Már egy hónappal az időpont előtt elkelt minden jegy a svéd Dynazty és az olasz Nanowar of Steel március 8-i közös headliner koncertjére a Barba Negra Blue Stage-en. A turné első felében a barcelonai Kilmara tartott velük, a második felében pedig az olasz Trick or Treat zenekarok kísérik el őket, és a budapesti volt az egyetlen, kivételezett állomás, ahol mindkettő előzenekart megkaptuk. Sajnos fotós kollégáink más koncerten vettek részt ez időben, úgyhogy a képeket a Lawrence Live Vids-nek köszönjük!
Elsőként a melodic/power metal Kilmara állt színpadra. Ők már 2003 óta léteznek, mégis ez az első Európa-turnéjuk (mit csináltak eddig?). A tagok azóta jöttek-mentek, de most jól jött nekik ez a lehetőség, ha ki akarnak végre törni. A dalok jók, a hangzás jó volt, jól néznek ki színpadon. A barátommal, aki velem volt, nem tudtunk megegyezni afelől, hogy asztronautaruhát vagy motorosoverált viselnek-e, így amikor a koncert után Didac Plà basszusgitáros odajött hozzánk koccintani, megkérdeztük erről, és azt felelte, hogy valójában benzinkutasoknak öltöztek. Ennek a zenéjükkel való összefüggésére nem jöttem rá, de mindenesetre jól néztek ki.
A második előzenekar, az olasz power metal jellegű Trick or Treat egy Helloween-tribute bandaként kezdte pályafutását 2002-ben. A színpadon még a koncert előtt megjelenő hatalmas felfújható szellemek voltak az első indikátorai annak, hogy szezontól független őrült Halloween-partira számíthatunk a bandától. Az összes díszlet és a jelmezeik is erre utaltak: a tagok csontvázas outfitben hirdették a borzongatást.
A hangzás itt is remek volt, csak szegény Alessandro Conti énekesnek gyűlt meg a baja a mikrofonnal – néhányszor volt olyan érzésem, hogy kihagy a jel, mígnem az utolsó dalra teljesen meghalt a mikrofon. A szám nagy részében Alessandro csak a néma mikrofonba énekelve mászkált fel s alá, ki nem gyúló reménnyel a szívében, hogy a hang visszajön. De ez nem történt meg, így hát az egyik vokálmiksit használva fejezte be a dalt. Kicsit kiábrándító volt egyébként, hogy sok magas hangnál elkapta a mikrofont (amikor még működött a sajátja), mintha nem lenne biztos magában. Pedig később megmutatott pár igazán jól csengő magas mixet. Leone Villani Conti basszusgitárja ebben a műfajban szokatlan tulajdonságokkal rendelkezett: fejjel nem, viszont 6 húrral és ferde bundozással igen.
Az Evil Needs Candy Too című számnál egy hatalmas felfújható nyalókát dobtak a közönségbe, majd nem sokkal később két szemgolyólabda is megjelent. Valamint egy, a Péntek 13 című filmből ismert maszkú macsétás gyilkos is besétált a színpadra, és vérengzés helyett csokit (vagy valami édességet) dobált a szerencsés elölállóknak.
Plusz érdekesség, hogy állítólag a logót és a merchandise termékek dizájnját Alessandro tervezte, aki tetoválóművész. Továbbá a Kilmara basszerja is grafikus, sőt, a Nanowar énekese is… Szóval jó kis képzőművész társaság gyűlt össze.
Az elsőként játszó egyik headliner, a Nanowar of Steel egy olyan zenekar, akit egyszerűen nem tudok hova tenni. Ha rájuk nézek, akár élőben, akár képről, fogalmam sincs, milyen zenére számítsak. Mi a koncepció? Mi az összefüggés aközött, hogy a lehető leghülyébben nézünk ki, közben power metalt játszunk, más bandákat kifigurázunk és az Ikeát hirdetjük? Utánaolvasva: nevük a Manowar és a Rhapsody of Fire zenekarok paródiájából állt össze. Előbbi világos, utóbbinál pedig az a párhuzam, hogy miután a Rhapsody utólag toldotta a nevéhez az „of Fire” részt, az eredetileg Nanowarként működő banda pedig hozzátette az „of Steel”-t, a logó stílusán egyértelműen ábrázolva a kapkodós névváltás kifigurázását, mintha kézzel firkantották volna oda a kiegészítést. A jelmezek és az arculat gyökere azonban továbbra is rejtély előttem.
