haha. 8 ember egy szobában, komoly horkolás hangversenyekkel, szóval füldugó be, függöny behúz aztán át is adtuk magunkat a másik dimenziónak, a fárasztó és eseménytelen nap után, remélve, hogy az utolsó bulit igazán be tudjuk adni.
10.nap – MACHIDA – CLASSIX – 05.06.
Utolsó napunknak komoly elvárásokkal futottunk neki, révén újra Tokió volt a cél, szóval várható volt, hogy ez a buli rendben lesz. Szerencsére igazunk lett. Egy már rutinból lehozott közel 7 órás út után megérkeztünk Machida városrészbe a Classix klubhoz, ami szintén autentikus hc/metal külcsínnel rendelkezett, lent egy bevásárlóközpont pincéjében. Soundcheck frankó, idő is van még kicsit kódorogni, szóval Markóval nyakunkba vettük a környéket, hogy betérjünk egy 5 emelet magas gígászi elektronikus kütyükkel teli boltba, amilyet európai ember máshol talán nem is láthat, csak itt. Elképesztő mennyiségű ultra high tech cuccok mindenhol, mintha egy neonfényes, vidám sci-fibe léptünk volna. Véletlenül majdnem fizetés nélkül távoztunk a felmarkolt portékával, mert nem találtuk a megfelelő kijáratot abban a labirintusban. Utána burkoltunk egy utolsó japán menüt egy kajáldában, aztán kiraboltuk a klub feletti Lawson hűtőjéből az összes Kirint meg Asahit, hogy chillezzünk a kellemes hangulatú backstage-ben.
A rossz idő ellenére szépen megtelt a hely, csomó arc újra eljött, akik Shibuyában is ott voltak és azt kell mondjam ez volt az a buli, amire egész turné alatt vártunk. Legkomolyabb közönség megmozdulások, singalong-ok, circle pit, szörf hegyek, amihez aztán én is örömmel csatlakoztam. Remek sound, közel hibátlan játék, szóval megjöttünk na! Buli után alkoholmámoros összeborulások, 2 szavas társalgások angolul-japánul a közönséggel. Mérhetetlen sok pozitív energiát kaptunk a srácoktól, hálásak vagyunk érte.
Végül azért minden jónak vége szakad, így fel kellett keresni az utolsó szállást, egy jó kis penészes hostelt egy nagyjából 10m2-es szobával, de abban a hangulatban ez senkit sem érdekelt. Markóval úgy bennünk volt a lendület, hogy még éjjel kimentünk a környékre, de sajnos sikerült megint a külvárosban szállást intézni nekünk, így egy Seven-elevenen kívül semmi nem volt nyitva, tehát maradt a szokásos forgatókönyv. Thai noodles és sörfogyasztás a vasúti híd alatt, felidézve a legjobb memoárokat az eltelt 10 napról. Azért így a végén büszkék voltunk magunkra. Round 1 completed. Helytálltunk, odatettük magunkat. Millió pozitív-negatív élmény, de mindegyik életre szóló. Eljutottunk Japánba egy amerikai zenekarral, két suttyó magyar gyerek és ez csak az út eleje. Most már értem, mit érezhetett Csihar Attila, amikor a Mayhem elvitte, még ha ez nem is az a szint, amin mi most vagyunk, de ki tudja, mit tudunk hozzátenni, hogy ez az egész jobb lehessen. Világi gondolatokkal foglaltuk el a betonkemény emeletes ágyunkat. Nehéz volt, de baszki megcsináltuk!
HAZAÚT – TOKYO – HANEDA – 05.07.:
Reggel kicsit zúgó fejjel, de nagy örömmel szórtuk össze a cuccainkat a hazaútra, aztán Kei már ott is volt értünk, hogy kidobjon a reptérre. Könnyes búcsúk, komoly összeborulások, plakát aláírások, fotózkodás, elköszönés. A check-innél némi szóváltás a személyzettel, hogy miért akarunk ekkora hatalmas tokot felvinni a gépre, ha nincs előre lejelentve, így 25 000 jent kéne fizessünk. A manager kisasszony végül nagyon kedves és megértő volt, hogy mi csóró zenészek elköltöttük az összes pénzünket alkoholra, hogy életben tartsuk a Japán szeszgyártást, így végül egy kis ejnye-bejnyével megúsztuk a dolgot. A nagy örömökben, hogy nem kellett büntetést fizetnünk, hamar el is vertük a bespórolt pénzt szuvenírekre, aztán már ültünk is a gépre Shanghai felé, végül egy laza 21 órás repülőút után földet értünk Ferihegyen épségben. Csomagok is rendben, kijutunk. Drága oldalbordám már ott vár minket mosolyogva, órákig tűnő percekkel telik az ölelés, amit kapok. Ezúton is kiemelném, hogy nem győzök elég hálás lenni a drága feleségemnek, hogy ezt az egészet elintézte nekem két gyerek, munka, háztartás vezetés mellett. Embertelen munka, kitartás és támogatás van benne, hogy én így lazán valósítgassam meg az álmaimat. KÖSZÖNÖM! Köszönöm anyósomnak és a családomnak, hogy háttérországként ott vannak, hogy segítsenek, amikor ilyen helyzetek vannak. Köszi a zenekaromnak a türelemért és a támogatásért, loveya guyz! Köszi Markó tesómnak, hogy végigvitte velem ezt a bestiális menetet! Készülj fel te békalencsefejű, Európa szét fog vinni! HA!!! Végül köszi neked, ha végigolvastad és nem untad szét magad rajta. Kövesd be a Beerzebubot és a Downsetet social médián, mindenhonnan csöpögnek majd az infok a jövőről! Várjuk az Európai menetet nagyon! PEACE!
