Nem akartam elhinni, hogy végre eljött ez a nap. Ugye eredetileg a Bongripper játszott volna nálunk 2020-ban, hogy élőben prezentálja kultikus Hail Satan Worship Doom lemezét, az akkor még régi Dürer Kertben, de javában tombolt a covid és minden ilyen kulturális eseményt ellehetetlenített és bojkottált. Sőt, sokáig azt hittem / hittük, hogy ennek soha a büdös életbe nem lesz pótlása vagy bármilyen “vigasz” a rajongók felé. Én nagyon bíztam akkor, hogy ez nem marad el, de amikor bejelentették, hogy off, úgy éreztem, hogy egy kisebb világ dől össze bennem és ezt a belső demolíciót nem áll hatalmamban irányítani.
A Bongripper iránti csillapíthatatlan vonzalmam egészen a grandiózus Hippie Killer albumig nyúlik vissza. People Mover… ugye, hogy ugye… A debüt The Great Barrier Reefer volt a következő mérföldkő, a Heroin és a Hate Ashbury elment mellettem, a Meat Ditch collab EP a Winters In Osaka-val viszont kedvemre való volt, a már említett 2007-es Hail Satan Worship Doom-ról nem is beszélve, amely máig az egyik favorit anyagom tőlük. A chicagói négyes sosem a megszokások híve volt, szívesen lavíroztak experimentális vizeken, és ezt mindig is imádtam bennük. Akkoriban stílusidegen műfajokat integráltak zenéjükbe, legyen szó noise-ról, éteri ambient részekről vagy black metal tempókról, ügyesen fúzióba hozták ezeket az építőelemeket. Ez az izgalmas elgondolás persze egy réteget képzett az eleve rétegzenén belül, (persze mindig is léteztek / léteznek egészen extrém alakulatok, lsd.: The Body, Whitehorse, Otesanek, Corrupted, stb.), de a Bongripper valahogy megmaradt a saját kis ágas-bogas ösvényén. Az utóbbi időben – hogyha az utolsó 4 LP-t vesszük, beleértve a 2024-es Empty albumot is, akkor leginkább a játékidővel szeretnek kísérletezgetni a fiúk. Ez azt jelenti, hogy 3-4 szám, azt készen van az 50, 60 meg a 66perc 6mp hosszú nagylemez. Ha most a vasárnapi kiírt játékidejüket veszem, akkor nagyjából 3-4 számra tippeltem volna, de ne rohanjunk így előre.
A szintén amerikai, vagyis arizóniai sludge death sulykolás, a számomra eddig full ismeretlen Thra nyitotta a sort. Vehemens, bombasztikusan őrlő erővel robbantak be a színpadra, mely elégedett mosolyra húzta a számat és késztette finom bólogatásra a nyakamat. Brutális kétlábgépek és kétféle hörgés, zs-re hangolt gitárok. Szimpatikus úriemberek a színpadon – nálam működött a Thra zsigeri – inkább death metalra hajazó sludge elemekkel sűrűn átszőtt – zenéje. Meglepően remek és erőteljes hangkép fogadott az Analogban, és bevallom őszintén, előtte féltem, hogy milyen lesz az overall sound. Az Archspire koncertjén jártam itt utoljára – nem most volt – és eredetileg az Instant-Fogas komplexumában lett volna ez a buli, mely átkerült aztán ide. A Dürer Kertbe sokkal inkább el tudtam volna ezt képzelni, de ne legyen panasz: minden kételyem már a Thra szettje alatt elszállt.
Az amcsi kvartett hasonló területen mozgott mint a coloradói Primitive Man, de dőreség lenne ezt ennyivel elintézni, hogy oké “lassúnak lassú, ismerős a tónus, majdnem úgy hörög de mégsem, nihilista perspektívák, kilátástalanság” mert azért a Thra bőven a duplázós – középtempós / lassú death metal felől közelíti meg ezt a mostoha műfajt, a számok sem annyira brutálisan hosszúak, ráadásul náluk ketten is gitároztak és énekeltek. (Az Inter Arma-t hoznám fel, mint rokonlelkek.) Zeneileg nem volt túlbonyolítva a Thra, néhol nekem kicsit összefolyt a gitárosok riffelése, ugyanis a lápi béka segge alá voltak lehangolva, de mégsem lógott ki az összképből ez a kisebb kaotikusság. Illet bele. Nem tudok számokat mondani, a hármas track meg az utolsó amit megjegyeztem, azok állat módon földbe-döngöltek, akadt valami technikai probléma is (az egyik gityósnál) meg az oldal-tam elkezdett a rezonanciától elmászni, de ez nem szegte a kedvüket, remek nyitányt kaptunk az arizónai fenegyerekektől.
