Április 16. és 20. között tartották meg idén Norvégia fővárosában, Oslóban az Inferno Music Festival-t ami öreg kontinensünk, Európa egyik leghíresebb és talán legnépszerűbb black / death metal fesztiválja, melyre a világ összes pontjáról érkeznek rajongók, művészek és zenészek. A fesztiválhoz kapcsolódik még az Inferno Music Conference nevű rendezvény is, melyen az underground élet szakmabeli emberei találkoznak, úgymint szervezők, menedzserek, kiadós figurák, metal zenei sajtósok és közösséget építhetnek / eszmét cserélhetnek. Azon szerencsések közé tartoztam, hogy ezen az eseményen Magyarországot képviselhettem a Metal.hu magazin színeiben. Ezt pedig megörökítendő, írtam egy részletes beszámolót a kint tartózkodásomról, melyet irgalmatlan hossza miatt, most 2 részben fogunk itt leközölni.
Az eredeti tervem az volt, hogy a szálloda tetején írom meg ezt a bevezetőt. Többnapos ott tartózkodásom során – az úti célom Norvégia / Oslo volt, azon belül pedig az Inferno Metal Festival és a hozzá szervesen kapcsolódó Inferno Music Conference – fenn a hotel kiülős részén villant az agyamba, hogy milyen frankón lehetne délelőttönként innen dolgozni. Nos, ez akkor verőfényes napsütésben történt, csodálatos panoráma vett körül és friss levegő, elől / lentről a Rockefeller Music Hallból a délután 4-től fellépő bandák kristálytiszta soundcheckjét lehetett hallani, ennél több nem is kell, hogy jól induljon minden. Akkor még nem tudtam, hogy ez volt az egyetlen olyan reggel amikor ennyire sütött a nap és nem esett az eső.
Még napokkal / hetekkel az egész trip után is processzáltam az ott történteket és dolgoztam fel apránként magamban, hogy mi is történt valójában és, hogy mekkora volumenű dolognak lehettem a részese. Sok-sok minden kavarog bennem, az emlékeim még színesek és élénkek. Az olaj nem száradt még meg a vásznon, a kép viszont teljes és kész: ezt próbálom most nektek írásban visszaadni, a lehetőségekhez mérten lineárisan haladva az idővonalon.
Nulladik nap: Megemlékezés és bemutatkozás
Az egész rendezvény szellemi atyja / megálmodója és egyik alapítótagja, Jan-Martin Jensen, 2000-ben indította útjára az Inferno Metal Festival-t, hogy egyetlen hatalmas esernyő alá terelje a tehetséges underground művészeket és zenészeket. Jan-Martin fiatalként rengeteg erőt merített az akkor épp kibontakozó norvég punk színtérből, ez nagyban hatott rá mind zeneileg és eszmeileg is. Ezen a vonalon elindulva fogott bele a koncertszervezésbe és a helyi bandák menedzselésébe. Oslo egyik nevezetes művészeti / kultúrális és szociális központja, a Blitz Youth House adott otthont mindenkinek, aki nem fért bele vagy nem is akart a mainstreambe (se) beilleszkedni. Ez (máig) fontos szerepet tölt(ött) be Norvégia alternatív / underground zenei élet megformálásában, Jan-Martin pedig haladt tovább úttörő módjára saját ösvényén, egyre nagyobb sikereket elérve, mely végül az Inferno Metal Festival és az Inferno Music Conference rendezvények szervezésben csúcsosodott ki.
Az évek során ez a négy napos happening folyamatosan fejlődött, egyre komplexebbé nőtte ki magát. A világ minden tájáról, szegmenséből érkeztek ide különböző nemzetiségű művészek, hogy együtt éltessék, élvezzék és, hogy élőben reprezentálhassák Norvégia egyik legnagyobb zenei importcikkét, pontosabban muzikális műkincsét, a black metalt. Ez itt egy teljesen más dimenzió, nem az, amit itthon eddig valaha is tapasztaltam. (Erről még később beszélni fogok.) A zenészek mellett, rengeteg szakmabeli tette tiszteletét, idén több mint 250 delegátot hívott meg a fesztivál, akik között a tetoválóművészeken át, a sajtós / újságíró / szerkesztő embereken át, egészen a rendezvényszervezőkig, illusztrátorokig és kiadótulajdonosokig terjedt a skála. Jan-Martin ötlete alapján indult az a koncepció, hogy a rendezvény mellett, legyen egy konferencia is, ahol a worldwide underground média és aki szervesen köthető a fémzenéhez, az tudjon itt találkozni, diskurálni / eszmét cserélni és közösséget építeni.
