„Mutimutííííííííí!” – rángattam egy ötéves óvodás módján Bandó pólójának az ujját, miközben éppen a setlist-ekkel igyekezett fölfelé az A38-as bejáratánál a lépcsőn. Sietett, de gyorsan az orrom alá tolta, én meg kíváncsian néztem, hogy mi is lesz az utolsó tétel? Mi itt a megoldás, hogyan fog az Oh My Lord a setlist végére kerülni? „Dehát ötödiknek fogjátok játszani” – reklamáltam. „Eljátsszátok, és amire megszólal a következő dal, a hallgatóság fele már reflexből hazament” – poénkodtam. „Na majd meglátod, nem lesz azért az ennyire egyszerű” – mosolygott Bandó sejtelmesen, majd folytatta útját a backstage irányába.
Hallókészülék, pótelem, nézős szemüveg, látós szemüveg, hallós szemüveg, sima járókeret, headbangelős járókeret, pelenka, pótpelenka… erősen lesarkítva, de már lassan ebbe az irányba halad az átlagos fellépés élvezetéhez – húsz év múlva: túléléséhez – szükséges felszerelések listája. Természetesen karikíroztam ezt az egészet, de a viccelődésnek megvan a létalapja: ezen az estén három elképesztően erős magyar zenekar egy-egy anyagának születésnapját ünnepeltük, és olyan számokat láthattunk a beharangozókban / plakátokon, aminek értéke annak idején kábé a teljes csapat tagságának összéletkora volt. Most 25 éves a Bornholm Awakening of the Ancient Ones demója, 20 éves lett a Watch my Dying Fényérzékeny anyaga, és ennél egy tízessel idősebb, 30 éves a Sear Bliss Phantoms lemeze. Ezek a zenekarnevek már magukban is meglehetősen komoly vonzerőt jelentenek, az albumcímek pedig erre ráerősítő mágnesként vonzzák a nagyérdeműt – de engem egészen biztosan. Elképesztő látni, hogy ezek a kiadványok – pedig „szinte” a múlt héten születtek –, már a sokadik X-en járnak túl, alkotóikkal együtt.
Egy ilyen esemény – pontosan a számok miatt – a nosztalgiázás mellett egy másik aspektust is előrevetít: mennyire van ma létjogosultságuk ezeknek az anyagoknak? Ezt a kérdést mindenképpen célszerű feltenni: szeretett műfajunk fundamentumai a huszadik és a negyvenedik születésnapjuk környékén járnak – a meghatározó albumok mindegyike vastagon választókorú –, és a fiatalkori zsengék esetében felmerül a megkerülhetetlen kérdés: mennyire őrizték meg jelentőségüket és mondanivalójukat ezek a zenék? Az ugye egyfajta megközelítés, amikor a bimbózó vagy éppen a semmiből kialakuló műfaj – és hasonló módon verbuválódott közönsége – egymásra talál a nagy „mindegy, csak szóljon és sör legyen” hangulatban, és egy másik tál tészta is, nevezetesen, hogy mennyire is vállalhatók ma ezek az anyagok. Láthatjuk, hogy mostanra szinte minden második fellépő előszed valamilyen régi, soha nem hallott demót azzal a felkiáltással, hogy ezt a kerek évfordulós matuzsálemet vagy soha nem is játszották, vagy így egyben nem hangzott még el, és számos esetben azért kiderül, hogy ennek bizony megvan a maga komoly oka: az élőben sosem játszott kezdeti zsengék mindhárom akkordja csomószor a fellépő munkásságának egyfajta bevezetése – rosszabbik esetben karikatúrája –, és pontosan ez az a jól meghatározható ok, ami miatt ezek a dalok valahogy eddig lemaradtak a setlist-ekről. Tehát részint a nosztalgia vágyával, részint pedig ezen anyagok időszerűségét vizsgálandó készülődtem az eseményre. Sikerült a kezdés előtt pont egy sörnyivel befutni, és örömmel konstatáltam, hogy a létszám optimális: tulajdonképpen majdnem tele van a hely, de annyira azért nem vagyunk sokan, hogy ne lehessen mozogni – ez már kezdésnek egy jópont.