“Mi a legjobb az életben? Összezúzni az ellenségeidet, látni, ahogy maguk előtt vezetik őket, és hallani a nők jajveszékelését.”
Az ultra-súlyos brit trió, a Conan, a maga nemében egy zenei csapásmérő eszköznek számít. Ezer és egy éve kísérem figyelemmel a ténykedésüket, még az Aurora Borealis kiadó aktívitása alatt indultak hódító utukra, a Horseback Battle Hammer EP-vel. (Az akkor még frissnek számító Throne Records is lecsapott az anyagukra.) Kedvenceim a Monnos és az Evidence of Immortality, a többi albumuk sem gyenge fialás, de az elmondható a srácoktól, hogy sokat finomodtak, váltak zeneiebbé az évek során – persze ezt csak és kizárólag egy saját Conan-skálán mérve mondom. Továbbra is súlyos, ugyanakkor sajátos sludge-doomban utaznak, viszont egyre tökösebb dalokat sikerült írniuk, Jon Davis (alapító-őstag, gitáros-énekes) süvöltő énekhangját egyszerűen nem lehet nemszeretni, annyira brutális ahogy küldi a döce riffek mellé ezt a (jó értelembe véve) kiégett / meggyötört énekhangot, apró dallamos rekesztést belecsempészve a számaikba. Időközben levált tőlük a basszer, és egy új fószer, David Ryley kezelte a négyhúrost, nem is akárhogy. Pompásan duruzsolt hangszere, látszódott, hogy rettentően éli és érzi amit csinál, nem csak karótnyelt módon pöngetett. Úgy tudom Chris Fielding nyomta velük közel 10 évig, helyette jött David. És, hogy milyen volt a Conan? Egyszóval: kurvajó. Ez egy koncertzenekar. Gyönyörűen szóltak, egészségesen balanszált hangképpel zúztak, sőt ami nagyon tetszett, hogy David hangja egy az egyben Dave Edwardson-t jutatta eszembe a Neurosis-ból, így nem kevés Neurosis-áthallásban volt részem, főleg a dupla vokálozós részeknél. Plusz néhol Today Is The Day flashem is volt, úsztam a mocsári mámorban. Lementek a nagy slágerek (Levitation Hoax, Desolation Hexx, Thunderhoof, Hawk As Weapon, etc.), itt már konkrétan az oldal-tam lába megbicsaklott és bedőlt a dobosuk, Johhny King combjára, egy szám tuti lement tam nélkül, de elég volt neki bőven az pár beütő, kísérő meg a pergő és egy felső-tam. A közönség pedig szemmel láthatóan vette a lapot, élték a bulit, sőt, az is lejött, hogy a Conan tagjai szerethető karakterek, az alázatosságuk nem maradt ováció nélkül. Bárhol és bármikor újra megnézném őket szívesen.
Szóval most jön a Bongripper. Mielőtt belevágnék, még egy történet ugrott be: sosem néztem kik a tagok, vagy hogy hívják őket. Valahogy sosem voltam erre kíváncsi – no nem bunkóságból – hanem pusztán csak és kizárólag a zenéjükkel voltam elfoglalva, ami annyira magával ragadott mindig, hogy sosem kerestem “kik állnak mögötte”. Ez most sincs nagyon másképp, ami azt jelenti, hogyha szembe jönnének velem az utcán, tuti, hogy nem ismerném fel őket. A lényeg: koncert előtt gyors bevásároltam, Empty vinyl a hónom alatt, meg egy Bongripper pólóval gazdagodtam, meg is köszöntem a merch árus srácnak, hogy mennyire király cuccok. Húúú meg hááá. Én fasz még akkor sem ismertem fel, hogy a merch-árus az a Bongripper egyik gitárosa, név szerint, Dennis Pleckham (!) és még eszemben is volt, hogy megkérdezzem, nem-e tudja hol vannak a tagok mert szeretném aláíratni az LP-t… Persze ez elmaradt, mert egy lusta-kutya vagyok, meg hajlamos vagyok a halogatásra… Mindenesetre a tanulságot levontam. End of story – vissza a koncerthez.