A hangzás egyébként tök király volt, az énekek viszont, legalábbis így élőben hagytak némi kívánnivalót maguk után. Carlo Alberto Fiaschi (alias Potowotominimak) és különösképp Raffaello Venditti (Mr. Baffo) olyan torokszorítással (de legalább tisztán) énekelt, hogy csodálkoznék, ha nem menne el a hangjuk egy-egy koncert végigkiabálása után. Viszont a rendezői balon szereplő gitáros, aki információim szerint helyettesítő tag, Andrea Noah Boma Boccarusso olyan magas sikítós vokált dobott be az egyik dalban, hogy nagyjából egy percen át álltam megrökönyödve.
A közönségük viszont természetesen nem az én véleményemen volt, már a koncert előtt tömött sorokban állt a teltház. Sok olasz beszédet is lehetett hallani innen-onnan a tömegből, a HÉV-en is egy olasz férfi szólt közbe a zenekarokról folytatott beszélgetésünkbe. Egyébként a refrének tényleg fülbemászóak, és több tök jó riffet is felfedeztem a dalaikban. Az összes dalt végigénekelte és végigugrálta, -táncolta a rajongótábor. Az utolsó dalnál egy kis ikeás asztal tapasztalhatta meg a crowdszörfölés élményét.
Utolsóként lépett fel a másik headliner, a svéd melodikus metal Dynazty. Én valójában miattuk mentem, úgyhogy lehet, hogy ennél a résznél fog kicsit megszaladni a billentyűzet a kezem alatt, de azért igyekszem nem életműkritikává változtatni a koncertbeszámolót. A Dynazty a mostani turnén elsősorban február 14-én kiadott albumukat, a Game Of Faces-t promotálja, de bőven játszanak régebbi dalokat is.
Első dalként mindjárt az újlemezes kedvencemmel, a Fortune Favors The Brave-vel robbantak be a színpadra. Nem akarom túlzásba vinni annak a leírását, hogy nőként általánosságban milyen érzés egy Dynazty-koncertet nézni, már attól kezdve, ahogy egyenként bevonulnak, de hát nem kicsit jó a vizuális marketingjük, maradjunk annyiban. Szinte az összes számot végigugráltam (most már kezd is alábbhagyni a vádliizomlázam), végigénekeltem, a teljes koncert alatt transzban voltam. A rockmaratonos, nem túl jól szóló koncertjük után ez a mostani hangzás mennyei volt. Nagyon hangos volt, igen, de megérte néhány számnál kivenni a füldugót, hogy minden frekit „premier plánban” hallhassak. Valószínűleg egyébként sokat ad egy koncertélményhez a zárt tér, ahol nem szökik el a hang és az energia.
Sajnos a Devilry Of Esctasy-t nem játszották, pedig az a dal jött ki első single-ként a lemezről, valamint a Fire To Fight is elfért volna a listán, amihez szintén forgattak klipet – de biztos sok szempont alapján válogatják össze a setlistet, nem lehet mindent játszani. A legérdekesebb újításuk az elektromos-instrumentálisként induló, majd akusztikusra váltó medley volt pár előző albumos és régebbi számukból. Az akusztikus résznél Georg Härnsten Egg dobos elhagyta a dobokat, és nemes egyszerűséggel odasétált egy zongorához. A két gitáros, Love Magnusson és Mikael Lavér szintén letette a elektromos Ibanezeket, és gyönyörű, állványra helyezett akusztikus gitárokon játszotta el a The White című szám latinos akusztikusgitár-szólóját. Ezt a váltást addig tudták megtenni, amíg Jonathan Olsson a dalban szereplő fantasztikus basszusgitárszólót nyomta. Georg-tól is kaptunk egyébként egy dobszólót. Aztán a Yours című balladánál tért vissza Nils Molin olyan díszes énekléssel, és olyan gyönyörűen szóló, és az akusztikus hangszerelésben méginkább érvényesülő hanggal, hogy mindenki révületbe esett. Én utána nagyon sokáig nem tértem magamhoz, csak mozdulatlanul álltam.
Az utolsó dal, a Heartless Madness végén ismét ment a közönségénekeltetés, most mintha kivételesen hosszú lett volna. (A zenészek ilyenkor végig ugyanazt a pár akkordot játsszák körbe-körbe, remélem, sok kekszet kapnak ezért Nils-től.) A zenekar bemutatásánál, amikor Jontéhoz ért, Nils közölte, hogy van benne egy kérdés az elmúlt 14 évben, amit most feltesz nekünk, ez pedig az volt, hogy „Who let the dogs out?!?!?”. A szett vége felé kaptak egy Dynazty-logós magyar zászlót, amit Nils felmutatott, majd köpenyként magára terítette, a koncert után pedig alá is írta.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Írta: Kovács Barbi
Képek: Lawrence Live Vids
