Előző cikkemben már meséltem a 2024-es Beyond the Gates első két napjáról. Kitartóbb típusú olvasóinknak most itt a 3-4. nap maratoni beszámolója, ahol nem csak koncertekről lesz szó, hanem röviden egy másik fesztivál programról is: a szombati nap elején ikonikus black metal helyszíneket látogattunk meg egy szervezett túra keretein belül. Na de ne szaladjunk ennyire előre…
III. nap
… annál is inkább, mert a pénteki nap első fellépője a Fír volt, akiknek idén megjelent De stilte van God című debüt nagylemeze kifejezetten kellemes hallgatnivaló. A “zenekar” valójában egy holland arc egyszemélyes kreálmánya, aki különböző projekt nevek alatt a 2010-es évek dereka óta folyamatosan önti ki magából a demókat, EP-ket vagy akár teljes albumokat a black metal – dark ambient – dungeon synth tengelyen. (A BtG-n egyébként az utóbbi kettő stílusban operáló Old Tower-rel is fellépett, de arról lemaradtam.) Korábban csak néhány munkájába hallgattam bele, melyek közül egyiket sem ajánlanám; de erre az idei Fír lemezre összeállt valami, ami működik. Hogy ezt élőben is megtapasztalhassuk, a BtG-n egy session zenészekből álló felállás foglalta el a legkisebb helyszín, a már előző napon is használt Kulturhuset színpadát. Corpsepaint, fekete ruhák és némi szegecs: ahogy ezek ígérik, az old school irányba visszanyúló megközelítésű black metal következett. Az énekes gyertyagyújtással kezdte meg a koncertet – indult a zenei utazás a stílus raw irányának korai éveibe. Egyfajta nosztalgiajárat ez a legtöbbször középtempós, de többször felgyorsuló; nulla disszonanciát tartalmazó, nedves-pókhálós kripták hangulatvilágát idéző nyirkosabb zenei világhoz, ami sokunk számára mindig meghatározó volt. Élőben is működött mindez: a hallgatóság hol intenzívebben, hol pedig komótosabban bólogatva sodródott a zenével, ami nagyon illett ebbe a kis térbe. Lényegében egy raw black metal szeánszot kaptunk, ami keretes szerkezettel zárult: az énekes elfújta a gyertyákat és kisétált, majd lassan a hangszerek által keltett dallamok is kifutottak. Az ilyen zenekarok, mint a Fír, még “életben tartják a lángot”. Nem váltják meg a világot semmilyen újítással, de meg tudják teremteni azt a hangulatot, ami már sokunkat beszívott a black metal kötelékébe. Ráadásul a zenészek közül sokan tűntek fiatalabbnak, ami még életben tartja a reményt, hogy talán nem pusztul ki ez a színtér még az emberiség kipusztulása előtt, egy üresebb világot maga mögött hagyva.
A következő kisszínpados fellépésre a norvég Syn-é volt a terep. Érdekes ez a formáció, egyelőre még nem teljesen tudtam hova tenni őket. A kiinduló helyzet hasonló, mint fent: adott egy multi-instrumentalista zenész, a stúdióanyag az ő egyszemélyes munkája; és van egy elő felállás vendégekkel. Eddig egy lemez jött ki, a tavalyi Villfarelse, amivel többször próbálkoztam, de valahogy mindig csak átszaladt rajtam. Lényegében nem tudott benyomást tenni rám, valahogy hiányzott belőle az erő. Pedig “matematikailag” akár lehetne is benne potenciál: kihallható riffek, tempóváltások; a borító és a zene egyvelege pedig kelt egyfajta régi, vidéki Norvégia hangulatot. Elhagyatott, elszórtan álló bordó faházakat látok magam előtt mohos tetővel, amik megőrizték azon időket, amikor egy-egy gazdálkodó család még azt gondolta, hogy a zord táj ellenére talán ezen a vidéken is meg lehet élni éhezés nélkül. De aztán igazából elunom magam és félrerakom az egészet. Ezzel szemben a fellépésen minden zenész kirívóan energikusan játszott, gyakorlatilag néhány másodperc után behúzva a közönséget. Az énekes szinte már hiperaktív mértékű agresszióval hadonászott a színpadon, folyamatosan szórva az átkot a hallgatóságra. A gitáros egész teste mozgásban volt, amit néha propellerező hajrázással is fokozott. Néha már inkább túl soknak éreztem mindezt, de az kétségtelen, hogy így nem lehetett megkerülni a zenét. A koncert felére azért élőben is unalmassá váltak a számok, de végre volt bennük erő. Összességében nem nyűgöztek le, de nagyon érdekes volt, hogy ugyanazokat a dalokat milyen végletek között lehet előadni lemezen vagy élőben.