Sajnos ő már nem élhette meg a 25. éve zajló, minden év Húsvét-hétvégéjén tartandó idei fesztivált, mert februárban elhunyt. Utolsó erejével is azon dolgozott, hogy ez a családias légkörű közösség működjön, így maga az idei Inferno Metal Festival egyben mementó is, mely úgy gondolom méltó módon emlékezett meg az egyik legnagyobb szervező / alapító tagjáról. Jan-Martin pótolhatatlan figurája a norvég zenei színtérnek, hiánya hatalmas veszteség, de olyan örökséget hagyott maga után, amely örökké élni fog.
Az egyik nap még otthon rohangál az ember, hogy az utolsó pillanatra hagyott dolgokat beszerezze az úthoz, a másik pillanatban pedig már a repülőgépen ül, a fülében szól a Darkthrone – It Beckons Us All… lemeze, az ablakból kitekintve, a felhőkön át, Norvégia ködös, hótol csupasz hegyei csúcsosodnak ki a tájból. Az érzés frenetikus, semmihez sem fogható. A gardemoen-i reptér csodás, gyorsvonattal utaztam a város központjába, de mielőtt felmentem volna a hotelszobámba, az első legnyugodtabb aurát árasztó késdobálóba vitt be a lábam. Helyi csapolt sör pohárkával, benn törzsvendégek, klasszik szőnyegszövettel borított lámpák, félhomály. Mindenki kedves, kommunikatív, már csak egy jó cigaretta hiányzik. Miután ezekkel megvoltam, gyors becsekkolás a szállodában, lecuccolás, nézzük meg mik a mai lehetőségek.
Délelőtt már elindult a konferencia első napja, ezért az esti program a SALT-ban volt. A SALT egy művészeti központ és art space keveréke, 12 szaunával (!), fain kézműves söröket árusító kocsmával és étteremmel. A híres Operaház közelében található, az Oslofjord öbölben, pár perc sétára kb. mindentől. Az ajtón belépve hatalmas tömeg fogadott, majd némi ámuldozás-pislogás után megpillantottam, kedves cimborámat, Zero-t, azaz Varga Balázst, akivel ketten reprezentáltuk Magyarországot ezen a nemes rendezvényen. Vele a nemrég a Forbes magazin készített interjút. Megörültünk egymásnak és ittunk egy sört. Majd még egyet és beültünk a SALT nagytermébe, hogy a delegáció többi tagjaival, Jan-Martin Jensen családjával és barátaival megemlékezzünk róla. A Sólstafir menedzsere és az IMC főnökasszonya, Erin Lynch vezette a megemlékezést, láthattunk egy mementó-slideshow-t millió fotóval, mely alatt először a Cannibal Corpse: Fucked with a Knife szólt, majd a Mayhem klasszikusa, a Freezing Moon. Az élmény több mint szürreális, egyben hihetetlenül megható volt.
A későbbiekben hallhattunk egy csodálatos dalt, Kathrine Shepard, a Sylvaine énekesnőjének tolmácsolásában, melyet ha jól tudom, eddig csak a temetésen adott eddig elő. Mindenki elcsendesült, miközben bődületes energiák vibráltak a levegőben, sosem gondoltam volna, hogy ennek részese lehetek. Szót kapott még Jan-Martin egyik gyerekkori jóbarátja, Anders Odden, a Cadaver gitáros / énekese is, aki remek humorával és sztorijaival igazán bensőséges hangulatot teremtett. A szervezők közül szintén többen mikrofont ragadtak és meséltek Jan-Martin-ról. A megemlékezés végén a közönség soraiból bárki felmehetett a színpadra, hogy megossza baráti történetét, mondanom sem kell szép számmal voltak, akik éltek a lehetőséggel, így együtt emlékeztünk meg a fesztivál első emberéről. A teremből kijőve egy hatalmas Jan-Martin Jensen portré feszült a falon, melyet Kim Diaz Holm norvég festőművész készített a megemlékezésre, ő szintén mesélt pár sztorit, illetve a munkafolyamatokba is beleláthattunk, hogy hogyan készült ez a műalkotás. Alább meg is lehet tekinteni:
Éjfélt is ütött az óra, mire visszavánszorogtam a szállásomra, a Goldie-ban volt egy warm-up buli, ezt kihagytam, eltettem magam a fesztivál első hivatalos napjára, csütörtökre.
