Valahogy az utóbbi fél évben csak és kizárólag utazás után sikerült bármilyen koncertre beesni – hát így voltam a Krallice és a Rivers Ablaze csütörtöki fellépésével. Pár órával a kezdés előtt még a kölyökkel másztam Demjén vasalt útjait, aztán futás, hogy a progresszív black metal legfontosabb nemzetközi és magyar képviselőit hallgathassam. Ritka esemény az ilyesmi – a Krallice most járt fennállása során először Magyarországon (és Európában), és a Rivers Ablaze-t sem túl könnyű elkapni: évente pár koncerten lehet élvezni a muzsikájukat (Kertész Marci össze is számolta: több daluk van, mint eddig fellépésük volt). Igazából nem ismerem teljes mélységében a Krallice zenéjét, be kell hogy valljam – talán mentségemre szolgál, hogy volt olyan év, amikor több nagylemezük is kijött, és istenigazából elég kemény dió hallgatni őket. Amire alapvetően kíváncsi voltam az az, hogy azok a progresszív zenei megoldások, amiket a konzerv anyagokon lehet hallani, élőben hogyan is szólnak – és hogy ez a kérdés miért súlyosabb még a sokéves átlagnál is, arról következzék egy kisebb fejtegetés.

A zenében általában valamilyen alaphanggal és arra épülő hangsorral (skálával) dolgozunk. Legegyszerűbb mondjuk a C alaphangra következő hangok (C-D-E-F-G-A-H-C): sorrendben két nagy hangköz (nagy szekund), egy kicsi, három nagy, és megint egy kicsi a sorrend. Természetesen ezt a végtelenségig lehet variálni: elsőként, nem kötelező nekünk C-ről indulni, és nem kötelező ezekkel a hangközökkel dolgoznunk (lehet mondjuk C-D-Eb-F#-G-Ab-H-C, és ezzel megkaptuk a magyar moll skálát). Az első skála olyan, amit a fülünk kellemesnek érez, és nagyon sok zenekar tulajdonképpen ennek a zenei eszköznek a segítségével dolgozik. Nem lehetetlen a feladat, hogy „csak” ennyiből valamilyen izgalmas zene jöjjön össze – itt említeném például az Iron Maiden Fear of the Dark dalát –, de azért ez nem egy olyan mutatvány, amit teljesen pályakezdők gond nélkül meg tudnak birkózni. A black metal műfajában természetesen léteznek zsenik, többek között olyanok is, akik viszonylag gyorsan kitörtek a körzővel-vonalzóval megszerkesztett hangközök világából. Például teljesen általános megoldás lehet, hogy a skálákat „elrontjuk” és beleszúrunk még egy olyan hangot, amelyik eddig nem szerepelt ott – ekkor általában az lesz a végeredmény, hogy három közvetlenül egymás után következő hangunk lesz (mondjuk C, C#, D), és ezzel kromatikát hoztunk létre, ami disszonanciát eredményez. Ez már egyfajta bizonytalanságot, kellemetlen színezést ad a zenének, és szinte kivétel nélkül mindenki használja ezt az eszközt, különben idővel dögunalom lenne akár a metal, akár bármilyen más zene. Nem véletlen, hogy a legkorábbi black metal zenekarok zenéjében is megtalálható ez a megoldás (lásd mondjuk a Mayhem De Mysteriis Dom Sathanas anyagát). Természetesen ezt a játékot tovább is lehet fejleszteni, ugyanis a hangközök átalakítása újfajta akkordokat eredményez, amitől izgalmas dallamok és bizsergető hangulatok jönnek létre. Ez már a zenének az az iránya, amelyik nem a könnyed szórakoztatást célozza alapvetően, hanem az érzelmek kifejezését, és erre ez az eszköztár tökéletes. Kétfajta módon lehet ezen az úton elindulni: van olyan, aki a konzervatóriumi tudását fogja felhasználni és tudatosan válogat ezekből az eszközökből (például ilyen a mai este első zenekarából Kertész Marci), és vannak olyanok, akik ösztönösen – „pusztán” velük született tehetségük útján – rájöttek arra, hogy hogyan is kell ezeket az eszközöket használni: talán erre a legjobb példa a műfajból Ihsahn, az Emperor gitáros-énekese.