Harmadikként következett a sokak által várt, Mgla tagokat is felvonultató Owls Woods Graves. Esetükben sokkal találóbb zenekarnév lenne a Football Beer Fish & Chips; annak legalább köze lenne valamelyest ahhoz a hangulathoz, amit kapunk: nevesen, hogy hogyan vernek szét angol focidrukkerek egy pubot. Albumon sem tetszett és az „élőben biztos jobb”-faktor sem volt meg bennük – de az tény, hogy ez a punkos vonal általánosságban sem az én világom.
A nap további koncertjei már a kultikus Grieghallenben zajlottak. A belvárosban lévő hangversenyterem, mely normál esetben a Bergeni Filharmonikusoknak, opera és balett előadásoknak ad otthont a ’90-es évek eleje óta számos, azóta alapművé vált black metal lemez felvételének helyszíne is volt: itt született meg a Burzum összes klasszikus anyaga, a Mayhem De Mysteriis Dom Sathanas című alapműve, az első két Emperor album, több Enslaved, Gorgoroth, Trelldom lemez, és még sorolhatnánk. A Beyond the Gates szervezői gyakran igyekeznek speciális setlistet tartalmazó koncerteket leszervezni a régi norvég bandákkal, különösen, amikor kerek évfordulókat ünnepelnek a klasszikus kiadványok: nem ritka, hogy ilyenkor az elejétől a végéig eljátsszák ezeket az alapműveket. Ennek a koncepciónak lett része, hogy az utóbbi években már a helyszín is múltidéző: a felvételeknek otthont adó Grieghallen formájában. Remek ötlet és izgalmas tapasztalati adalék a hallgatóságnak és a zenekaroknak is. A hangversenyterem színpad előtti, vízszintes padlójú részéből ilyenkor kiveszik az ülőhelyeket, hogy előálljon a klasszikus metal nézőtér; de hátsó térrész emelkedő széksorai bent maradnak. Így vannak állóhelyek és színházi hangulatú ülőhelyek is – lehet válogatni.
Metal koncertet ülve nézni szerintem elképesztően idegen dolog, de úgy voltam vele, hogy ha valamin, akkor a DHG-n (klasszikusan Dødheimsgard) kipróbálom. Az avantgarde-industrial black irányba elfordult zenekar legutóbbi, Black Medium Current címmel megjelent anyagában van egy markáns teátralitás, ami miatt egyébként sem ez az a zene, amit végigheadbangelek. A várakozásaim bejönni látszottak, amikor az említett lemezt is nyitó Et smelter-rel kezdték meg a fellépésüket. Vicotnik az énekes poszton meglehetősen feltűnő jelenség volt – őrült bohócként / Jokerként mozgott a színpadon és a fotósárokban, közeli interakcióba lépve az első sorban tobzódókkal; vagy egyszerűen csak vigyorogva lóbálta a lábát egy-egy ládán ücsörögve. Teljes egészében átadta magát a performansznak – látszik, hogy ezek a művek az ő szüleményei. Tényleg olyan volt, mintha egy színi előadást néztünk volna, csak kiváló zenével. Brutálisan erős volt a setlist: a második szám a Sonar Bliss volt, majd jött az Interstellar Nexus (lehet, hogy nem triviális, de ez is baromira működött élőben is) és a The Snuff Dreams are Made of – utóbbi Kvhost vendég éneklésével fokozva. Élőben ez sokkal vastagabban szólt, mint lemezen; és hát Kvhost sem maradt le a jó frontemberségi versenyben. Eztán egészen a Monumental Possession lemezig utaztunk vissza az időben a The Ultimate Reflection-nel, majd felcsendült az Oneiroscope, mely csak egy dolgot jelenthet: a Traces of Reality eljövetelét, aminél masszívabb koncertzárást nehéz lett volna elképzelni. 10/10 pont, minden legyalulva. Volt egy bája ennek az ülve koncert nézésnek, de azért a fellépés második felét már szívesebben töltöttem volna állva zúzva, úgyhogy ezt a fajta kísérletezést ezen a ponton be is szüntettem.