Első nap: Sokkhatás
Valamilyen okánál fogva iszonyatos fejfájással ébredtem, ez talán annak volt betudható, hogy nem fogyasztottam elég folyadékot – pontosabban vizet. A csapvíz amúgy kiváló minőségű itt, a lehető legjobb amit valaha ittam. (Talán Izlandon volt hasonló, igaz ott némi foszfort éreztem rajta.) Nem véletlenül található az összes helyen a városban, a szállodáktól kezdve, az éttermeken, pubokon át mindenhol, egészen a nagyobb klubbokig kitéve mindenhova. Vagy sörcsapokba van bevezetve a víz, vagy kannákból / kancsókból lehet fogyasztani szabadon. A norvégok tudják, hogy az egyik legfontosabb alkotóelemünk, az emberi testünk 70 százaléka folyadékból áll. Sőt a bolygónk felszínét is hasonló arányban borítják tengerek, óceánok. Kis érdekesség még: Emoto Masaru a víz emlékezőképességét tanulmányozta és kutatta, The Hidden Messages In Water című könyvében. Röviden arról van szó, hogy szavakkal (rezonancia – hanghullám) képes vagy hatást gyakorolni a vízre, amely megjegyzi azt. Negatív és pozitív értelemben egyaránt. Hogy ez mennyire hihető, meg mennyire pszeudo-tudományos amit írt, azt döntse el mindenki maga, viszont a szavaknak igenis teremtő ereje van. Nem mindegy milyen ige hagyja el a szánkat…
Csütörtök délelőtt a Clarion Hotelba mentem, ugyanis annak a konferenciaterme adott helyszínt a különböző szakmai / sajtós beszélgetéseknek, illetve az Inferno Art Exhibition is itt volt megtekinthető. Passok sikeresen felvéve, majd besétáltam és olyan művészek képeit / munkáit néztem meg, mint Anders Rokkum, David Thiérrée, Elisa Halvorsen Castillo, Hugleikur Dagsson, Seth Siro Anton vagy Kristian Espedal, akit többen Gaahl művésznéven ismernek.
11:00h és 15:00h között zajlottak a beszélgetések, majd 16:00h-tól indult a mandula, (sőt a kisebb helyszíneken már hamarabb beszámolt a dobos és pörgött a blastbeast meg a kétlábgép) szóval, amennyire tudtam, és az időm engedte, több ilyenen is részt vettem. A legérdekesebb a Smashing Through Walls: Metal In the Middle East volt. Lina Khatib, Gigi Arabia, Redouane Aouameur és Shayan mindannyian Közel-Keletről származnak, hihetetlen és küzdelmes életutat tettek meg szívügyükért, a súlyos metal muzsikáért, elképesztő történetek formájában tárták elénk egy zárt / szigorú, erősen vallási fanatizmusra épülő világ underground zenei kultúráját. Ha jól tudom, ezeket a diskurzusokat majd hamarosan vissza lehet nézni, az IMC hivatalos csatornáján.
Ezután gyors megebédeltem, majd felkészültem az IMF első fellépőjére, mely a Dødheimsgard volt. A Rockefeller Music Hall volt az egyik helyszíne a fesztiválnak, okosan felépített struktúrájú, több szintes épület, mindig rend és tisztaság mindenütt. Két teremben zajlottak a koncertek, a John Dee egy kisebb, pincében található klub volt, ide, hogyha nem sietett az ember (voltak átfedések) akkor nem fért be. Ezt számlálóval csekkolták, felfelé és lefelémenet is, teljesen korrekt módon. A biztonsági őrök szigorúan ellenőriztek mindenkit, de alapvetően mindenki rettentően türelmes és kedves volt. A közönségről ez szintén elmondható: ennyi eggyüttműködő, normálisan szórakozó és segítőkész, kooperatív embert rég láttam egy helyen. Amennyire durván nézett ki mindenki image-ügyileg, legalább annyira kedves volt. Ég és föld amit eddig tapasztaltam. Az emberek nem dúródtak meg letaposták egymást, hanem utat ADTAK a másiknak, meg BOCSÁNATOT, elnézést kértek, ha valami mégsem úgy alakult volna, mint ahogy tervezték. Hozzáteszem, full kész, szétütött arcot sem láttam, érezhetően mindenki a zenekarokért és magáért a zenéért ment, nem pedig mobilt lóbálva csinálta a szarabbnál szarabb telefonos, itt-vagyok-ragyogok videókat.
