Az idén 30 éves múltra visszatekintő Stygian Shadows neve bizonyára rengeteg mindenki számára ismerősen cseng idehaza, hiszen a hazai underground színtér egyik legjelentősebb és leghosszabb ideje üzemelő fanzine-je – később kiadói fegyverzete és a köré szerveződött fesztiválsorozat is hozzá kötődik. Az 1996-os alakulása óta nagyban elősegítette a hazai és külföldi underground zenekarok elterjedését és ismertségét. Jómagam is a kétezres évek elején az egyik aktuális S.S. fanzine által éltem meg azt a relevációs élményt, hogy nem csak a nagy mainstream zenekarok léteznek, hanem van egy földalatti világ, ahol sok-sok olyan formáció működik, amire érdemes odafigyelni és ahol a leglojálisabb és legfanatikusabb réteget képezik mind a zenekarok, mind a rajongók. A Stygian Shadows alapítója és működtetője Fodor Laci 1996 és 2009 között összesen 16 lapszámot jelentett meg ezen szellemiség jegyében, amik egy fokozatos fejlődési úton, következetesen hozta a magas színvonalat és minőséget. Szerintem sokan nem számítottak rá – úgy ahogy jómagam sem – de 17 év szünet után ismét egy friss Stygian Shadows szám jelent meg és ha ez nem lenne elég, egy fesztivál is szerveződött a visszatérő ’zine megjelenése köré, amiről bátran elmondhatom, hogy felgyújtott egy sok éve alvó régi lángot és hosszú ideje példátlan nagy létszámot produkált a Supersonic Blue Hell & Kult duplatermes buliján. Ennek okán beszélgettem Lacival a múltról, jelenről és jövőről.
Szia Laci! Üdvözöllek a Metal.hu oldalán! Kicsit agyaltam, honnan is kezdjük ezt az átfogó beszélgetést, de talán kövessük az idősávot és kezdjük mindjárt a múltba révedéssel, azon belül is egy tipikusnak mondható és személyes indíttatású kérdéssel. Téged mikor és hogy kapott el annak idején a fémzene? Mik voltak az első élményeid a metal zenével és színtérrel kapcsolatban és mi volt az a koncert, amitől „bámultál, lestél, majd hanyatt estél”?
Üdvözletem mr. Gore! Köszönöm a megkeresést! Induljon a Gore-feszt! Nálam 1986 őszén kezdődött minden a Metallica „Master of Puppets” albumával. Az volt az a lemez, amely gyakorlatilag berántott ebbe az egész világba. Utána nagyon gyorsan jöttek az újabb élmények: Pokolgép, Testament, Slayer, Bathory, Stormwitch, Celtic Frost, Sodom, Kreator, itthonról a Tormentor, majd sorban minden, amihez valamilyen módon hozzá tudtam jutni. Faltam a zenéket. Ha megszereztem egy új kazettát, igyekeztem azonnal átmásolni, ami nálam akkor úgy működött, hogy a szomszédtól kellett kölcsönkérni egy másik, hasonló típusú magnót. Monó felvétel készült, nem valami audiofil csoda, de arra volt anyagi lehetőség, és annak is úgy tudtam örülni, mintha valami kincset szereztem volna. Hatalmas segítséget jelentett ebben az időszakban a Magyar Rádió „A heavy metal kedvelőinek” című éjszakai műsora is. Ott nem ritkán egy egész albumot leadtak, amit természetesen fel lehetett venni kazettára. A lemez leforgatása előtt elhangzott egy rövidebb biográfia, majd bemondták a dalcímeket angolul és magyarul is. Nekünk akkori fiataloknak ez valóságos információs és zenei aranybánya volt. Arra máig emlékszem, mennyire bosszantott, amikor a Destruction „Release from Agony” albumát adták le, ugyanis kicsit túlhúztam a felvételi szintet, és csak utólag derült ki, hogy sikerült úgy túlvezérelnem az egészet, hogy lejátszáskor már szinte élvezhetetlen volt. Akkoriban egy ilyen hiba különösen fájt, mert nem kattintottál rá másnap újra az albumra, hanem vártad, mikor kerül ismét valamilyen formában a közeledbe. A rádió általában is sokat segített a gyűjtemény bővítésében. A Petőfi Rádió „Kettőtől ötig” kívánságműsorában is előfordult néha metal, igaz, inkább a szélesebb körben ismert zenekarok közül, például Accept, Dio és hasonló nevek. Ma már nehéz érzékeltetni, mekkora jelentősége volt annak, ha egyszer csak megszólalt a rádióban egy olyan dal, amelyet máshonnan esetleg