A Djevel-t albumon is szívesen hallgatom, de azért nem mondanám, hogy beletartozik a top kedvenc zenekaraim szűk listájába. A norvég táj vadságát hűen megszólaltató, erős atmoszférával bíró zenekarként könnyebben el tudtam volna képzelni őket a Kulturhusetben, így várakozással telve vonultam be a nagyszínpad elé a harmadik sor magasságába, hogy megnézzem, mit csinálnak a Grieghallen hatalmas terével. Azt csinálták, hogy lerakták elénk a fesztivál egyik (ha nem „A”) legerősebb fellépését. Számítottam rá, hogy jók lesznek, de ehhez képest is kiemelkedően átütő volt a koncert. Teljes takarásban készült a színpadkép, ami a lassan felemelkedő függöny alatt, templomi orgonás intro aláfestéssel, majd a zseniális Englene som falt ned… kezdő akkordjaival tárult a közönség szeme elé. Nem volt túl sok: kék fények, a zenészek fekete sziluettje, néhány többágú ezüst gyertyatartó a kis narancssárga lángokkal, némi füstgép.
Az egész látványvilág végig nagyon sötét maradt és sötétséget is hozott: úgy szívott be minket a fellépés, mint egy kíméletlen hóvihar a szürkületben. Mágia volt, ahogy a zenekartagok minimális mozgással olyan energiát árasztottak magukból, amit szavakkal leírni is nehéz. Gyakorlatilag meghajlították maguk körül a teret, fekete lyukként vonzva magukhoz a külvilágot. Mit nekik több száz főt befogadó tér, ha úgy töltik be azt, mintha egy 30 főt elbíró, ősi rituálék helyszínéül szolgáló világvégi barlangban lennénk? Ezt az intenzitást játszi könnyedséggel tartották fent a későbbiekben is: az I Daudens Dimme Natt jellegű számaik albumon is olyanok, mint amilyet egyébként a Satyricon-nak kellett volna még jó pár évig csinálnia az első anyagok után, ha nem mennek el a fantáziátlanabb irányba; de élőben még erőteljesebben hatást váltanak ki. Volt még Afgrundsferd, Kronet Av En Væpnet Haand és egy dal az idén ősszel megjelenő új lemezről, amiről ezek alapján már most tudható, hogy esélyes lesz az év kiadványa címre azok számára, akik kedvelik a nordikus atmoszférájú, folk/viking jegyektől teljesen mentes, tiszta black metal vonalat. Beszédbe elegyedtem egy sráccal, aki korábban nem ismerte őket, de teljesen letaglózva jött ki a fellépésről. Nem csoda: ez tényleg a skandináv black metal esszenciája volt, ráadásul baromi jó hangzással (mégiscsak egy hangversenyteremben voltunk…). Aki teheti, nézze meg őket élőben – sodró, de mégis kontemplatív élmény, amit nem sokan tudnak előidézni.