A Dødheimsgard fellépése roppant szuggesztív és szürreális volt. Sosem az egyszerű oldaláról közelítették meg a black metalt, a korai old school érából totálisan elkanyarodtak a modern / avantgárd majd pedig a progresszív black metal vonal felé, abszolút formabontó módon. Jellegzetes hangképpel operáltak, ezúttal 11 tagú (!) orkesztrává kibővülve. Vicotnic bohém aghoriként hintette és fújta a hamut az időbe és térbe, végig a fellépésük alatt, miközben díszes tüllel takarta magát, úgy vezényelt, s énekelt. Hatalmas showman, meg kell hagyni, őszinte beleéléssel csinálta, de a többiek is kitettek magukért. 3 kórista, ebből egy hegedült is, 5 hangszeres még mellé, és hogyha ez nem lenne elég, a setjük kb. egyharmadánál feljött még két símaszkos laptop dj is, hogy teljes legyen az őrület. Ezt a pompásan szerkesztett muzikális káoszt végül továbbtetézte (régi vokalistájuk) Kvohst megjelenése is, akivel közösen adták elő az All Is Not Self meg a The Snuff That Dreams Are Made Of dalokat, nekem viszont az abszolút csúcspontok a Regno Potiri és a Traces Of Reality számok voltak, ezzel a színpadképpel meg főleg bizzarrnak hatott az egész. Útközben persze kapcsoltam: a háttér molinószalagjai, a színek, a fekete és fehér maszkok mind a Black Medium Current albumot frontját idézik, zseniális húzás tőlük. A színpadi fényeket norvég cimborám, Geir Marvin Johansen kezelte, innen is üdvözlet neki, örülök, hogy ismét találkoztunk.
Némi átszerelés után, a következő csapat, a svéd death / black ikon Necrophobic vette uralma alá a Rockefellert. Mára egyetlen alapítótag, dobosuk Joakim Sterner maradt meg a bandából, de olyan kvalitású zenészekkel vette körül magát, hogy a Necrophobic szerintem a fesztivál top egyik legjobb koncertjét adta. Őrületes old-school vibe és rock and roll attitűd áradt belőlük, kinézetre Nifelheim vonal, true swedish metal warrior. Iszonyat brutálisan penge gitárosok, Sebastian Ramstedt és Johan Bergebäck csak úgy brillíroztak. Johan különösen olyan szólókat tekert oda, hogy csak pislogtam, full hidegrázás. Óriási a fazon. Énekesük Anders Strokirk mókás figurának tűnt, hozta persze az elvártakat, nekem egy fiatalkori, kevésbé megfáradt Ozzy Osbourne ugrott be róla. Állandó nyelvnyújtogatásokba meg ördögvillázásokba volt emberünk, nyomott brofistet az első sorban állókkal, baráti gesztus, hatalmas arc volt szerintem. A hangzásuk hibátlan volt, mintha időutazáson vettem volna részt, Svédország 90-es évek sötét death metal alvilágába.
A Tiamat nekem kimaradt, hogy őszinte legyek a kanadai Spectral Wound fellépésére gyúrtam, így időben átdzsasztáztam a John Dee katakombájába, hogy lássak belőlük valamit. Ők pontosan az a zenekar, akiket mindenkinek kötelező látnia élőben legalább egyszer, mert annyira lehengerlő bulit toltak ezek az ismeretlenség homályába burkolódzó fiatalemberek, hogy azon ott kellett lenni. Főleg ha kedveled a szónikus sebeségben daráló, enyhén szuicid black metalt, mindenféle cicoma nélkül, bele az arcodba stílusban. Talán a Wiegedood hasonló intenzitásban, mint a Spectral Wound, de míg a belgák elvont, disszonanciát sem mellőző muzsikával pusztítanak, addig ők sokkal komorabb, régisulisabb és kevésbé kitekert black fertőt tesznek le az asztalra. Összes dalukban ott bújik az a fanyar hangulat, amely a műfaj sajátja, az öndefiniálás során pedig az aristocratic suicidal black metal találó stílusmeghatározásnak mondható. Ilyen című dalukat játszották is, talán az egyetlen középtempós tételük volt ez, szerencsére végig a gyorsaság és darálás uralkodott az estén. Hangzásuk top-notch, úgy szólt a basszusgitár is a mixben, pedig hátul álltam, hogy az ember könnye is kicsordult. A Spectral Wound gyönyörűen bazsevált, hogy őszinte legyek. Előkerült a borítókról, fotókról ismerős butykosüveg, gondolom nem színtiszta gleccservíz volt benne.
Annyira magával ragadott a kanadaiak hangulata, hogy kivártam őket az elsőtől az utolsó lefogott hangig, és a lengyel Batushka szeánszára csak ezután mentem át a nagyterembe. Alig lehetett mozdulni a Rockefellerben, viszont a klub ötletes, lépcsőzetes kialakításának köszönhetően, mindig akadt egy olyan spot a hozzám hasonló alacsony embereknek, hogy gyakorlatilag mindent láttam, és át tudtam magam adni a koncertek élményének. Az eredeti, Krzysztof Drabikowski vezette true OG brigádot sosem láttam élőben, szerintem a Behemoth és a Mgla mellett a legsikeresebb lengyel formáció a black / death színtéren, nem véletlen a Litourgiya debüt közel 5 milliós (!) megtekintettsége sem a youtube-on. Az, hogy az egyik szektavezér, Bart Krysiuk kivált az első lemez után, majd létrehozta a Patriarkh-ot, az egy külön történet. Aki viszont nem ismerné a Batuskha-t, röviden-tömören: orthodox papuhákba, talárokba és csuklyába / arcokat eltakarva játszanak gregoriánus énekkel teletűzdelt black metalt, olyan fajta vizuálisan túltolt színpadképpel és dekorációval, ami tényleg templomok belsejét és egy misét idéz a hallgatóban. Nekem ez a fajta image már túl cheesy, oké, elismerem hatásos, de ha nem lenne mögötte ilyen hangszerelés és tudás, meg amilyen volumenű dalokat írtak anno, akkor rég sarkon fordultam volna. A középső emeleten találtam középen egy remek helyet, onnan néztem végig a celebrációt. Mindent egybevetve tüchtig volt, elhiszem, hogy sokakat magával ragad meg minden, engem már azért nem lehet ennyivel megvenni.