még nem tudtál megszerezni. Később jöttek a lemezboltos kazetták, és közben lassan az egész budapesti metalos világot igyekeztem feltérképezni. Rendszeresen jártam a különböző üzleteket, részben kazettamásolás miatt is. Ott volt a Music-Box, a Hunky Punky és persze az Elektromos Krokodil, amely talán mind közül a kedvencem volt. A Blaha sarkán működött, egy épület lépcsőházában, ráadásul közel volt ahhoz a Vas utcai kereskedelmi szakközépiskolához, ahová a sors vetett, így iskola után könnyen be tudtam ugrani megnézni, mi érkezett. Az iskolában egyébként eléggé kinéztek bennünket, metalosokat. Több száz diákból talán egy tucatnyian lehettünk, tehát elég feltűnő kisebbséget alkottunk. Akkoriban ennek még tényleg volt egyfajta különállása: a ruhán, a hajon, a zenén azonnal látszott, ki melyik világhoz tartozik. Talán ezért is jelentettek sokat azok a helyek, ahol az ember végre otthon érezhette magát. Nekem az Elektromos Krokodil mindenképpen ilyen volt. Onnan van az egyik máig emlegetett csalódásom is. A Napalm Death „From Enslavement to Obliteration” albumát black metalként adták el nekem. Hazavittem, feltettem, aztán jött a hideg zuhany. Azóta sem sikerült megszeretnem sem azt a lemezt, sem igazán magát a zenekart. Ez is jól mutatja, milyen más volt az információszerzés: nem hallgattál bele előtte három számba a telefonodon. Valaki mondott valamit, esetleg olvastál róla két sort valahol, megvetted vagy átmásoltad, aztán otthon derült ki, mit is szereztél. Máig emlékszem arra is, milyen fájó szívvel néztem a Music-Boxban a kb. 800 forintért árult Slayer LP-ket. Akkoriban erre egyszerűen nem tellett. Később persze mindent bepótoltam, de egy ilyen lemez abban az időben komoly tétel volt számomra.
Érettségi után 1990 júliusában lett az első munkahelyem, és arra is pontosan emlékszem, mit csináltam az első fizetésemmel. Bementem az Elektromos Krokodilba, ráböktem egy teljes sorra a kazetták között, és közöltem, hogy az egészet kérem. Jó sokat lehetett akkor még venni egy fizetésből. Addigra évek óta gyűlt bennem, mi mindent szeretnék megszerezni, csak korábban nem volt rá pénzem. Amit addig kölcsönmagnóval, monóban másoltam, rádióból vettem fel vagy a kirakatban nézegettem, azt végre elkezdhettem saját példányban is hazavinni.
Az első igazán elementáris koncertélményem viszont már 1987-ben megtörtént, a „Maradj köztünk” segélykoncerten, az akkori Budapest Sportcsarnokban. A Pokolgép volt az első fellépő, és ott nekem végem volt. Teljes revelációként éltem meg. Addig kazettákon, képeken és újságokban létezett előttem ez a világ, ott pedig egyszer csak teljes hangerővel, élőben ott állt előttem. Ha van koncert, amelyre tökéletesen ráillik, hogy „bámultam, lestem, majd hanyatt estem”, akkor nekem ez volt az.
Utána már tényleg nem volt megállás. Jött a Tormentor a csepeli Ifjúsági Parkban, és ők egyébként a mai napig meghatározó zenekar számomra. Aztán a 666 fesztiválok, később a Láng Művelődési Ház Angyalföldön, és az újpesti Undertaking-bulik, már a rendszerváltás hajnalán. Ott voltak a PeCsa szabadtéri koncertek, a Metalkarácsonyok, és ahol csak lehetett, próbáltam jelen lenni. Ha egy nyugati zenekar eljutott Magyarországra, igyekeztem megnézni, de ugyanilyen fontosak voltak a hazai bulik is.
Mai fejjel már szinte hihetetlen, de akkoriban egy Pokolgép-koncert nyár elején akár három-négyezer embert is be tudott vonzani. Egészen más súlya volt annak, ha történt valami. Nem ömlött rád naponta száz esemény, ezért, ha volt egy koncert, arra tényleg készültek az emberek.
Arra is emlékszem, hogy az első farmermellényemen a Megadeth hátfelvarrót egy használt pólóból alakítottam át. Nem lehetett mindent egyszerűen megvenni készen. Amit az ember szeretett volna, azt sokszor maga oldotta meg abból, ami rendelkezésére állt. Valahogy az egész közegben több volt a vadászat, a keresés és a barkácsolás.