Az Enslaved exklúzív szettel készült a 2024-es BtG-n való fellépésére: második, Frost című nagylemezük elejétől a végéig való eljátszásával. A színpadon felállított hófehér, hegyes jégtömböket imitáló díszletelemekkel, valamint épp megfagyni készülő vízfelszínt mutató vetítéssel igyekeztek fokozni a fagyos hangulatot. Én személy szerint sokkal jobban szeretem a debüt Vikingligr Veldi-t, mint ezt a lemezüket, de jó volt élőben hallani ezeket a klasszikus dalokat. Annál is inkább, hogy ugyan azt is a Grieghallenben vették fel, de most, ugyanazon a helyszínen élőben megcsendülve nyerte el igazi erejét: az egész koncert sokkal jobban szólt ugyanis, mint a hanghordozó. Egyrészt az összkép organikusabb volt, másrészt sokkal ütősebb volt a gitár hangja. Így összeálltak a tökéletes arányok, ahol minden hangszer jól és a megfelelő arányban volt hallható. Gyakorlatilag úgy éltem meg, hogy 2024-ben, 30 (!) évvel a megjelenés után részese vagyok ennek a kultikus albumnak a kiteljesedésének. Még különlegesebbé tette az estét, hogy a koncert közepén magát Eirik Hundvin-t, azaz Pytten-t hívták fel basszgitározni a Yggdrasil alatt. Pytten az a producer, akivel a korábban említett, lemezeiket itt felvevő black metal zenekarok együtt dolgoztak a helyi stúdióban (és aki egyébként tartott néhány, sztorizgatással egybekötött körbevezetést az épületben a fesztivál ideje alatt). Egyedül az vont le kicsit a fellépés összképéből, hogy a lassabb részeknél Ivar Bjørnson gitáros (számomra meglepő módon) sokszor kicsit maszatolósan váltott a különböző fogások között, így gyakran összemosódtak az egyébként az Enslaved egyediségének alapját jelentő, viking hangulatú és normál esetben nagyon tiszta melódiák egyes részei. Ezt leszámítva kifejezetten jó koncertélmény volt ez is, melynek végére a vetített vízfelszínen a jégkristályok kirajzolták a zenekar nevét.
Nagy reményekkel vártam a Satyricon BtG-es szereplését, ugyanis egy két alkalmas életmű koncertet hirdettek meg a fesztiválra Horns and Diadems 1-2 címmel. Az első három lemezük sokat jelent nekem, de sajnos a Mother North, a Walk the Path of Sorrow és a Forhekset kivételével ritkán játszanak ezekről, így nagyjából “soha vissza nem térő alkalomként” tekintettem az eseményre. Az első etap a pénteki nap végén, mintegy főzenekarként kapott helyet (nem számítva a Kulturhusetes, Night Shiftes Aura Noir-t) és meglehetősen bizakodást keltően indult a Walk the Path of Sorrow introjaval. Örömöm nem tartott sokáig, mert a gitárok valami elképesztően értelmezhetetlenül szólaltak meg, annak ellenére (vagy pont azért?), hogy hárman voltak – az első két számban Satyr is pengetett a vokálozás mellett. Az értelmezhetetlen hangzás okozta kínjaimat fokozván még mindenféle díszítéseket is lehetett hallani a dalban néhol, ami egy ilyen alapmű esetén, nem hogy indokolatlan, de egyenesen kontraproduktív is. A második Du Som Hater Gud egyenesen értelmezhetetlen volt, így a jobb hangzás érdekében odébb pozicionáltam magam a szélek felé. Vagy emiatt, vagy a gitárok számának 2-re csökkenése miatt, vagy csak a hangtechnikus találta el végre a dolgokat, de a harmadik szám már szépen hallható volt. Ellenben ez egy közelmúltbeli, meglehetősen érdektelenül pattogó szám volt, melyet aztán két másik új “sláger” követett. Őszintén szólva nehéz szavakba öntenem, hogy mennyire unalmas és kiüresedett volt ez a pár dal. Ennek ellenére sokan energikusan ugráltak rájuk, ami őszinte meglepetéssel töltött el. A Repined Bastard Nation-ben már több erő volt, de valahogy az “üresség” érzése nem múlt el, és ezen a később következő Nemesis Divina sem segített. Pedig nem rossz dalok ezek, de valahogy mégsem működött most – ahogy a Filthgrinder és az utána következő Hvite Krists Dod sem. Utóbbit élőben hallani normális esetben önmagában egy koncertnyi katarzis lenne, de ahogy néztem Satyr-t a motoros bőrdzsekire húzott túlméretezett fehér farmermellényben (???), meg körülötte a live zenészeket (Frost nem látszott ki a dobok mögül), nem tudtam már elhinni nekik ezt. Egyszerűen nem volt benne a szív. Lehet az új Mayhem albumokat nem szeretni (engem sem ragadnak meg), de amikor Necrobutcher-ék a színpadon vannak, ott nem kérdés, hogy a kezdeti agresszió, az erő a mai napig ott van bennük – és ezt maximálisan hiteles kiállással okádják ki magukból, függetlenül attól, hogy melyik korszakból játszanak épp. Ehhez képest itt az utolsó előtti számra felhívtak a színpadra egy norvég színésznőt énekelni, illetve egy tornadresszes hölgyet egy modern táncos performanszra. Mi köze ennek a korai albumok atmoszférájához, a nordikus természet hangjaihoz? A kérdés költői. Zárásaként a Mother North sem tudta a rossz érzéseket felülírni bennem. Nem is az zavart, hogy a színpadmester felborította a mikrofonállványt, amikor a levonuló nők után visszahozta azt; még csak az sem, amikor utána 1 percig nem működött a mikrofon. Az zavart, hogy a Satyricon elszalasztotta a lehetőséget, hogy ez a különlegesként beharangozott fellépésük megidézzen valami olyat, amit rajtuk kívül senki más nem tud megidézni – a korai zsenialitásukat. Színésznőt és táncost hívni roppant művészi dolog, de ennek van saját tere a világban, míg a black metal egy igen szűk szegmens – nem-e azt kéne életben tartani (akár zeneileg újszerű, de a stílus hangulatát megtartó módon) ahelyett, hogy az átlag felé sodródunk?