A következő kiszemelt, a japán csodabogár, a Violent Magic Orchestra volt a listámon (sajnos az In The Woods… pont egyidőben volt velük) így átsasszéztam a kb 3perc gyalogsétára levő másik hivatalos helyszínre, a már említett Goldie-ba. Az ott tartozkodásunk során ez amolyan törzshely / checkpoint-tá avanzsálódott Zero-val, ugyanis hibátlan norvég kézműves söröket lehetett itt beszippantani. Ennek szinte önfeláldozó módon eleget téve, gyors vettem is egyet. Maga a koncert lenn a klub pincéjében volt megtartva, hatalmas hosszú tér, ismét remek kialakítással és végtelenül aranyos személyzettel és emberekkel. Megvan annak azért a maga varázsa, hogy egy mandulaszemű szép hölgy csapolja neked Exodus pólóban a hűs neipa-t.
A japán kísérleti káoszbrigád, a VMO zenéje bekategorizálhatatlan, merít az indusztriálból, noise-ból, breakcore-ból és a black metalból egyaránt, amolyan igazi experimental mindfuck, amire csak a japánok képesek. Valahogy sikerült megtalálniuk azt a kohéziót, azt az egészséges egyensúlyt, a szögekkel kivert fejű dj, a hosszú hajú introvertált gitáros, a vadul üvöltöző-hörgő sampleres frontember, az énekesnő sikítása és a techno-ütemek között, hogy MINDEN működött. Ezt az első sorból tapasztalva, maga volt a színtiszta cyberpunk megsemmisülés. Örömömet tovább tetézte, hogy a Goldie-ban futottam össze kedves izlandi barátaimmal, Ingolfúr Ólafsson-nal és barátnőjével Unnur Björk Jóhannsdóttír-ral, akiket még a Reykjavík Deathfest-en ismertem meg évekkel ezelőtt. Az este hátralevő részben együtt pörögtünk, a VMO adta a feelinget rendesen, hatalmas tombolás vette kezdetét, a japánok őrületes tempókat diktáltak. A műsor többnyire a Death Rave nagylemezre épült, elhangoztak a klipnóták, Supergaze, Warp és a Channeling Lurking Demons is, a kivetítőn egymásba forduló fraktálok / terek és formák mentek végig. Énekesnőjük, szőrös karprémben, maglite-okkal a kezében tombolt, úgy hörgött és károgott mint egy állat, a többiek is csinálták a show-t rendesen. Richard D. James inspiráló hatása tagadhatatlan.
Ha ez nem lett volna elég a beteljesedéshez, pár neipa elfogyasztása után átballagtunk a Rockefellerbe, hogy belekukkantsunk az Abbath performanszába. Micsoda remek döntés volt – olyan nosztalgiavonat feeling ragadott el, mint még soha. Láttam már őket ebben a formában, amikor Magyarországon jártak (ebben a cikkben írtunk a koncertről), akkor annyira nem jött át mint itt. Most kristálytiszta hangzás, kivehető számok-dallamok, minden egyes hang a helyén, profi előadásmód. Gitárosuk, Ole André Farstad hihetelenül tehetséges gitáros, játékában nem volt hiba, vele csináltunk interjút tavaly, mely itt olvasható. Abbath hozta a szokásos karakterét, a crabwalk mondjuk elmaradt, viszont volt hogy a spéci maszkban énekelt, vicsorgott, grimaszolt. Gyakorlatilag egy Immortal-tribute dalcsokrot kaptunk tőlük. Nebular Ravens Winter, Mountains Of Might, The Call of The Wintermoon, Blashyrkh és a Sun No Longer Rises nálam nagyon betalált. Az Immortal nagy hatással volt ránk anno gyerekként, ezt itt magában, a szülővárosban megtapasztalni, a black metal ütőerén, valami leírhatatlan érzés.