Vidéki fiatalként ugyanakkor a budapesti közeg sokszor egészen más világnak tűnt. Meg voltam őrülve az egészért, szerettem volna minél közelebb kerülni hozzá, de az osztálytársaim nem igazán fogadtak be. Előfordult, hogy lenéztek vagy egyszerűen kinéztek maguk közül. Ezt akkor nyilván rosszabbul éltem meg, de a zenétől nem tudtak eltántorítani. Inkább arra ösztönzött, hogy megtaláljam a saját utamat.
Aztán 1990 körül zenei értelemben is elkezdett igazán kinyílni a világ. Egyre nagyobb számban jelentek meg a hivatalos nyugati kiadványok, persze az addigi másolt kazettákhoz képest jóval több pénzért. De addigra már nem volt visszaút.
A „Master of Puppets” 1986 őszén elindított valamit, aztán a fentebb már felsorolt bandák, a rádióműsorok, a lemezboltok és a koncertélmények egymás után nyitották ki előttem az újabb ajtókat. Tulajdonképpen abban a néhány évben alakult ki az a zenei világ, amelyből jóval később a Stygian Shadows is megszületett.
Mi volt az indíttatásod, honnan jött az ötlet, hogy egyáltalán fanzine-t készítsél? Mikor fogalmazódott meg benned először, hogy nyomtatott lapot szeretnél létrehozni? Milyen hazai fanzine-eket ismertél akkoriban? Volt olyan ezek közül, ami kifejezetten nagy hatást gyakorolt rád?
Az egész jóval azelőtt kezdődött, hogy egyáltalán felmerült volna bennem egy saját fanzine gondolata. A nyolcvanas évek második felében, amikor egyre jobban beszippantott a metal, szinte mindent megvettem, ami ezzel a zenével foglalkozott. Budapesten az Elektromos Krokodilban, a Music-Boxban vagy a Sharkban lehetett hozzájutni különféle amatőr metalos kiadványokhoz, én pedig rendszeresen vittem haza ezeket. Ott volt például a Metal Attack, az E.Z.L. vagy a Metallica Hungarica.
A kisebb kiadványok közül több nagyjából 15–25 forintba került, miközben nekem 100 forint volt a heti zsebpénzem. A Metallica Hungarica drágább volt, de a pontos árára már nem emlékszem. Egy „eredeti” (értsd, hazai gyártású) műsoros kazetta viszont körülbelül 300 forintba került, arra már rendesen gyűjteni kellett. Ez talán érzékelteti is, mennyire más volt akkoriban a viszonyunk egy-egy megszerzett kiadványhoz vagy kazettához. Nem volt természetes, hogy minden azonnal elérhető.
Később jöttek az országosan kapható lapok is. Furcsa lenne, ha kihagynám a Hammert, mert hosszú éveken keresztül rendszeresen olvastam, és sokáig kifejezetten szerettem is. Nálam nagyjából addig működött igazán, amíg nem indult el erősebben a teljes kommercializálódás irányába. Ma is megveszem minden számát, részben azért is, mert a teljes sorozat megvan, de az igazság az, hogy a cikkek jelentős része már nem igazán érdekel. Emellett szerettem a Rocker Magazint, a Metal Mirrort, és amikor a kilencvenes évek elején elindult a Rockinform, azt is rendszeresen vettem. Én akkor sem nagyon tettem különbséget aközött, hogy valami professzionális magazin vagy underground fanzine. Ha metalról szólt, érdekelt. Mindegyikből lehetett valami újat megtudni, új zenekarokra rátalálni, interjúkat olvasni vagy egyszerűen csak látni, hogyan gondolkodik valaki ugyanarról a zenéről, amit én is szerettem.
Ez a hozzáállás egyébként máig megmaradt. Ma is megveszem, ami országosan kapható, és ha nem kettő, hanem még további három különböző hazai, kereskedelmi metalmagazin lenne, azokat is mind megvenném. Sosem úgy néztem erre, hogy csak egyvalakinek lehet helye. Minél több értelmes, saját karakterrel rendelkező nyomtatott lap van, annál jobb.
A kilencvenes évek elején-közepén aztán egyre közelebb kerültem az underground fanzine-kultúrához is. A lemezboltos felbukkanások mellett mindig vártam a Hammer aktuális havi számát, mert abban rendszeresen voltak fanzine-hírek, és amint feltűnt valami új, már nyúltam is a toll és a papír után, hogy megrendeljem az újságot. Nem volt e-mail, nem volt Messenger. Jó esetben ajánlott levélben el lehetett küldeni a pénzt is, ha pedig erre nem volt lehetőség, akkor külön postai utalványon kellett eljuttatni a vételárat a címzetthez.