Szóval színpadon a Bongripper. Kedves fotós kollégánk Vida Dániel még mondta is, hogy “fogalma sincs, hogy mibe rángattam bele” de jön és szívesen kattintgat. Nem akarom lelőni a végkifejletet. Tehát ez a négy faszi ott fenn, akik kinézetre totál konszolidált arcoknak tűnnek, full átlagos külsővel, konkrétan megszexelt mindenkit ezzel a lassan hömpölygő-pulzáló, egyszerű, de káprázatos muzsikájával. Szó szerint. Rommá. Méghozzá aquincumi rommá. Szinte lemezminőségben nyomták, és majdhogynem tökéletesen. Elementáris volt, nem evilági, és még most is fenntartom azt, hogy erre csak ők képesek, senki más. Ultra-kémia van közöttük. Folyamatosan rázott a hideg, vagyis nem rázott, hanem zsibbadtam végig, a fejem búbjáig. Ha nem ismered a Bongripper zenéjét, könnyen csapdába eshetsz: eleve lövésed sincs hol van a téma eleje / vége, hol van az EGY, illetve hányszor megy el a riff a következő robbanásig. Sludge-doom mesterfokon, stoner elemekkel. Fokozatosan feszültséget keltenek, építkeznek majd feloldanak, ez ismétlődik, majd kirajzolódik egy nagyon érdekes struktúra ami néha önmagába kanyarodik vissza ouroborosz-szerűen, de ez sem mindig állandó. Van, hogy csak menetelünk egy kiszámíthatatlannak tűnő katarzis felé, aztán hopp, máris másik dimenzióban találjuk magunkat, majd vége. Ami lemezen is lenyűgözött bennük, a hihetelen analóg feeling és emberi dinamika mellett (biztos vagyok benne, hogy az anyagaikat élőben és egyszerre szokták felvenni kb. minimális útómunkával), hogy ezt a színpadon is képesek hozni, sőt. Sokkal alattomosabban és kimérten tudják adagolni a bongdzsúzt, az agyvelőd meg ott toporzékol a krániumban, hogy “te jó ég, ez szétszed darabokra, aztakurva, há möghalok, vááááá” aztán pont jön egy feloldó ambient drone tétel, minimális dobütemekkel és kész véged van. Apropó dobütemek: minimalista dobcucc, olyan élettel teli színes játékkal, amire nem találom a szavakat. Daniel O’Connor rettentően érzi amit csinál, sőt egy külön kommunikációs mezőt képvisel a Bongripper ritmusszekcióján belül. Öröm volt látni, hogy ezt sokan levették, átjött nekik a feeling, azt meg főleg öröm volt látni és egyben meglepő is, hogy sok hölgy mennyire éli és szinte hangról hangra ismeri a Bongripper zenéjét.
Három tracket szántak nekünk aznap este, amivel teljes egészében eggyé lehetett válni, majd átlényegülni. A Worship volt a nyitó monstrum, mely sokkal hosszabbnak tűnt mint lemezen, zseniális nóta, monoton groove-okra épülő kozmikus riffimádat, majd a már-már klasszikus, Hippie Killer egyik tétele is előkerült: a Reefer Sutherland. Óigen. A gitárosok (Dennis mellett megemlítendő Nick Dellacroce munkája is) hátrahajolva a plafontbámulva / görnyedve öntötték ránk a meleg bong-betont, Ronald Petzke basszerosnak volt egy kiállása ebben a nótában. Állat rész, itt arckifejezése némi elégedetlenséget tükrözött, de ezzel semmi baj sincs, ez kibaszott élőzene, hús-vér emberek játszanak és kész. Azt azért fontos megjegyeznem, hogy a Bongripper varázsának egyik titka, az állandó felállásban rejlik. Nem voltak náluk tagcserék, semmi ami akadályozta eddig a progressziójuk folyamatát, az, meg, hogy milyen földöntúli kémia van közöttük és milyen rutin alakult ki a 20 éves fennállásuk során, az egy külön történet. Zárásként, a zseniális Empty lemez nyitódalával, a Nothing méltóságteljes 21 percesével búcsúztak. Elképesztő szám, csakúgy mint az Empty összes dala, ez már egy modernebb arcát mutatja a bandának, hihetetlen energiákat sikerült vele fölszabadítaniuk. (Fotósunk, Dani meg is jegyezte, hogy ilyen bitang koncerten rég volt, úgy, hogy a bandákat nem is ismerte korábban. Még egy jó pont a chicagóiaknak.)
Ráadást nem kaptunk, meg minek is, ez így volt kerek. Az persze egy dolog, hogy én dupla ennyit tudtam volna hallgatni belőlük (egy jó 80-90 perces szettet bármikor) de ne legyünk elégedetlenek, ez már önmagában csoda, hogy felléptek végre nálunk.
Aznap este a csillagok közé leshettünk – lehet, hogy csak egy pillanat erejéig – de ezért nem lehetünk elég hálásak az összes bandának.
Hibátlan este volt.
Szeretném megköszönni a Dürer Kertnek, Katrinák Márknak és az Emptiness Bookingnak a szervezést.
Írta: MZ
Fényképezte: Vida Dániel /// Vidani Photo (Még több fényképhez KATT IDE!)