Boldogan és elégedetten, végül átcammogtunk még a The Hub-ba, így tényleg kimaxoltuk magunkat az izlandiakkal, és a bár részen frenetikus élménnyel gazdagodtunk. Azért van annak egy varázsa, egy körülírhatatlan bája, amikor több tucatnyi metal arc énekli hajnalban a Fear Of the Dark-ot az Iron Maiden-től, a Heavy Metal Barpiano előadásában…
Ezután visszavonszoltam magam a hotelbe, megettem egy májkrémes zsömlét és összeestem.
Második nap: Újabb sokkhatás
Nehezen indult a reggel. Mivel sikerült 3-4 felé lefeküdni, így a délelőttöm regeneálódással telt, aztán, gyors összekapartam magam, ebéd, majd gyors beugrottam egy előadásra a konferenciára. Úgy döntöttem, hogy délután 15:00 órakor illik megkezdeni a napot, így utam egy másik koncerthelyszínre, a kézműves söreiről híres Brewgata kocsmába vezetett. Oslo a modern szépsége mellett, feltűnően tiszta és rendezett, összes nagyvárosi tulajdonsága ellenére is. Több generáció óta itt élő, különböző nációjú és vallású emberek élnek itt, de valahogy egymás mellett és békében. Mintha az élni és élni hagyni itt határozottan működne. Egészen elképesztő szélsőségekbe lehetett belefutni: míg az utca egyik sarkán bőrbe öltözött, corpsepaintet viselő szegecselt sátánfajzatok villáztak, addig az utca másik sarkán, az arabok vízípipáztak meg árulták bőszen a kebabot, a másik oldalon pedig afrikai arcok rappeltek vigyorogva egymásnak. A flakonozás itt is megy. Ha ez nem lett volna sokk, hogy lássam azt, hogy ez működik és nem fognak senkit inzultálni vagy kirabolni vagy bármi, amire egy budapesti no-go-zone véletlenszerű útbaejtése során tapasztalhat az ember, akkor azt mondom, hogy ez nem létezik és nincs. A Brewgata bárba belépve délután 3-kor már pörgött a kőkemény blastbeat, az olasz Nel Buio jóvoltából. Blackwave-nek titulált zenéjükben, kábé annyi volt a wave elem, mint amikor a showelemként színpadon tekergő spagetti-tangás, amúgy igencsak dekoratív hölgy talajgimnasztikázott meg hullámzott párat. Ott ezalatt szólt valami prüntyögés majd visszatértünk a dobhártyaszaggató agresszív zenéhez. Így is lehet.
Mondanom sem kell, kint kellemes, hűvös volt az idő, igaz sokat szemerkélt az eső, a nap ritkán sütött ki, a pénteki nap programja pedig ismét elég sűrűnek ígérkezett, így a Brewgata után a Rockefellerben kezdtem. A portugál Gaerea lépett először színpadra, 16óra 30 perckor (mindig pontosak voltak a kezdések), ezer éve szerettem volna őket elcsípni – az alkalom adott volt. Olyan vehemens módon robbantak be a porondra, hogy beleremegett az épület. Az évek során ügyesen kinőtte magát a csapat vizuálisan, mind a ruhák és a színpadi kellékek terén, tudatosan felépítve az egészet. A szétnyitható óriási állósigil közepén volt a dobosuk, a többiek meg a dobozok tetején álltak, felválltva, hol füstben hol stroboszkóp sortűzben. Őszinte leszek – ez az arcmaszkos / kamásli a fejre húzva image nekem nem gyere be, túlságosan mesterkélt, a ráfestett Asmodeus-sigil ellenére sem érzem annyira húú de eredetinek. Oké, értem, hogy valamivel elő kell rukkoli, ami baromi nehéz, meg el kell ugye adni a zenét, ami szintén nehéz egy olyan szcénában, ahol minden sarkon jobbnál jobb black-death-death-grind-stoner-sludge és ezek keveréke zenekarok állnak százával, de hogyha valami jó, az jó és akkor az működni fog. A Gaerea esetében remek dalszerzőkről beszélhetünk, a számaik impulzívak, mondjuk nekem ez már inkább szimplán, sötét extreme metal, mint black / death, de ez legyen az én véleményem. A produkciójuk amúgy hibátlan volt, élvezhető, volt íve / felépítése az egésznek, egy begyakorolt performaszt láthattunk tőlük. Az énekesük furcsa, pantomim mozdulatait én valahogy máig nem tudom hova tenni, szerintem full cringe kategória, az időközben új gitároshölggyel operáló csapat, ettől függetlenül rutinosan teljesített. A gitár sound náluk különösen harapott, konkrétan leszakította a fejed (vonalból tolták, ahogy elnéztem), azt meg külön díjaztam, hogy az emeletről gyakorlatilag premier plánban láthattam a műsort. Szerencsére ismét jönnek Magyarországra is hamarosan.