IV. nap
Az utolsó nap végül én is részt vettem egy „Beyond the Gates Experience” programon. Ezek azok, amik a fesztivál tematikájához illenek, de nem koncertek: mint amikor Pytten végigvezet a Grieghallenen és elmeséli, hogy hogyan vették fel a De Mysteriis-t. Az is érdekes lehetett, de végül én egy „Black metal landmarks tour” nevű eseményt választottam, melynek keretein belül az Old Funeral gitáros Tore Bratseth idegenvezetésével látogathatunk meg különböző Bergenen kívüli helyszíneket, amik valamilyen szempontból kötődnek a korai black metal színtérhez. A fő attrakciónak az elhagyatott kolostorrom tűnt, ahol a „számos legendás videó és fotósorozat készült”. Lelki szemeim előtt megjelent egy vad norvég fenyvesben lefolytatott túra, ami az elhagyatott romok felfedezésében kulminálódik, de ezzel szemben inkább olyan volt az esemény, mint egy black metal osztálykirándulás. Felszálltunk egy buszra, ami lényegében a kolostor bejáratától 1 méterre tett ki minket, néhány ott parkoló autó mellett. Ekkor olyan 30 black metalos öltözékű egyed társaságában bevettük a helyszínt, ahol egyébként teljesen átlagos emberek is lézengtek. Ezen a ponton megjelent a világ legviccesebb videoklipjében, az Immortal Call of the Wintermoon-jában a süveges karaktert játszó tag. Igen, azt a klipet itt forgatták. Szerencsére neki és Tore-nak is remek humora volt, jó hangulatban telt a bejárás. További buszozás keretein belül kívülről megtekintettük a Mayhem egyik korábbi próbatermének helyszínét, ahol a De Mysteriis felvételére is készültek, valamint azt az egyébként azóta már lezárt, tengerparti sziklába vájt bunkert, ahol Euronymous promo fotói készültek a lemezhez. Összességében jó hangulatú túra volt és érdekes tapasztalat (pár méterrel a lezárt bunker mellett gyönyörű kulturális center található fehér abroszos panoráma étteremmel, meg egy nagyon drágának tűnő lakópark – volt némi ambivalencia érzés), de ár-érték arányban nem a magyar pénztárcához mért.
A Satyricon életmű koncert szombati, második felvonását már mérsékelt lelkesedéssel vártam. Pénteken végül 4 régi szám és 7 újabb volt a mérleg, így ezen a napon is számítottam még pár korai tételre, csak hát az előbbiek alapján ebben a lélekkel nem túl gazdagon átitatott verzióban. Ezen a fellépésen már csak a legelejétől megfosztott Forhekset hangzott el az első három anyagról, a setlist gerincét inkább az életmű közepe (Fuel for Hatred, K.I.N.G., Now, Diabolical) adta, néhány újabb tétellel. Előbbiekben legalább még volt egyfajta élesség, illetve a zenekar is mintha jobban odatette volna magát, így ez az etap élvezhetőbb volt, mint az előző napi – dehát ez egy standard Satyricon koncert volt, körülbelül ezeket játsszák mindig az elmúlt 10 évben. Ezért biztos nem utaznék Bergenig. Satyr egyébként a fellépés első negyedében tartott egy rövid monológot arról, hogy a black metal az érzésről szól, amiben teljesen igaza van – csak belőlük épp az érzést hiányoltam összességében. A történelmi lehetőséget elszalasztották, sokan a közönségből csalódtunk: nem egy megúszós életmű koncertet vártunk. Olyan szempontból mondjuk legalább hűek voltak önmagukhoz, hogy láthatólag tényleg olyan távol áll már tőlük a korai évek megközelítése, hogy maximum erőltetni lehetne – azt meg minek. El kell engedni, otthon lemezen hallgatni.