Az estét Sallai Petiék – azaz a Bornholm – nyitották, és ez már önmagában is egy elképesztően felemelő pillanat. Először is, a Bornholm egy meglehetősen stabil, állandóan magas minőséget produkáló zenekar a műfajban, akik jobbik esetben évi pár koncertet is adnak – átlagosan nyugodtan számolhatunk évi eggyel. Az idén rövid idő alatt már másodszor volt szerencsém őket élőben látni, és ez helyből bearanyozta ezt az estét. Jól szóltak – ha nem is tökéletesen –, de igazából sem az ének, sem a dob nem telepedett rá a hangzásra. Petiék nagyon merészet húztak erre az estére: a közelgő új anyagról már játszottak egy tételt a Stygian Shadows fesztiválon (utolsó fellépőként), most pedig a tizenkilencre lapot húztak: az Awakening of the Ancient Ones dalainak eljátszása után helyből négy tételt el is nyomtak az új anyagról (Cry, Raven, Cry, Awaking the Centuries, Just the Demons Fly, Gods Not Grieve, Trumpets of Judgement, Cursed and Exiled, Ride of the Wizards) – és ez egy tökéletes ziccerhelyzetet teremtett, két ok miatt is. Egyrészt 20 év zenei fejlődését lehetett látni-hallani párszor 10 percbe tömörítve, másrészt pedig megkezdhettem felkészülésemet a Bornholm-anyag kritikájára. A legelső dolog, ami feltűnt, talán a dinamizmusbeli eltérés: az Awakening dalai sokkal gyorsabbak-elsöprőbbek, ugyanakkor nincs meg bennük az a dinamikával való finom játék, illetve a visszafogottságra-elgondolkodásra való képesség, amit viszont az új anyag nótái tükröztek inkább. A dallamok és riffek stílusában én nem éreztem jelentős váltást – a Bornholm kézjegye tökéletesen felismerhető volt mind a régi, mint pedig az új anyag esetén, akárcsak a kromatikával való játék, vagy a disszonáns-progresszív akkordbontások. Ez egy fellépés volt, nem on-the-fly lemezkritika, ezzel együtt már röptében is nagyon megragadott a Trumpets of Judgement hangulata; ez a lassabb, melankolikusabb Gods Not Grieve után következett, ami már is önmagában jelentős kontrasztot jelentett, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy a teljes album maradék tételeinek tükrében mit is fog mondani nekünk ez a dal. Sallai Petiéknek összesen hét számra volt lehetőségük – átszerelés, majd színpadra lépett Veres Gábor úr és jópár tettestársa.
Érdekes ötlet volt erre az estére ezt a lineup-ot összehozni – merész, kísérletező kedvű szervezőről tesz tanúbizonyságot. Metalnak mindenki metal, és fontos név is a műfajban a maga jogán – kérdés, hogy mekkora a hallgatóságuk metszete? Otthon készülődve pont azon gondolkoztam, hogy hogyan is fog ez működni: win-win helyzet lesz, és aki black metalban utazik, az is meghallgatja majd a Watch My Dying-ot és fordítva – vagy pedig loose-loose, és a preferált műfajjal nem pontosan kompatibilis zenekar elijeszti esetleg a rajongókat? Nem kell ragozni: itt win-win volt, annyi különbséggel, hogy a konkrét arcok cserélődtek csak le: akiket a Bornholm-on az első sorban láttam, már nem voltak ott a Watch My Dying-on, helyettük új rajongók érkeztek. Teljesen őszinte leszek: bár nem most veszítettem el Watch My Dying-ügyben a szüzességemet, nem vagyok a zenekar Michelle Wild-ja: a legkevésbé sem vagyok expert a zenéjükben. Tisztában vagyok súlyukkal és szerepükkel, így ha tálcán hozzák őket elém, nagyon szívesen meghallgatom a muzsikájukat, de magamtól már nem feltétlenül megyek utánuk. Ami mindenesetre megfog a zenéjükben, az a tört ütemmutatók használata: ez egy teljesen egyedi ízt és furcsa lüktetést ad a zenéjüknek (didaktikus példa a Napköszörű), és ezt a zenei eszközt a Morbid Angel korai albumai óta imádom.