Akiket rettentően vártam aznap, az a Blood Incantation volt. Azt hiszem erre szokták azt írni, hogy “outstanding stellar performance”meg, hogy “not of this world”. A coloradói cosmic death metal professzorok munkásságát, kb. a Starspawn óta követem kiemelt figyelemmel, ők olyasfajta progressziót, zenei innovációt tudhatnak be maguk mögött, eddigi 15 éves pályafutásuk során, amire nem sok banda képes. Lemezről lemezre fejlődnek és mindezt úgy, hogy folyamatosan idegen territóriumokat járnak be. Elég csak meghallgatani a Timewave Zero EP-t, nálam nagy favorit, mégis a szakma egy része teljes értetlenséggel fogadta, mivel semmi köze a metalhoz, ugyanis színtiszta new age inspiráta ambient cuccot rejt. Ez a kozmikus él szerintem mindig ott bújt zenéjükben, sőt a What Is in My Bag egyik részében, azért sok kérdésre választ is kapunk velük kapcsolatosan. Az ambient music egyik legnagyobbja, Michael Stearns hatása szerintem hatványozottan érződik a legújabb albumukon is, hangulatilag és vizuálisan – elég csak megpillantani az Absolute Elsewhere borítóját. És a zenéjükbe olvasztott 70-es évek psych-prog-rock fúzióját még nem is említettem.
A koncertjüket epikus űrutazáshoz tudnám hasonlítani, amely során szférákon keresztül utaztunk, ismeretlen tereken át, végül uraborosz-szerűen, saját Blood Incantation-i dimenziójába visszakanyarodva. A hangzásuk makulátlan, lemezminőség (ez amúgy az egész fesztivál fellépői 95 százalékára igaz volt, ott kinn értik a dolgukat a hangmérnökök) és olyan színpadkép tárult elém, amelyhez hasonlóan monumentálisat, a Morbid Angel fellépéseken láttam. Itt két hatalmas világító hieroglifákkal vésett obeliszk tornyosult, háttérben hatalmas artwork + logóval, mellé profi fényekkel. Az új anyagot nem hallgattam még végig (mi hiba!) de ami ízelítőtt itt kaptam belőle, az maga volt a csoda. Mindenféle görcsölés nélük képesek voltak átváltani egy Pink Floyd áztatta pszichedeliából egy vadul kattogó, tech-death szörnyeteggé, mely a Gorguts mellé simán betehető intenzitásban és minőségben is. Minden zenei elem náluk koherens módon kapcsolódik össze, sőt a dallamos énekek, amiből ketten is kivették a részüket a bandból, nekem iszonyatosan tetszettek. Ezek a faszik megcsinálták a tutit. Long live Blood Incantation!
Egy rejtélyes suggalatnál fogva, random átsétáltam úgy kb. azonnal a John Dee termébe, hogy belekukkantsak az olasz ördögimádók koncertjébe. A Ponte Del Diavolo létéről halvány-lila fogalmam sem volt. Leülős, befeléfordulós-merengős, csajfrontos doom rock / metal a játékuk neve. Ez mostanában kezd egyre nagyobb népszerűségnek örvendeni, lásd Messa és Coltaine, nekem szimpatikus ez a stílusházasság, tud működni. Énekesnőjük, művésznevén Erba del Diavolo (amely amúgy csattanó-maszlagot jelent) folyamatosan hipnotizáló tekintettel próbált bennünket bájosan ostorozni a performanszuk alatt. Nem tudom ez mennyire sikerült neki, pedig direkt elől álltam. Kedvelem az ilyen szuggesztív előadásmódot, volt aurája a hölgynek. Szicsó barátom esete jutott róla eszembe amikor Hell Militia koncerten voltunk, akkor még RSDX volt az énekesük, aki amúgy egy állat frontember. Ott sikerült drága barátomnak belefutnia egy ilyen delejezésbe. Az olaszokra visszatérve: a blackes tuka-tuka tekerések jól álltak a bandának, két bőgővel álltak ki, kerek sound és Erba színtiszta, olykor szavaláshoz hasonló éneke láthatóan hatott a közönségre. Nem hallgatnám chillezéshez amit csinálnak, de adott hangulatban talán.