A fentebb csupán egy példát mondtam, de ezt a játékot a ritmussal, az ütemmutatóval, a dalok szerkezetével, a hangszerek szerepével is el lehet játszani, ezzel a lehetőségek tárháza mintegy végtelen lesz – és nem árt időnként óvatosnak lennünk. Az Emperor példáján szépen be lehet mutatni, hogy a progresszivitás, az új eszközök-kifejezések-hangulatok keresése milyen irányokba is mehet, és mik is ennek a veszélyei. Ha megnézzük a korai anyagaikat (fentebb balra), akkor teljesen faék egyszerűségű klasszikus akkordokat és akkordfelbontásokat láthatunk: ez az az állapot, amikor a leendő művész urak még csak ismerkednek a hangszerrel, azaz próbálják belőni, hogy merre is van az előre. Érdemes ránézni a kottára: semmilyen zenei képzettség nem kell hozzá, hogy látszódjon: pár év alatt mennyit bonyolódott a zenei kifejező eszközök világa (lásd fentebb jobbra), hogyan lett egyre izgalmasabb az Emperor zenéje. Mind újabb és újabb zenei ötleteket felsorakoztatva ezt a folyamatot a végtelenségig lehet csinálni – ám idővel lesz egy olyan határ, ahol az eszméletlenül forradalmi zenei eszközök tárháza már hallgathatatlan zenét eredményez (Das Seelenbrechen). Általában azok a zenekarok szoktak sikeresek lenni ebben a zenei világban, ahol két ember egymást kölcsönösen szabályozva halad előre: lesz egy olyan, aki kellően progresszív és folyton folyvást vadonatúj zenei ötletekkel áll elő, és lesz egy másik, egy földhözragadtabb vagy más érdeklődésű figura, aki tulajdonképpen a féket húzza és egy metszőollóval nyírja vissza a zenei ötleteket. Gondolom, valahogy így működik a Krallice-ban Mick Barr és Colin Marston duója is.

Mick Barr

Mick a zenekar egyik alapítója, akinek a játékát rendkívüli technikai felkészültség, szokatlan dallamvezetés és szinte határtalan kísérletezőkedv jellemzi. Legismertebb korábbi formációi az avantgárd metalban meghatározó Orthrelm és a szimplán black metal Beastlor. Zenéjében gyakran a hagyományos riff-struktúrák helyett a hangok és ritmusok szélsőséges kombinációi kerülnek előtérbe. Colin, a másik alapító és gitáros, talán a kvartett leginkább sokoldalú zenésze. A progresszív és avantgárd metal világban betöltött szerepe különösen jelentős a Behold the Arctopus és a Dysrhythmia révén (A BTA-ban Warr-gitáron játszik, míg amott „csak” basszerozik – A szerk.) de a kanadai tech-death metal legenda, a Gorguts tagja is már 2009 óta. Saját stúdiója, a Menegroth – The Thousand Caves az extrém metal egyik fontos felvételi helyszíne, ahol számos underground zenekar lemeze készült. A másik két zenekari tag a Krallice megalakulása előtt szintén az amerikai kísérleti és extrém metal színtér meghatározó szereplői voltak: Nick McMaster a Geryon és az Astomatous nevű death metal formációkban basszerozott, emellett a Sallah és a Turris Eburnea projektjeiben is közreműködik. A Krallice zenéjében a basszusjátéka különösen fontos, hiszen nem egyszerűen a gitárokat követi, hanem játéka egy teljesen önálló zenei réteget alkot. A dobos Lev – Nick McMasterhez hasonlóan – az Astomatous-ban játszott a Geryon, a Woe és az Anicon mellett; játéka a black metalra jellemző intenzitást rendkívül összetett ritmikai megoldásokkal ötvözi.