Így olyan lapokat ismertem meg, mint a Death Trap, a Stroke, a Catoblepas vagy a Stiff And Cold. Ezek már egészen más közelségből mutatták meg ezt a világot, és egy idő után bennem is elkezdett motoszkálni, hogy jó lenne nemcsak olvasni ezeket, hanem létrehozni valami sajátot is.
1992–94 körül az underground iránti érdeklődésem már sokkal mélyebb lett. Rengeteg olyan zenekart fedeztem fel, amelyekről a nagyobb hazai lapokban egyáltalán nem lehetett olvasni, és egyre inkább ez a világ kezdett érdekelni. Ebben nagyon sokat segített a Rock Hard havi megjelenése is, mert általa folyamatosan új zenekarokkal és új kiadványokkal találkozhattam. Ami ezzel kapcsolatban még lényeges, hogy a ma már nem létező Westend udvari üzletsoron működő Áramütött Alligátor nevű lemezboltban az előző havi számot mindig féláron lehetett megvenni.
Ehhez a bolthoz kötődik egy érdekes emlékem is. Egyszer ráböktem a kínálatban a Merciless első albumának, a „The awakening”-nek a kazettaváltozatára, és megkérdeztem, miféle zene ez. A válasz tulajdonképpen minden lényeges információt tartalmazott: „Ha ezt berakom, ettől menekülnek a rap-patkányok! He-he!”. Egyértelmű volt, hogy meg kell vennem!
1995–96 fordulóján pedig eljutottam odáig, hogy ténylegesen nekiálljak a saját lapnak. Egy kiszolgált Erika írógépem volt, amit faterom egyik munkahelyének felszámolásakor 1000 forintért tudtam megvenni. A tördeléshez és a nyomdai előkészítéshez viszont gyakorlatilag semmit nem értettem, az angoltudásom sem volt különösebben erős, de lelkesedésből és ambícióból nem volt hiány. Tulajdonképpen ekkor fordult át az érdeklődés valamiféle alkotási kényszerré: már nem volt elég, hogy én megtalálom ezeket a zenekarokat, szerettem volna másoknak is megmutatni őket. Akkoriban verseket is írtam, és az egyik ilyen írásomból lett később a Sear Bliss „The haunting” albumát záró „Left in the Dark” eredeti, magyar szövege. Épp a minap beszélgettünk Bandival erről az időszakról, és ő is emlegette, hogy akkoriban mennyire egy hullámhosszon voltunk. Ennek is köszönhető, hogy végül felhasználásra került a versem.
Nem volt egyetlen konkrét fanzine, amelyre azt mondtam volna, hogy ilyet akarok csinálni. Engem az egész közeg inspirált. Szerettem volna létrehozni valamit, ami az én zenei ízlésemet és elképzeléseimet tükrözi. Ebből lett nyolc hónap, írógépes kopácsolással járó munka után az első, hatvanoldalas Stygian Shadows.
Az első szám végül 1996. augusztus 30-án, a Sear Bliss „Phantoms” lemezbemutatójának napján jelent meg Szombathelyen. A borítóján egy korábbi, Tari József (Aurea Aetas) által rajzolt kép volt.
Akkor természetesen fogalmam sem volt arról, hogy harminc évvel később még mindig erről a lapról fogunk beszélni.
Ha tehát azt kérdezed, melyik hazai fanzine gyakorolta rám a legnagyobb hatást, egyetlen nevet sem tudnék kiemelni. Engem az egész akkori metal-sajtó és fanzine-kultúra inspirált. Mindent olvasni akartam, mert minden érdekelt. Végül ebből a kíváncsiságból született meg a Stygian Shadows.
Konkrétan a Stygian Shadows-ról: Honnan indult az egésznek az ötlete? Kezdetben egyedül vagy társakkal vágtál bele? Volt konkrét koncepciód, terved a kezdetek kezdetén vagy inkább csak a puszta lelkesedés hajtott?
Az első számot teljesen egyedül készítettem. Nem volt szerkesztőség, nem volt mögöttem csapat, és menet közben tanultam meg mindazt, ami egy fanzine elkészítéséhez kellett. A zenekarok kiválasztásától az interjúkon és ismertetőkön át egészen addig, hogy miként álljon össze maga a lap, minden rajtam múlt.