Vissza a nagyszínpadhoz: a Kylesa hangolt épp, nagy függönyök takarták a zenészeket. Onnan hallottam, hogy backline vagy gitár problémájuk adódott, legalábbis a kiszűrődő diskurációk alapján volt valami gebasz. Ez az apró malőr egy 10 perces csúszást eredményezett, majd nagy duzzgova végül belekezdtek. A feszültség tapitható volt a levegőben, igaz az előadásmódon ez nem látszódott meg. A bajt később (3-4 számon át) tovább tetézte, hogy nem volt elég fény a deszkákon, épp hogy csak piros-zöld-kékkel meg voltak világítva a zenészek. Dobosuk, Roy Maygora (igen, az a csávó) szín ideg volt, hogy nem lát, majd lőn világosság és kisimultak azok a ráncok… Beindult a sludge monstrum. Laura Pleasants gitáros / énekesnőn egyszerűen nem fog az idő, remekül állt neki a sötét haj meg a feszes bőrszerkó. A Kylesa a régi sludge-doom idők öreg motorosa, pedig nekem az utolsó infóm az volt, hogy földbeálltak. Most pedig újra nyomják – mint az Acid Bath. Láttam őket 15 évvel ezelőtt a Brutal Assault fesztiválon, akkor a két dobossal kiálló korszakukat élték. Most sima kvartettben álltak ki, masszív kis koncertet adtak, de valahogy náluk most kilógott az a bizonyos lóláb.
A Non Est Deus fellépéséből 2-3 tracket tudtam megnézni, egyrészt elviselhetetlenül zsúfolttá és fojtogatóvá vált a John Dee, másrészt meg egyáltalán nem fogott meg sem a hangzásuk sem pedig az, amit hallok. Miután otthagytam a hering-partyt, Zero-val úgy döntöttünk megnézzük a környék kisebb pubjait, amik programszerűen kötődnek az egész IMF és IMC szervezéshez. A Brewgata és a Vaterland hibátlan kézműves söröket árult, csak szuperlatívuszokban tudok erről nyilatkozni. Utunk végül a Goldie-ba vezetett, ahol én már jártam előző nap és ugye remek élményekkel gazdagodtam. John Cxnnor fellépésére gyúrtunk, így ott dekkoltunk és szűrtük a neipákat.
A John Cxnnor művészurat kb. olyan nehéz bekategorizálni mint mondjuk a VMO-t. Metalhoz nem sok köze van, ez inkább egyedi trap / drill , downtempo és noise keveréke. A kattant blak metal tónusban fogant vokálok miatt kapott egy fogcsikorgató dark industrial ízt a dolog, így némi Skinny Puppy utóhatás volt tetten érthető. Kaotikus fellépésük alatt konkrétan felforgatták a helyszínt, a felmásztak a vokalisták mindenhová, a projektorba kapaszkodtak, berohantak a közönség soraiba zászlókkal, miközben a háttérben a tesók vadul nyomták a beateket. Aki esetleg nem tudná a John Cxnnor a dán sludge szörnyeteg LLNN tagok projektje, Rasmus Sejersen és Kjetil Sejersen csúf szerelemgyermeke, ahol kiélhetik egyéb kreativitásukat. Nem tudom trackekre bontani a műsort, küldték ami a torkukon kifér, sőt homályos emlékeim szerint volt egy női vokalista feat is, aki szintén károgott, azzal a különbséggel, hogy állt az emberek vállán vagy tartották (nem tudom hogy) és onnan szórta az igét. Vad cucc volt, az biztos.
A nap csúcsaként a norvég 1349 koncertjét tekintettük meg. Még az első album, a Liberation idején láttam őket, már akkor pokoli energiákat szabadítottak fel. Tradícionális black metalt játszanak, de nem a Darkthrone és társai ösvényén haladva, hanem annál sokkal de sokkal rombolóbb formában. Ez a formula az évek során mit sem változott, inkább azt mondanám egyre kiforrottabb lett dalszerzői képességük. Eleve a dobok mögött a Satyricon ütőse, Frost ül, aki ismeri munkásságát, az tudja nagyon jól, hogy kivételes tehetségű dobos, a műfaj egyik legjobbja. Itt még durvábban dobol, a hangsúly is többnyire a sebességen meg a pusztító blastbeateken van. Frontemberük Ravn, klasszikus értelmeben vett black metal énekes, van karaktere a csávónak, az I Am Abomination című dalt élőben hallani azért eléggé adta a flasht. Vele csináltunk egy interjút (itt elolvasható) amikor nálunk jártak. Gitárosukat Archaon játékát szeretném még kiemelni: zsilettpenge éles nordikus riffáradatot zúdított ránk, totál kivehetőek voltak a témái, egytől-egyig, semmi mismásolást nem tapasztaltam. Ehhez persze az is hozzátartozott, hogy a zenekar olyan profi hangzással aprította miszlikbe az arcunkat, amit nem sokat láttam / hallottam ilyen sűrű zenénél. A nap koronája, vagy inkább a hegy fagyos csúcsa, nem tudom, de az 1349 beadta a végső kegyelemdöfést.
Hamarosan jövünk a második résszel —— amely már ITT IS VAN !!!
Fényképek: Uncle Allan Photos INSTAGRAM és James Davenport INSTAGRAM
Írta: MZ