Veres Gáborék egy az egyben mutatták be a jubiláló anyagot rövid felvezetéssel és két plusz dalból álló zárással (Úton, Elsőbbségi, Fényérzékeny, A Tegező, Sztereotip (Állami sláger), Metrikus, Ohm, 50 Hz, Háttal álmodó, Hínár, Om, 9 Kapu, Az eredeti testforma, Carbon), és azzal együtt, hogy nem igazán műfajom, úgy gondoltam: az első sorban a helyem. Ezen az anyagon Bori Sándor mellett eredetileg Kovács Attila volt a másik gitáros, aki vendégként három dalban most játszotta is saját részét. A hangulat nagyjából a második számnál már a tetőfokára hágott, és úgy is maradt a fellépés végéig – egy roppant elhivatott rajongónak köszönhetően én például az egész koncert alatt sztereóban hallottam Veres Gábort, ugyanis jött egy énekhang a hangfalból, meg egy másik, kicsit magasabb, szerencsére tiszta énekhang a közönség soraiból. Azért az látszott, hogy nem kevéssé elkötelezett ez a rajongótábor sem: emberünk kivétel nélkül, hibátlanul tudta az összes dalszöveget az első betűtől az utolsóig. Elképesztő volt a Háttal álmodó is – Sanyi és Imre a színpad szélén ülve kísérte Horváth Martina énekét ebben a lírai, és nagy tapssal honorált nótában. Amire még nagyon kíváncsi voltam, az az, hogy a két nyolchúros gitár a basszus mellett hogyan fog megszólalni? A hajón ezzel a felállással eddig csak a Batushka / Patriarkh esetén találkoztam, és nagyon nehéz volt őket úgy keverni, hogy a basszusgitár hangja elváljon a gitároktól, és ne egy mélyen zúgó kásás rettenet legyen belőle. A fellépés alatt több kört is tettem a keverőpulthoz meg vissza; a hangzás nem volt tökéletes, de azért az esetek döntő többségében szét lehetett hámozni a gitárokat a basszusgitártól. Bizonyos szempontból kívülállóként éltem meg ezt a fellépést, de még így is átjött, hogy a Watch My Dying mekkora bulit csinált aznap este a hajón.
És következett a fő fellépő a 30 éves Phantoms-szal. A koncepció nagyon hasonló volt az előző zenekarokhoz: szépen végignyomták az egész anyagot, majd még pár tételt kaptunk az este végére a The Pagan Winter-ről. Nem tudom megállni, hogy újra elmeséljem, számomra mennyire sorsfordító is volt a Sear Bliss ezen anyaga – illetve a soron következő Haunting. Ugye 1996-ban járunk – én meg konkrétan középiskolába, és csak nagy ritkán mellé –, és ekkoriban azért egy-két műfajteremtő album napvilágot látott, gondoljunk csak a Deicide Once upon the Cross anyagára, az Emperor Anthems to Welkin at Dusk-jára, a Morbid Angel Domination-jére, az Immortal Blizzard Beasts-jére meg mondjuk a Marduk Heaven Shall Burn-jére, vagy akár itthon csemegézve: picit korábban jött ki az Extreme Deformity Internal albuma, vagy például a debreceni Carbon Cage Tükörkép demója. Szóval combos egy időszak volt ez, mit nem mondjak.
Hasonlóan újszerű és izgalmas hangzást produkált annak idején egy Sear Bliss nevezetű társaság is, akiknek a Phantoms és a Haunting anyaga többé-kevésbé egyszerre került a kezembe – az ember azt hallgatta, ami volt és akkor, amikor sikerült. Nagyon megörültem ennek az új külföldi bandának is, és az csak egy fél év múlva esett le – egészen pontosan akkor, amikor alaposan elolvastam a kazettához adott booklet-et –, hogy ez bizony egy magyar zenekar. Szó szerint nem akartam elhinni azt sem, hogy ilyen zene egyáltalán létezhet. közben persze ment előre az élet, egy nagyon kedves barátommal celebráltuk a szokásos péntek esti sörözéseinket, és nem egy esetben a szűkös anyagi források okán egy Kálvin tér melletti bagószagú és baromi hideg telefonfülkében sörözgettünk és vitattuk meg ezt a teljesen elképesztő zenekart a soha nem hallott stílusú zenéjükkel.
Szerintem két olyan meghatározó jellemvonása van a Sear Bliss zenéjének, ami miatt akkorát ütött még annak idején is, és megkerülhetetlen a mai napig; a kettőből az egyik az előre mutató mértékletesség és az egyensúly. Didaktikus példákat hozok: ha mondjuk én a mostani eszemmel írnám Phantoms-ot, akkor Csejtey Gyuszi az 50 percből 45 percet duplázna – és ezzel ki is nyírnám az albumnak azt a képességét, ahogy a sebességekkel és a dinamikával játszik. Direkt figyeltem Gyuszi játékát: volt, hogy hosszú percekig nem szólalt meg a lábdob, míg a tam és alapvetően a pergő plusz lábcin készítette elő azt a feszültséget, amit utána egy pár megfelelő helyen odadurrantott lábdobütés azonnal fel is oldott. A másik hasonló mértékletesség Bandó basszusgitározása: lehetne ezt a zenét egy Tsjuder-jellegű, 240-es tempó mellett harminckettedeket reszelő basszussal is játszani, és valószínűleg egy monoton, kásás rettenet lenne belőle – hangsúlyok és lendület helyett. Szerintem Bandó basszerozása már-már ritmusszekciónak minősül: amikor ő megpengeti azt a húrt, akkor annak ott megvan a maga oka, valamit ki kellett hangsúlyozni – amúgy meg a többi hangszeré a szerep. A másik, nehezen megkerülhető jellemvonás pedig a rézfúvósok hangja: a nyers fémes recsegés és a hozzá tartozó – általában lefelé menetelő – bizonytalan, lassú, de mindenképpen baljós kiállás csodálatos ellentétet ad a maradék hangszerek tempójához és játékmódjához képest.