Egy dolog viszont már akkor is nagyon határozott volt bennem: olyan zenekarokkal akartam foglalkozni, amelyek engem valóban érdekeltek, és amelyekről sok esetben a nagyobb vagy más hazai lapokban nem lehetett olvasni. Már az első számban ott volt például a Forgotten Woods, a Bal-Sagoth, a Primordial, a Helheim, az Aeternus, a Darkwoods My Betrothed, a Ragnarok, illetve hazai oldalról a Dusk és a Frost. Ez szerintem elég jól megmutatja, milyen irányban gondolkodtam már a kezdeteknél is.
Nem valamiféle hiánypótló szerepet akartam tudatosan magamra vállalni, egyszerűen ez a világ vonzott. Ha én felfedeztem valamit, ami nagy hatással volt rám, szerettem volna másoknak is megmutatni.
Tehát a kezdeteknél inkább a lelkesedés dominált, de már ott volt benne az a fajta önállóság is, ami harminc évvel később is meghatározza a Stygian Shadowst: a saját világomat akartam felépíteni, nem valaki másét lemásolni.
Mit jelent egyáltalán a Stygian Shadows kifejezés? Van mélyebb és konkrétabb jelentése, vagy csak egy jól csengő szóösszetétel?
Nem pusztán egy jól csengő szóösszetételről van szó, bár természetesen az is fontos volt, hogy legyen hangulata a névnek. A „Stygian” a görög mitológia Styx folyójához, illetve az ahhoz kapcsolódó sötét, alvilági világhoz kötődik, a „Shadows” pedig ehhez adta hozzá az árnyékok képét.
Volt azonban egy konkrét zenei kapcsolódás is: az Iced Earth „Travel in Stygian” című dala. Maga a „Stygian” szó már akkor nagyon megtetszett, és amikor nevet kerestem a lapnak, ebből indultam tovább. A „Stygian Shadows” végül azért maradt meg, mert egyszerre volt sötét, képszerű és titokzatos, de közben nem éreztem olyan sablonosnak, mint rengeteg olyan nevet, amelyet akkoriban black vagy death metal környezetben lehetett hallani.
Szerintem az idő igazolta, hogy jó választás volt. Harminc év telt el, és én legalábbis azóta sem találkoztam olyan zenekarral, magazinnal vagy más komolyabb zenei vállalkozással, amely ugyanezt a nevet használta volna. Ez azért elég ritka egy olyan közegben, ahol bizonyos szavakat és kifejezéseket már ezerszer felhasználtak.
Ráadásul az évtizedek alatt a név jelentése számomra is megváltozott. Ma már nem egyszerűen két angol szót jelent, hanem mindazt, ami 1996 óta hozzánőtt: a magazint, a kiadót, a disztrót, a fesztiválokat, a zenekarokat, az embereket, a jó és rossz történeteket. Tulajdonképpen önálló fogalommá vált.
Idehaza ráadásul szinte mindenki csak úgy emlegeti: a „Sztájgien Sedóz”. Nekem ez különösen tetszik, mert ebből is látszik, hogy a név már régen nem egyszerűen egy angol kifejezésként él, hanem saját jelentést kapott a hazai undergroundban. Talán azt is mondhatom, hogy mára egyfajta márkává vált az egész. Ezt azonban fontosnak tartom hangsúlyozni: részemről ez soha nem olyan vállalkozás volt, amelyből meg lehetne élni. Ez a passzióm, és tulajdonképpen az életem része.
A tizenhét év utáni visszatéréskor ezért adta magát annyira természetesen az is, hogy „A Styxen túlról visszatérve”. És valahol ugyanez kapcsolódik ahhoz a gondolathoz is, amit ma a Stygian Shadows lényegének tartok: világok ők mindannyian, de közös a gyülekezőhely.
Az első szám logója még más volt, mint a mára közismert formátum, azt anno ki készítette? Később a ma is használatos SS logót ki tervezte és alkotta meg?
Az első logót 1996-ban még én követtem el. Lelkesedésemben erősen hasonlított az akkor még feltörekvőnek számító Bal-Sagoth logójára, de volt köze ahhoz is, hogy mindig nagyon szerettem a Conan-történeteket, John Milius 1982-es filmje a VHS-korszakban pedig különösen nagy hatással volt rám. Valahogy kézenfekvő volt, hogy ezekből a hatásokból alakuljon ki az első Stygian Shadows-logó. Az 1995-ös budapesti Sear Bliss bulikat követően már ismertem a banda akkori billentyűsét, Wintert, aki felajánlotta, hogy rajzol nekem egy olyan logót, amilyen senki másnak nincs. Így is lett. Egy teljesen egyedi, semmihez nem hasonlítható logót készített, amely először az 1997. június 7-én megjelent második szám borítóján szerepelt. Valamikor a 11. szám környékén Christophe Szpajdel, az underground metal világának egyik legismertebb logórajzolója is készített nekünk egy változatot, de az végül nem tetszett annyira, ezért elvetettem. Maradt Winter eredeti munkája. Ez a logó a Stygian Shadows kiadványain is végig ott volt abban az időszakban, amikor kiadóként is működött a név, tehát idővel jóval több lett egyszerű magazinlogónál. Gyakorlatilag a Stygian Shadows egyik legfontosabb vizuális azonosítójává vált. Ma pedig már semmi nem tántoríthat el attól, hogy ez a logó kísérje végig a Stygian Shadows teljes pályafutását. Winter közel harminc évvel ezelőtt rajzolta meg, de számomra ma is pontosan ugyanazt jelenti, mint akkor.
