A hollandiai Groesbeekből származó Asgrauw immáron tizenhat esztendeje koptatja az underground deszkáit, és ez idő alatt hat nagylemezzel, valamint két splitkiadvánnyal gazdagította a black metal világát. A Vaal (gitár, ének), Kaos(basszusgitár, ének) és Batr (dobok, szintetizátorok) alkotta trió hetedik, Solips címre keresztelt albumával jelentkezik novemberben, amelynek különböző formátumairól több kiadó is gondoskodik. Az új anyag nem éppen hétköznapi témát boncolgat, hiszen a szolipszizmus filozófiai megközelítéséből kiindulva az érzékelt valóság, az emlékezet és az emberi tudat megbízhatóságát állítja középpontba. Eszerint kizárólag saját tudatunk létezése tekinthető bizonyosnak, minden más, amit valóságként érzékelünk, akár elménk szüleménye is lehet. Nem éppen szokványos témaválasztás, de a black metalnak szerencsére soha nem kellett kizárólag sátánidézésből, templomgyújtogatásból és keresztényellenes kirohanásokból állnia.
Ami a zenei oldalt illeti, az Asgrauw tagjai alighanem jó néhány norvég black metal lemezt lyukasra hallgattak fiatalkorukban, mert a kilencvenes évek skandináv második hullámának öröksége szinte minden pillanatban tetten érhető. Nem is igyekeznek különösebben leplezni mindezt. A Solips sűrűn rétegzett, mégis meglehetősen összeszedett munka. A dalok többnyire eszeveszett tempóban száguldanak, a gitárok folyamatosan ontják a témákat, a háttérben pedig erőteljes billentyűs támogatás gondoskodik arról, hogy az egész még súlyosabb, még komorabb legyen. A hangzás masszív falként tornyosul előttünk, amelynek szinte minden tégláját újabb és újabb gitár- vagy szintetizátorrétegek alkotják. Olykor egészen monumentálisra duzzad a muzsika, de szerencsére nem fullad öncélú szimfonikus dagályba, és a rengeteg egymásra pakolt téma ellenére sem válik követhetetlenné.
Az énekkel külön is érdemes foglalkozni. Gyakran a Zyklon-B és a korai Dødheimsgard betegesen zabolátlan, fékevesztett üvöltései köszönnek vissza, olykor pedig az az érzése az embernek, mintha az énekes minden különösebb kontroll nélkül próbálná túlüvölteni a mögötte tomboló hangszeres őrületet. Van ebben valami hisztérikus, már-már tébolyult megszállottság, ami szerencsére nem hagyja túlságosan megszelídülni a muzsikát. A hangszeres fegyelem és ez a szinte ösztönös vadság remekül megfér egymás mellett, sőt, éppen ettől válik igazán elevenné az egész.
Különösebb eredetiséget azért ne várjon senki, mert amit az Asgrauw művel, annak előzményeit könnyedén megtalálhatjuk a kilencvenes évek black metal termésében. Ugyanakkor az sem mellékes, hogy mennyire képesek mindezt meggyőzően elővezetni. Márpedig a hollandoknak ezzel nincs különösebb gondjuk. A melodikus gitármunka nem pusztán a sebességre épít, a lendületes témák közé helyenként komorabb, atmoszférikusabb részek ékelődnek, így a szerzemények nem válnak egysíkúvá. A dobok mögött ülő Batr ráadásul a felvételeket, a keverést és a maszterelést is maga végezte, így a végeredmény megszólalásának kialakításában is oroszlánrészt vállalt. Nem lehetett egyszerű feladat ennyi mindent megfelelő arányban tartani, de a végeredmény hallatán aligha lehet okunk panaszra.
Az album hallgatása számomra leginkább valamiféle hegymászáshoz hasonlítható. A kezdeti nekirugaszkodást követően egyre feljebb kapaszkodunk, miközben a zene szinte megállás nélkül ostromolja az érzékeinket. Nem könnyű menet, de nem is akar az lenni. Ahogy aztán közeledünk a csúcshoz, érdemes egy pillanatra körbetekinteni, mert lassan összeáll a kép, és az addig megtett út is más megvilágításba kerül. A záró Nadirflux akár az egész lemez esszenciájaként is felfogható, mintha mindaz, amit az előző hét szerzemény során hallottunk, ebben az utolsó tételben sűrűsödne össze. Ez a kompozíció különösen jól érzékelteti, miért érdemes végigjárni az odáig vezető utat.
A harminchét percet sem elérő játékidő alatt tehát aligha lesz részünk különösebb pihenésben. Persze nem állítom, hogy minden egyes téma egyformán emlékezetes, és az sem vitás, hogy időnként túlságosan is ismerős megoldásokba botlunk. Mégsem érzem úgy, hogy ezek érdemben rontanák az összképet. Az Asgrauw nem valamiféle új irány kijelölésére vállalkozik, és aligha fogja alapjaiban megrengetni a black metal világát. Viszont amit vállal, azt becsülettel teljesíti, és ez számomra jóval többet ér az eredetiség látszatát mindenáron hajszoló, ám végül saját ötleteibe belebonyolódó próbálkozásoknál. Nem kell mindig feltalálni valami újat, néha az is bőven elegendő, ha a régi dolgokat megfelelő hozzáállással és kellő meggyőződéssel művelik. A Solips pontosan ilyen lemez. (8)
írta: lez_stygian