Ezt az anyagot nem az eredetileg felgitározó Barbarics János és Csejtey Csaba, hanem két vitathatatlanul profi gitáros előadásában hallgattuk meg: mind Erdélyi Peti (Archaic), mind Kertész Marci (Rivers Ablaze) saját hangszerének ismert és elismert mestere, és elképesztő volt nemcsak hallani, hanem látni is, hogy hogyan születik meg a zene hangjai az ujjaik alatt. A legelején minden különösebb cirkusz nélkül fölsétáltak a gitárosok a színpadra, Kertész Marci kibontotta a haját, és kezdetét vette az ünnep, a sorban – a zenekar szülinapja és a The Pagan Winter ünnepe után – a harmadik. Az első két tétel során hiányérzetem volt: PZ-nek – és az eredeti anyagon játszó Szűcs Gergőnek – még nem volt tennivalója. A Phantoms-ról egy tétel, az Oh My Lord kötelező, továbbá minden fellépésre jut még átlag egy dal róla, de nem több – így összességében döbbenetes volt ez a fellépés, és hatalmasat is ütött. A csúcs, legalábbis számomra, az „elrontott” Aeons of Desolation szólója volt: ott álltam Kertész Marci előtt, néztem a két- és háromkezes részeket, teljesen magával ragadott a hangorkán… a szóló végén meg teljesen leesett az állam, ugyanis ezt az egész produkciót ő teljes átéléssel, csukott szemmel tolta végig.
A nézőtéren természetesen gyereknap volt, de a vége felé igazából már a színpadon is: frenetikus tapsot kaptak a Phantoms végén. A kötelező dalok után kiderült, hogy gond van, sikerült túllógni a műsoridőn, így a zárásra betervezett – immáron másodjára eljátszandó – Oh My Lord-nak csak a második fele hangzott el a kötelező közönség-énekeltetéssel. Innentől a fellépés nem véget ért, hanem szép lassan elhalványult: a ráadás után Szűcs Gergő a trombitaszólam vezérmotívumát még eljátszotta párszor hallgatóságnak – igaz, a mikrofonját már addigra elvitték, úgyhogy Bandó tartotta a hangszer elé az énekmikrofont, miközben előle meg a kontrollt csomagolták el… ebből már sejthető, hogy nemsokára eljutott a búcsúzkodás ideje.
És akkor megpróbálom megadni a választ a 20 perccel ezelőtt feltett kérdésre, amelyik azt firtatta, hogy mennyire is van a mai napon ezeknek az anyagoknak létjogosultsága. A válasz egyetlen szó: maximálisan. Mindhárom fellépő születésnapos anyaga ilyen-olyan módon egy hosszú zenei pályafutás elejének lenyomata: már tökéletesen megfoghatók azok a zenei jellegek, amelyek a későbbi anyagokat is jellemezték, így azt gondolom, hogy az az újszerűség, annak a meglepetésnek az ereje, amit ezek az albumok a születésükkor okoztak, a mai napig sem veszett el. Így a diagnózis – legalábbis részemről – egyértelmű: nemcsak hogy helyük, hanem meghatározó szerepük van ezeknek az albumoknak magyar extrém metal underground világában.
„Találkozzunk akkor újabb harminc év múlva is.” – búcsúzott Bandó a legvégén. Nem lehetetlen a feladat: ő 78 éves lesz akkor, én eggyel kevesebb. Lehet, hogy ülni és állni már nem fogok tudni akkor, de majd a szőke hosszúcombú ápolónők azért valahogy majdcsak betolnak a nézőtérre – mindenesetre a dátumot felírtam.
Fényképek: Lőrincz Dóra
Írta: Á