A Krallice az amerikai underground metal egyik legkülönlegesebb, legnehezebben kategorizálható zenekara. Bár a formáció eredetileg black metal projektként indult, az évek során messze túllépett a műfaj hagyományos keretein. Zenéjükben a black metal atmoszférája, a techdeath összetettsége, az avantgárd metal kiszámíthatatlansága és a progresszív rock kompozíciós szabadsága találkozik. A zenekar hangzásának egyik legmeghatározóbb eleme Mick és Colin összjátéka. A hosszú, gyakran hipnotikus gitártémákban a tremolójáték, a rendkívül sűrű részek, a disszonáns harmóniák és a bonyolult dallamvezetés egyaránt fontos szerepet kapnak a riffek teljes hiánya mellett. A dobok nem pusztán a black metalra jellemző blastbeat-eket biztosítják, hanem önálló struktúrákat építenek, amelyek folyamatosan változó lendületet adnak a kompozícióknak. A zenekar hangzása egyszerre monumentális, zaklatott, atmoszférikus és rendkívül precíz. A korai lemezeken még erősebben érződött a klasszikus black metal hatása, később azonban egyre hangsúlyosabbá váltak az experimentális és progresszív megoldások. A progresszivitás a Krallice esetében nem egyszerűen csak a disszonanciát, a gyors vagy technikailag nehéz játékot jelenti – ez sokkal inkább a kompozíciós gondolkodásban érhető tetten. A dalaik gyakran hosszú, folyamatosan változó zenei folyamok, amelyekben a témák átalakulnak, visszatérnek, egymásba fonódnak, vagy éppen teljesen váratlan irányt vesznek. A hagyományos versszak-refrén szerkezet helyett inkább egymásra épülő zenei motívumokból, ritmikai váltásokból és hangulati átalakulásokból építkeznek. A többszólamú gitárjáték, a szokatlan harmóniák és a komplex ritmusképletek mind ezt a megközelítést szolgálják. Jelentőségük éppen abban áll, hogy úgy voltak képesek megőrizni a black metal nyers, sötét és szélsőséges karakterét, hogy közben a progresszív rock, a techdeath és az avantgárd zene eszköztárát is természetesen integrálták – így a Krallice nem csupán egy különleges black metal zenekar, hanem az extrém metal egyik fontos, folyamatosan megújuló kísérleti műhelye is egyben.

És hogy akkor így húsz percnyi olvasás után az estéről is legyen pár szó: munkanapon fél 7 körül teljesen simán és fájdalommentesen találtam parkolóhelyet a Dürer Kert előtt – ez már önmagában is meglehetősen gyanús volt. Ez a gyanú nagyságrendileg fokozódott, amikor besétáltam a Dürer Kertbe: vissza kellett ellenőriznem, hogy tényleg a megfelelő napon érkeztem, ugyanis kapunyitás után 20 perccel nagyjából öten lődörögtünk az egész Dürer Kert területén. Szerencsére mindenki az utolsó pillanatra esett be: a Rivers Ablaze alatt bő félház volt, a Krallice alatt meg szűk háromnegyed.

Aznap este a Rivers Ablaze nyitott, némi változással a legénység sorában. Purnhauser Pali helyett ma este Gilián Pétert (Dvvad, From the Sky) üdvözölhettük beugró basszusgitárosként. A Rivers Ablaze egy gitárral lépett fel (Varga Krisztián nélkül, backing track-el), és a színpad előtti első sorban állva kicsit aggódtam hangzás miatt: az első pillanatokban messze volt a tökéletestől, de percek alatt helyreállt a világ rendje, és gyönyörű szépen szólt minden hangszer – Kertész Marci kibontotta a haját, és kezdetét vette a koncert. A dob és basszus szépen elkülönült egymástól és a gitártól is, és Oszkár éneke sem telepedett rá a hangzásra – ebből a szempontból is makulátlan volt a fellépés. A Rivers Ablaze zenéje a progresszív death metal és black metal határvidékén mozog, de nehéz lenne egyetlen műfaji címkével illetni ezt a rendkívül összetett zenei világot. A muzsika egyik legfontosabb ismertetőjegye a sokszínűség: a brutális, technikás death metal-riffek és a black metalra jellemző sötét, baljós hangulatok mellett progresszív, jazzes és olykor egészen atmoszférikus megoldások is helyet kapnak a kompozíciókban. A dalok gyakran kiszámíthatatlanul váltanak tempót és hangulatot, a súlyos, szinte letaglózó részeket pedig váratlanul dallamos, lebegő vagy éppen disszonáns gitártémák oldják fel. Mindez azonban korántsem öncélú technikai bravúrok sorozata: a hangszeres virtuozitás minden esetben a kompozíciók szolgálatában áll, és a sok apró részlet ellenére is jól követhető, karakteres ívet eredményezett. Aznap este mindez tökéletesen érvényesült: a Rivers Ablaze fellépése rendkívül energikus produkció volt, ahol a feszes, precíz hangszeres játék és a zene nyers agresszivitása kontrasztja kiválóan érvényesült. Ezen az estén Marciék alapvetően az új album anyagáról válogattak (Silent Orbit, Enemy Within, A Mass Grave of Trauma, Entropic Collapse, Liftoach Pandemonium, Lunar Perception, Born from Flame), és fantasztikus volt ezt az eseményt végigélni – sajnos nem túl sűrűn lehet a Rivers Ablaze-t élőben elkapni (ráadásul ennyire tiszta hangzással).

