Két év után új albummal jelentkezett a japán idol zenekar, a Babymetal, és a 2023-as kitérő után ez is egy metalos szóvicc lett: metal forth. (Halvány utalás arra, hogy ez a negyedik stúdiólemezük a sorban. – a szerk.) Emellett úgy tűnik, a korábbi eredményeiket is túlszárnyalva teljesítették a „Hívj meg minél több vendéget az új anyagra!” kihívást. Ami nem kifejezetten fair, mert olyan ismert előadókról van szó, hogy egyiket sem lehet kihagyni, így viszont több szó esik majd róluk, mint magáról a Babymetalról, de hát így jár, aki kvázi mixtape-et csinál a saját albumából.
A tízből hét dal ugyanis kollaboráció, és ezek közül van, ami működik. Poppy szerepeltetése például kiváló döntés volt, mert a zenei stílusa és az imázsa is nagyon közel áll a japán trióéhoz. Az első track, a from me to u egy egészen korrekt metalcore szám lett a végén egy ízléses modulációval, és abszolút elférne az amerikai énekesnő tavalyi albumán, ami persze amúgy is jól sikerült.
A Ratatata igazából egy Electric Callboy-szám a Babymetal közreműködésével, egyik zenekar sem veszi magát teljesen komolyan, passzolnak egymáshoz, nagyjából ezt lehetett várni tőlük.
Aztán jön a Slaughter to Prevail dal, a Song 3, ami tényleg egy Slaughter to Prevail dal, diszonanciával, hörgéssel, breakdownnal együtt, annyi csavarral, hogy háromig számolnak benne japánul. Meg van egy fülbemászó refrénje is, de ettől eltekintve a legnagyobb jóindulattal sem lehetne kellemesnek nevezni, és ez mindkét formáció érdeme.
És csak ezután jönnek az igazi érdekességek. A meglehetősen egyedi stílusú, a metalt a népzenével és a rappel ötvöző indiai Bloodywood szintén remek választás, nem meglepő, hogy két közös számot is csináltak velük. Ezek közül a jobbik, a Bekhauf – sajnos – pont a Bloodywood Nu Delhi című új albumára került. És a Kon! Kon! se az énekesnők miatt jó, az erőssége inkább az indiaiak hangszeres része meg a rapbetét.
Ehhez hasonlóan a Polyphia-val készített szám sem körözi le a 2019-es Brand New Day-t, amit nemcsak Tim Henson és Scott LePage gitárjátéka tett emlékezetessé, hanem mintha még a lányok is jobban kitettek volna magukért. A Sunset Kiss természetesen nagyon fülbemászó, vidám és izgalmas, és még így is az erősebbek közé tartozik az albumon – egyszerűen csak az az érzésem volt hallgatás közben, hogy a Polyphia-nak jól áll a japán ének, de igazából nincs különösebb szükségük a Babymetalra.
Egyértelmű, hogy a Spiritbox-nak sincs, sőt nagyon kevés olyan előadót tudnék mondani, akivel igazán működne a kollaboráció. Az ILLENIUM meg Sam Carter kollab valamiért még működött, de a Babymetal featuringgel valahogy mellélőttek. A verze még nagyon is hangulatos, a refrén viszont kicsit elrontja a Spiritbox méltóságteljes, sötét atmoszféráját, egyszerűen nem méltó hozzá. Igaz, hogy a Babymetal eleve azért született, hogy cukivá tegye az ijesztőt, a “kawaii” életérzés viszont összeegyeztethetetlen azzal, amit a kanadai metalcore zenekar képvisel. Elismerem, hogy jól összerakták a My Queent, és valószínűleg meg is fogom szeretni, de számomra azért a királynő még mindig Courtney Laplante, és nem Nakamoto Suzuka, Okazaki Momoko, vagy Kikuchi Moa.
Ezután még jön a Tom Morello-val, a Rage Against The Machine gitárosával készült METALI!!, hogy visszahozza a Bloodywooddal közös számok pörgését, de sajnos ezt szerintem kissé bugyuta módon teszi.
Most, hogy a nehezén túl vagyunk, vegyük sorra a három saját dalt, amelyek megbújtak a kollaborációk között. A Kami Band egy kifejezetten kreatív két és fél perces, szinte interlude-szerű tracket komponált, kár, hogy a lányok ilyen repetitív szöveget és dallamot írtak rá, és így megszületett a KxAxWxAxIxI. Innen üzenném nekik, hogy attól, hogy elmondod sokszor, hogy cuki vagy, még nem leszel cuki, vagy vicces, legfeljebb idegesítő.
Az Algorism-ben végre van egy jó fülbemászó gitártéma, amire a Mirror Mirror óta vártam. Az ének érzésre tipikus J-rock, de pont a megfelelő arányban van adagolva a dalban az összes metalcore-klisé ahhoz, hogy kapjon tőlem egy zöld szívet. Ez az a stílus, amiben szerintem a legjobbak, és ami a legjobban is áll nekik.
A lemezből előrendelni a Metal.hu shopból is tudtok:
A harmadik saját szám, a White Flame a gyors dobok miatt meglepően punkos/thrash metalos beütésű. Tökéletesen megfelel albumzárónak, és amúgy egész jó, de ebben sincs semmi világmegváltó erő.
Az a baj, hogy ami jó a Metal Forth-ban, az nagyrészt a többi előadó stílusából, tehát inkább a kiváló kapcsolatokból következik. Ez nem is meglepő, ha a Babymetal-projektre eleve supergroupként tekintünk. Attól persze nem lehet eltekinteni, hogy ez mégiscsak egy idol banda, az új album legfőbb gyengesége pedig szerintem most pont a lányok terepe, a dallamvilág lett. Ennek ellenére lemeznek jó lenne, csak nem elég egységes – collab mixtape-nek meg kicsit random.
Írta: Hanna
