LYCIA – A Day In The Stark Corner
Avantgarde Music 2022
Darkwave
10/9
Lehet, hogy nem mindenki számára ismerős a Lycia, azonban a maga területén legendás név, és a metalon belül is számos nagy zenész kedvelte és kedveli ma is. A zenekar teljesen egyedi hangzással rendelkezett már egészen korán, azonban ez a csapat is végigjárta a kezdeti kemény lépcsőfokokat.
A Lycia fő alakja Mike VanPortfleet már a ’80-as évek elején pedzegette egy zenekar létrehozatalának ötletét, de csak az évtized vége felé tett konkrét lépéseket. Azt a célt tűzte ki maga ell, hogy az akkortájt kedvelt post-punk bandákhoz hasonló zenét adjon elő. Olyan, szintén legendás csapatokról van szó, mint a Killing Joke, a Bauhaus, az Echo & The Bunnymen vagy a Joy Division. E nevek önmagukért beszélnek, de le kellett csorognia némi víznek a haragos folyókon, amíg a Lycia neve is hasonló konnotációkat keltett.
A Lycia végül 1988-ban startolt, egy évvel később megjelent a Wake debütalbum. Ionia címmel készült el a második LP, majd cikkünk apropója, a harmadik nagylemez: A Day In The Stark Corner, ami 1993-as keltezésű. A metal sötétebb sarkainak művelői hamar felfedezték maguknak a rokonlelkeket egyéb műfajokban, így a Lycia is látótérbe került a szélesebb palettát magánál tartó zenészeknél. Érdemes felidézni, hogy Peter Steele (RIP) nagyon kedvelte a Lyciát, és azt nyilatkozta annak idején, hogy ez a legdepresszívebb zene, amit valaha hallott. A Type O Negative 1995-ös turnéjára el is vitte őket. De úgy szól a fáma, hogy Scott Conner, művésznevén Malefic, a Xasthur tavaly akusztikusan újjászületett kitaszított művésze is szereti a Lycia összetéveszthetetlen, borongós hangzását.
Azonban a Lycia neves támogatók nélkül is teljességgel megáll a maga lábán, mágpedig zenéjük saját, minőségi jogán. Az album, vagyis A Day In The Stark Corner a nagynevű black metal kiadó, az itáliai Avangtarde Music gondozásában lát napvilágot újfent, mégpedig dupla-LP-n. A Lycia világa, aminek Tara VanFlower énekesnő legalább olyan fontos része, mint VanPortfleet zenéje és hangja (igaz, itt a hangja nem észlelhető), kibomlott ezen az albumon, mint egy olyan virág, ami holdfénynél tárja ki szirmait. A Lycia a darkwave-en belül olyan markáns hangzással rendelkezik, mint a My Dying Bride vagy az említett Type O Negative a metalban. Az And Through The Smoke And Nails kezdő hangjai beszívnak a Lycia félreismerhetetlen világába, ahol a sokszor minimál-hangszerelés, a súlyosan borult hangok szinte a végítélet szimfóniáit tűnnek hangvászonra vinni.
Ugyan ebben a zenekarban nincs metalos értelemben extrém ének, agresszivitás és hasonló tényezők, VanPortfleet sokszor mormogás- vagy suttogásszerű hangja hangszerként dúsítja a baljós képe (nem kevésbé Tara VanFlower hasonlóan meghatározó énekhangja, amit csak később bontakoztatott ki a zenekar). Tény, hogy a Lycia zenéje rendkívül komor, egy olyan dalban, mint a Pygmallion, szépség és ünnepélyesség vonul végig egy sajátosan ódon keretben. Az az album és zene ez, ahol minden hangnak rendeltetése van; ez nem technikai bemutató, nem zsánerzenélés, nem megélhetés és nem elvárásoknak való megfelelés. Minden pillanatából árad az őszinteség, és az alkotó lelkületének lenyomata.
Mivel itt sem az egyénieskedéseknek, hangszerakrobatikának, sem a technikás zenélésnek nincs szerepe, valójában azt sem tartom fontosnak, hogy azon tűnődjek, egy-egy hangot épp gitárral vagy billentyűsökkel állított elő a zenekar, vagy hogy élő-e a dob. Lényegtelen körülmények. Itt maga a mű a fontos, ami az eredeti megjelenéséhez képest csaknem 30 évvel később is eleven, árad, morajlik, beszél hozzánk. A Lycia ma is aktív, 2013-ban tíz év után tért vissza a Quiet Moments albummal és a folytatás, A Line That Connects is kitűnő album, akárcsak a tavalyi EP, a Casa Luna.
Nagy zene.
M. P.