A Krallice fellépése egy szóval katartikus volt – aki nem jött el, az nagyon sajnálhatja ezt az elmulasztott lehetőséget. Elsőként is, le kell szögezni, hogy a hangzás tankönyvi volt: a két gitár hangja tökéletesen elkülönült, és egy harmadik, gyakorlatilag teljesen különálló rétegként érkezett a basszusgitár hangja – pontosan úgy, ahogy azt várni lehetett. A dob olyannyira nem nyomta el a gitár hangját, hogy a lábdobon talán még egy picit tekerni is lehetett volna – szóval összességében a 10-ből 11-es hangzást sikerült összehozni. Ez szükséges feltétel volt: ha nem optimálisak az arányok, akkor csak egy elképesztően disszonáns és széthulló kakofóniát lehetett volna hallani zene helyett. Minimális felkonferálással és átkötő szöveggel ment le a nyolc dal, javarészt a Scour Order-re kihegyezve (Agonal Shining, The Clearing, Grievous Corrector, Scour Order, Mass for the Strangled, Unceasing Path, Autochthon, IIIIIIIIIIII), és ezek a tételek tökéletesen illusztrálták, hogy pontosan hogyan is épül fel a Krallice zenéje.

Jellemzően Colin volt az, aki valamilyen – talán leginkább kíséretként értelmezhető – zenét játszott, és erre épültek rá Mick magasabb húrokon játszott szólói-kiállásai. És innentől megkezdődött a játék, amelynek során a két gitár folyamatosan egymást húzva egy soha nem látott-hallott kaland irányába indult el. Sok más zenekarnál azt látjuk, hogy a basszusgitár alapvetően leköveti a gitárok fekvését-dallamát – hát itt ilyen egyszerűsítés szóba sem jöhetett. Nick basszusjátéka – mint ahogy az a bevezetőben elhangzott, és ennek okán már-már elvárt volt – egy harmadik, teljesen különálló világként köszönő viszonyban sem volt azzal, amit a két gitáros csinált, így ebből (vagy talán pont emiatt) egy egészen fantasztikus hangzás kerekedett ki. Ahogy épültek / formálódtak a dalok és haladtunk előre egy-egy számon belül, úgy lett egyre komplexebb a dallam és ritmusvilág, illetve a hangzás; úgy lettek egyre dominánsabbak a progresszív elemek – és amikor már az ütemmutató is váltott (azaz négynegyed / háromnegyed helyett bármilyen egyéb ütemben játszottak a fiúk), tulajdonképpen széthullott az egész zene komponenseire, így egy katatón hangorkán keletkezett másodpercekre, de csak másodpercekre – majd az egész hirtelen visszatért a hagyományos mederbe: letisztult a ritmus, kitisztultak a dallamok, és újra megkezdődhetett az építkezés.

A kezdetek kezdetén tényleg attól tartottam, hogy csupán disszonáns zaj fog 80 percen keresztül szólni – de erről szó sem volt. Mick és tettestársai egy soha nem látott és soha nem hallott kalandozásra vittek minket, felvillantva egy olyan, riffek nélküli, egy gondolat-egy mondat-egy dal stílusú világ képeit, ahol folyamatosan adagolva a progresszivitás eszközeit, sikerült egy teljesen egyedi zenét mutatniuk. Egy olyan újabb dimenziót, ahol az apró pici díszítések díszítésének díszítése, vagy akár a disszonancia disszonanciájára települő kromatika adta a zene savát-borsát. Nem igazán lehetett még mozogni sem erre a zenére: viszonylag nehéz volt érezni a ritmust, de ezzel együtt is mindenhol elégedetten bólogató és nagyon lelkesen tapsoló, átszellemült arcokat lehetett látni.

A fellépés végeztével a művész urak nemhogy visszavonultak volna, hanem feljöttek a színpadra: lehetett velük beszélgetni, kérdezni, így volt, aki a teljes diszkográfiát is dedikáltatta. Az utolsó hangok lecsengése után ez még minimum egy 40 perces program volt, összemérhető a fellépés hosszával… majd ez a buli is véget ért. Sablonos és klisés lenne azt mondani, hogy egy újabb nagyon jó koncerten vagyunk túl – nem, én azt gondolom, hogy aznap annyit tanultam, mint már évtizedek óta sosem: a Krallice legénysége tulajdonképpen egy olyan dimenzióját villantotta meg a metalnak, amivel nagyon ritkán találkozhatunk, így igazából csak meséket hallunk róla a sokadik sör után – mint régen az unikornisról.

Ez az év még messze nem ért véget, de komolyan áll a zászló annak, hogy a Krallice produkálta 2026 legjobb fellépését.

Fotózta: Lőrincz Dóra

Írta: Á