Az első szám még régi, hagyományos írógépes formátumban készült. Abban az időben, amikor még nem volt internet és még a mobiltelefonok sem voltak elterjedtek… Egy mai fiatalnak talán ez elképzelhetetlen és egyáltalán nem volt olyan egyszerűen kezelhető a kommunikációs hálózat, mint manapság. Honnan gyűjtöttél zenekarokról információt és milyen formában zajlottak anno a levelezések, beszélgetések? Melyek voltak az első zenekarok, akikkel kapcsolatba tudtál lépni?
Mai fejjel tényleg nehéz elképzelni, hogyan működött mindez internet nélkül, de nekünk akkor ez volt a természetes. Új zenekarokról elsősorban külföldi magazinokból, fanzine-ekből, szórólapokról és szájhagyomány útján szereztünk tudomást. Egy röpcédula hátulján megláttál egy érdekes nevet vagy címet, egy ismerős ajánlott valamit, esetleg egy zenekar levelében bukkant fel egy másik banda kontaktja, és már indult is tovább a lánc.
A kapcsolattartás kezdetben szinte kizárólag hagyományos postán zajlott. Megírtam a levelet, elküldtem a kérdéseket, aztán vártam. Külföldre általában elvárták, hogy tegyél a borítékba IRC-t, vagyis nemzetközi válaszkupont, esetleg egy-két dollárt a válaszpostára. Aztán persze előfordult, hogy maga a levél is eltűnt valahol a nemzetközi posták útvesztőjében, és soha többé nem hallottál róla.
Sokszor heteket kellett várni, néha hónapokat. Az olasz Evol például egyszer hét hónap után válaszolt. Ma ez szinte abszurdnak tűnik, akkor viszont nem volt benne semmi különös. Az első visszaérkező interjúkra viszont máig nagyon jól emlékszem. Amikor külföldről levél érkezett, az tényleg ünnepnap volt, főleg, ha az interjún vagy a levélen kívül valamilyen zene is lapult a borítékban. Egy demókazetta vagy később egy promó-CD teljesen más súllyal bírt, mint ma egy letöltési link.
A zenekarok akkoriban gyakran eredeti promófotókat is küldtek, és sokszor odaírták, hogy megjelenés után kérik őket vissza. Ennek – ahogy szerintem más fanzine-készítők jelentős része – én sem igazán tettem eleget, úgyhogy ezekből is tekintélyes archívum gyűlt össze az évek során. Ma már ezt is furcsa elképzelni: nem egy JPG érkezett e-mailben, hanem maga a fénykép utazott több ezer kilométert egy borítékban.
Néhány évvel később sikerült vennem egy telefaxot, ami az akkori havi fizetésem nagyjából másfélszeresébe került, tehát nem volt kis beruházás. Viszont hatalmas előrelépést jelentett. Anyám is ki volt képezve a kezelésére, hogy ha nem voltam otthon és érkezhet valami, akkor tudja, mit kell csinálni. Máig őrzök néhány ilyen faxot. A Hornával készült interjú például a kiadón keresztül faxon zajlott, de az amerikai Moribund kiadóval a csereanyagok egyeztetése is rendszeresen ezen a módon történt.
A harmadik szám környékére aztán már egyre több tartós külföldi kapcsolat alakult ki. Az izraeli Bishop Of Hexennel például elég sokáig leveleztem. Olyan rendszeresen érkeztek tőlük a küldemények, hogy a postán mindig azzal viccelődtek, biztos valamelyik izraeli nagybátyám írt egy kibucból, pedig tudták, hogy semmiféle ilyen családi vagy vallási kötődésem nincs. Egyszerűen annyi levél jött onnan, hogy már a postásoknak is feltűnt.