A fesztivál záró megmozdulása nem más volt, mint egy Bathory tribute szett, amit ismert skandináv zenészek külön erre az alkalomra összeállva raktak össze és játszottak el, adózva Quorthon emlékének, akiről a színpad közepére ki is tettek egy fotót néhány gyertyával. A háttérben a Blood Fire Death borítója pompázott gigantikus méretben, majd felcsendült az A Fine Day to Die. Mit ne mondjak, erős kezdés. A hangzás tökéletes volt, a felszabaduló energiák pedig azonnal megmozgatták a közönséget. A gitáros szekció (Ivar az Enslaved-ből és Blasphemer az Aura Noir-ból) és a kórus tagsága stabil maradt a fellépés során, de a basszeros – dobos – vokálos poszton gyakran cserélődtek a zenészek. A monumentális kezdő eposz verbális tolmácsolását Gaahl vállalta magára, nem is vallott szégyent – bár persze fura volt más hangon hallani az ismert sorokat; a felállást Apollyon és Faust tették teljessé. Később csatlakozott még a fellépőkhöz Satyr, Frost, V. Einride, Wraath, a Watain énekese E, és Kvitrim is; jellemzően csak 1-2 szám erejéig tiszteletüket téve és leróva. A legnagyobb ovációt nem meglepő módon az keltette, amikor a basszusgitáros poszton ideiglenesen megjelent Frederick Malander Bathory alapító tag a Raise the Dead-re. Az egész performansz sodró lendülettel, maximális odaadással zajlott: látszott, hogy a résztvevőknek tényleg sokat adott a Bathory kultikus zenéje. Néhol pirotechnikai effektek színesítették az előadást, ami hozzáadott valamit az epikus jelleghez, de egyébként ezek nélkül is tökéletesen kerek lett volna a kép. Ugyan ez a csapat zenész kizárólag erre az alkalomra állt össze, de olyan összhangban játszottak, mintha ez mindennapos lenne számukra. Egyben volt minden, és a setlist is kiváló volt. Persze egy ilyen koncerten mindig van nagy kedvenc, amit hiányol az ember az életműből, de nincs okunk panaszra. Íme a bizonyíték:
- Intro: Odens Ride Over Nordland
- A Fine Day to Die
- Possessed
- Enter the Eternal Fire
- Raise the Dead
- The Return of Darkness And Evil
- Shores in Flames
- Call from the Grave
- Total Destruction
- Blood Fire Death
- Outro: Hammerheart
Mondanom sem kell, a koncert méltó zárása volt a fesztiválnak, amit bátran ajánlok bárkinek, akinek megragadja a figyelmét a következő évek line upja. A választék jellemzően nagyon bő, ahogy idén is: az underground black formációk koncentrált klub fellépéseitől a már befutott zenekarok sokszor speciális szettjeiig a teljes spektrumról válogathat a hallgató. Annak ellenére, hogy nagyobb fesztiválról van szó, ez egyik teremben sem zavaró: igény esetén könnyedén tud olyan helyre állni az ember, ahol közel van a színpadon zajló eseményekhez. A Grieghallen a lemezfelvételek miatti kultikus jellegével egy különösen erős helyszín, ami gyakorlatilag a ’90-es évek norvég black metaljának ünnepévé teszi a BtG-t. Nem mellesleg baromi jó az akusztikája. A nagyobb fellépők performanszai előtt-után pedig az ember belevetheti magát a Kulturhuset testközeli zúzdáiba, ami konkrétan a legjobban szóló klub, ahol valaha jártam. A zenekarok szinte egytől-egyig extrém mód kitettek magukért; elképesztő energiával játszottak, hogy a kapukon túli élmény mindenki számára emlékezetes legyen.
Én azóta is a hatása alatt vagyok.
Írta és fényképezte: sothis
