TONY MARTIN – Thorns
Battlegod Productions Anglia 2022
Heavy metal
10/8

A Black Sabbath hosszú, meghatározó jelentőségű pályája során jó néhány énekes megfordult Tony Iommi mellett (Iommi gitáros az egyetlen tag a Sabbathban, aki minden albumon játszott), de közülük hárman játszottak kiemelkedő szerepet a birminghamiek életében. Nem hinném, hogy Ozzy jelentőségét ecsetelni kellene, ahogyan a 2010-ben elhunyt Ronnie James Dio is elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a Black Sabbath ázsiója az Ozzy-korszakot követően tovább emelkedhetett. A harmadik frontember, aki egyúttal Ozzy után a legtöbb Sabbath lemezen énekelt, Tony Martin, aki fiatalabb volt a Sabbath alapítóinál, de nála jobb megoldást aligha találhattak volna, amikor Martin 1987-ben elfoglalta az illusztris pozíciót a csapat élén.

Tony Martin még abban az évben, 1987-ben mutatkozott be a The Eternal Idol albumon, és teljesítményével nem okozott csalódást, bár akkoriban szinte mindenki egy emberként állapította meg, hogy a hangja olyan, mint Dio-é. Tény, hogy van hasonlóság kettejük orgánuma között – főleg első hallásra -, de csakhamar kiderült, hogy Martin jóval több, mint epigon, és torkában nagyszerű „fegyver” található, aminek segítségével a Sabbath újra szárnyalhat. Így is történt. Az 1989-es Headless Cross egy egészen hátborzongató, zseniális album, minden ízében remekmű, mondhatom, az egyik legszebb lemez, ami valaha a heavy metal égisze alatt megszületett. Mindenki brillírozott: Iommi súlyos, mégis elegáns riffjei, kolosszális dalai, az album hangzása egyaránt hibátlan, Tony Martin pedig egészen lenyűgöző teljesítményt nyújtott, meggyőzve minden esetleges kétkedőt. Mindez megismétlődött a rákövetkező évben, amikor kijött a Tyr, egy dallamosabb, de hasonlóan monumentális, kimagasló lemez, Tony Martin újabb remeklésével.

Nem térnék ki a Black Sabbath körüli rengeteg történésre, zűrzavarra (nem kívánok könyvet írni, sem novellát), de a ’90-es évek elején egy album erejéig visszajött Dio (Dehumanizer), majd kisvártatva ismét Martint találjuk a legendás csapat élén. Az 1994-es Cross Purposes jól sikerült, de a ’95-ös Forbiddent inkább nem ecsetelném. Túl sokat jelent nekem a Black Sabbath ahhoz, hogy bármi rosszat írjak róluk. Tény, hogy Tony Martin nagyot alkotott a Sabbath tagjaként, de 1997-ben végleg kikerült a csapatból. Szólóban 1992-ben már megnyilvánult a Back Where I Belong albummal, s egyéb formációkban is megfordult (Giuntini Project, Rondinelli stb.), akár tagként, akár vendégként, azonban a következő szólóalbum, az elsőnél súlyosabb hangvételű Scream csak 2005-ben jelent meg. Martin elfoglaltságai okán egy lehetséges következő szólólemez esélye újabb hosszú évek után valósulhatott meg, egész pontosan 2022 legelején.

Meglepve láttam, hogy az ausztrál Battlegod Productions gondozza Tony Martin új szólóanyagát. Kétlem, hogy Martin hangjának kedvelői közül sokan ismernék ezt a nevet, ugyanis a Battlegod egy black metal kiadó. Hiába, sokat változtak a dolgok. De félelemre nincs ok, Martin nem kezdett el torokrecsegni, a Thorns dalaiban is azt halljuk tőle, amihez a legjobban ért.

Amikor tavaly a tengernyi új promó között megláttam Martin lemezét, kíváncsi lettem, mit produkált, mivel a neve kapcsán mindig eszembe jut a feledhetetlen Headless Cross. Ilyen szintű katartikus élményre persze nem számítottam, de örültem, hogy elég kemény kötésű az album, nem egy öregember vértelen light rockos danolászásáról van szó. Egyáltalán nem.

Abban, hogy jólesően heavy és metal az album, vélhetően szerepe van annak, hogy Martin mellett társként a fémzene súlyosabb vetületeinek gyakorlói állnak. A dobos Danny Needham, azaz Danté a jó öreg Venom ütőse, Scott McClellan pedig egy Pantera-tribute csapatban is játszik. Ez önmagában nem garancia a minőségre, de 4-5 meghallgatás után, ha nem is tartom korszakalkotónak a 49 perces Thorns albumot, de élvezetesnek és minőséginek igen.

Nem tudom, a stúdióban mennyi „varázslat” történt, de e dalok alapján, amit Martin bennük bemutat, én sok más veterán énekessel ellentétben nem sok „kopást”, fáradást észlelek a hangjában, teljesítményében. Jó érzés volt új szerzeményekben hallani a remek énekhangot, ráadásul nem méltatlan színvonalon, hanem olyan frontemberként, akinek ma is van érdemi mondanivalója. Sőt, örvendetes, hogy a zeneileg változatos témákban Martin úgy énekel, ahogyan az adott dal megkívánja. Nemcsak a záró címadó balladát adja elő érzelem gazdagon, de egészen extrémnek tűnő magasakat is kihoz, mi több, a No Shame-ben néha az idegeket is képes kissé rángatni.

A legjobban azokban a szerzeményekben tud kibontakozni az angol énekes, amelyekben a hozzá illő míves témákat, hajlításokat tudja prezentálni. Az említett Thorns – itt vendégek is énekelnek – ilyen, de érdemes meghallgatni a súlyos nyitó As The World Burns és Black Widow Angel tételeket is. Utóbbinak a refrénje, Martin hangja már 1-2 hallgatás után rögzül. Furcsa darab a kvázi-akusztikus/szavalós This Is Your Damnation, érdekes, egyben hangulatos a latinos ízeket sejtető Crying Wolf, a Passion Killerben meg arra figyeltem fel, hogy Martin a gyászinduló ismert részletét csempészte be a dalba. Mindvégig nagyon jól énekel Martin, személy szerint a Crying Wolfban ragadott magával a legjobban.

Martin hangja mellett a Thorns érdeme, hogy a számok zöme jó, McClellan jókat gitározik, néhány igen kellemes szólót is hallhatunk (pl. Crying Wolf), és egy-két helyen mintha black metalosnak tűnő gitárrészekkre lettem volna figyelmes. Needham dobolása nagyon erős, fifikásan játszik, mindenhol annyit, amennyit kell, Magnus Rosen bőgőssel együtt – akinek a keze néha „eljár” a húrokon – bivalyerős ritmusduót alkotnak.

Nem szaporítanám tovább a szót, Tony Martin új szólóalbuma számomra a 2022-es év elejének egyik kellemes meglepetése. Az öregek is tudnak még egy s mást.

M. P.