Nagyjából ugyanekkor kezdett igazán beindulni a promóanyagok áramlása is. A harmadik szám környékétől gyakorlatilag nem nagyon volt olyan hét, hogy ne érkezett volna külföldről valamilyen anyag, elsősorban német kiadóktól. Promó-CD-k, kazetták, levelek, információs lapok, fotók – egyszer csak elkezdett ténylegesen működni körülöttem az a nemzetközi underground hálózat, amelyet az első szám idején még szinte a nulláról kellett felépítenem.
Ha visszagondolok erre az időszakra, talán az a legnagyobb különbség a mához képest, hogy mindennek volt ideje. Egy kapcsolat kialakulhatott hónapok alatt, egy interjúra várhattál fél évet, egy külföldi levél pedig önmagában esemény volt. Lassabb, körülményesebb és bizonytalanabb rendszer volt, de talán éppen ezért volt nagyobb értéke mindennek. Egy-egy új kapcsolatért, interjúért vagy promóért ténylegesen meg kellett dolgozni, és amikor végül megérkezett, biztosan nem kezelted úgy, mint egy újabb értesítést a telefonodon.
Mennyire voltál elégedett az akkori megjelenéssel és milyen fogadtatása volt a színtéren belül a fanzine-nek? Hogyan emlékszel vissza ezekre az időkre? Milyen úton terjesztetted?
Az első szám megjelenésével akkor természetesen elégedett voltam, hiszen nyolc hónap munkája volt benne, és gyakorlatilag a nulláról, mindenféle szerkesztői vagy nyomdai tapasztalat nélkül raktam össze. Mai szemmel nyilván rengeteg mindent másképp csinálnék rajta, de szerintem hiba lenne 2026-os mércével nézni egy 1996-ban, írógéppel elkészített underground fanzine-t. Annak megvolt a maga bája, nyersessége és őszintesége.
Ráadásul az első számtól kezdve folyamatosan azt kerestem, hogyan lehetne jobb. Minden újabb lapszámnál tanultam valamit: a szerkesztésről, a tördelésről, a képek használatáról, arról, hogyan kell egy interjút felépíteni vagy egyáltalán egy egész magazint egységesebbé tenni. Tulajdonképpen az olvasó végigkövethette azt is, ahogy én magam megtanultam lapot készíteni.
A fanzine-eknek akkoriban teljesen más szerepük volt, mint ma. Nem valamiféle romantikus mellékága voltak a metalsajtónak, hanem nagyon fontos információforrások. Rengeteg olyan zenekarról kizárólag ezekből lehetett tudomást szerezni, amelyek a nagyobb magazinok látókörébe soha nem kerültek be. Emiatt szerintem sokkal jobban is várták őket az emberek. Egy új szám megjelenése valóban esemény tudott lenni.
A fogadtatásra alapvetően jó emlékeim vannak. Ahogy egyre több szám jelent meg és egyre több zenekarral sikerült kapcsolatba kerülni, úgy vált ismertebbé maga a Stygian Shadows is. Persze akkor még minden sokkal lassabban épült fel. Nem volt közösségi média, ahol néhány nap alatt több ezer ember elé lehetett tenni valamit. Egy fanzine híre olvasóról olvasóra, levélről levélre, koncerten, disztrókon és más kiadványokon keresztül terjedt.
A terjesztés is ennek megfelelően működött. Rengeteg példány ment postán közvetlenül az olvasóknak, vittem magammal koncertekre, kerültek példányok lemezboltokba és különböző disztrókhoz, illetve nagyon fontos volt a csere is. Más fanzine-ekkel, kiadókkal és disztrókkal cseréltünk kiadványokat, és ezen keresztül a Stygian Shadows olyan helyekre is eljutott, ahová közvetlenül talán soha nem került volna.
Ez a fajta hálózat nagyon sajátos volt. Egy magyar fanzine elindult postán Németországba vagy Norvégiába, onnan cserébe érkezett egy másik lap, egy kazetta vagy néhány promóanyag, aztán azokból új kapcsolatok születtek. Tulajdonképpen így épült fel az egész nemzetközi underground: nem algoritmusok, hanem emberek kötötték össze egymással.
És talán ezért is emlékszem vissza jó emlékekkel arra az időszakra. Sokkal lassabb, körülményesebb és bizonytalanabb volt minden, de volt benne egy olyan személyesség, amit ma már nehéz reprodukálni. Ha valaki megvette a lapot, írt róla egy levelet, vagy hónapokkal később egy koncerten odajött hozzám miatta, annak tényleg jelentősége volt.
A Stygian Shadows pedig számról számra nőtt bele ebbe a közegbe. Az első kiadás még egy lelkes, egyszemélyes próbálkozás volt, néhány évvel később pedig már egy kialakult kapcsolatrendszerrel rendelkező underground magazin. Talán éppen ezt a fejlődést volt a legjobb megélni.
Ugorjunk egy kicsit az időben az összegzés irányába: Összesen 16 lapszámot jelentettél meg a munkásságod első 13 éve alatt. Nem kevés munkát, időt és energiát jelent ennyi tartalom gyártása. Melyik lapszámra vagy a legbüszkébb és melyik sikerült szerinted a legjobban a saját mércéddel?
A legbüszkébb valószínűleg mindig az első számra leszek, egyszerűen azért, mert nélküle semmi nem lett volna. Ott még gyakorlatilag semmilyen tapasztalatom nem volt lapszerkesztésben, tördelésben vagy nyomdai előkészítésben, mégis végigcsináltam. Nyolc hónap munka után egyszer csak ott volt előttem egy hatvanoldalas magazin. Nyilván mai szemmel tele van hibákkal, de az első számot nem is lehet mai mércével nézni. Az volt az a pont, ahol a Stygian Shadows megszűnt ötletnek lenni, és valóság lett.
Ha viszont azt kérdezed, hogy a régi korszakból melyiket tartom a legjobban sikerültnek, akkor a 2009-es, búcsúzónak szánt számot mondanám. Az szerintem tényleg egész jól sikerült, és ott a kör nagyon szépen be is zárult. Az első Stygian Shadowsban szerepelt Ungod-interjú, nekem ők az első kislemeztől kezdve fontos banda voltak és amikor eldöntöttem, hogy a 2009-es szám lesz az akkori történet lezárása, tudatosan terveztem úgy, hogy ismét velük is készüljön interjú. Fontos volt számomra, hogy legyen egy ilyen visszacsatolás az első számhoz. Így az Ungod jelenléte nem véletlen egybeesés volt, hanem szándékos keret: ott voltak a kezdetnél, és azt akartam, hogy ott legyenek a búcsúnál is.
Annak a számnak az is külön jelentőséget adott számomra, hogy ugyanúgy egyedül készítettem végig, mint az elsőt. Akkor valóban úgy gondoltam, hogy ezzel lezárult a Stygian Shadows története, ezért bennem is volt egyfajta búcsúhangulat. Addigra már mögöttem volt tizenhárom év tapasztalata, jóval pontosabban tudtam, mit akarok egy interjútól, egy írástól vagy magától a laptól, mint 1996-ban.
A köztes számokat ugyanakkor semmiképpen nem tekintem egyszerű átmenetnek. Ha egymás mellé teszem őket, nagyon jól látszik rajtuk egy fejlődési folyamat. Változott a tördelés, az írásmód, az interjúk felépítése, a kapcsolati háttér, és közben természetesen én magam is rengeteget tanultam. Tulajdonképpen ezeken a számokon keresztül tanultam meg igazán, hogyan akarok magazint készíteni.
Persze a számozás önmagában egy kicsit csalóka, mert a 9–10. és a 13–14. összevont, dupla számok voltak, tehát a ténylegesen megjelent kiadványok száma ennél kevesebb. Ettől azonban a lényeg nem változik: 1996 és 2009 között tizenhat számozott Stygian Shadows született, és mindegyik mögött rengeteg munka, idő, levelezés, szervezés és energia állt.
Ezért nekem a két végpont különösen fontos. Az első számra azért vagyok büszke, mert ott kezdődött minden, a 2009-esre pedig azért, mert az akkori történetet szerintem méltó módon zárta le. Az Ungod pedig tudatosan kötötte össze a kettőt: ott voltak a kezdetnél, és azt akartam, hogy ott legyenek a búcsúnál is.
Persze 2026 fényében már tudjuk, hogy az a búcsú végül nem bizonyult véglegesnek. Csak tizenhét évig tartott.
Melyek azok a zenekarok, amelyek a legpozitívabb, illetve a legnegatívabb élményt okozták az írói pályád során? Mik a legemlékezetesebb sztorik az általad megkeresett zenekarok, kiadók és személyek kapcsán?
Nekem tulajdonképpen már az is pozitív élmény, ha valaki veszi a fáradságot és válaszol a megkeresésre. Nem kell minden felkérést elfogadni, ezt teljesen természetesnek tartom. Egy rövid „köszönjük, most nem fér bele” vagy „nem szeretnénk interjút” számomra teljesen korrekt válasz. A negatív élmény inkább az, amikor semmilyen reakció nem érkezik, vagy valaki először igent mond, aztán egyszerűen eltűnik.
Az egyik legemlékezetesebb pozitív élményem 1997 nyár végéhez kötődik, amikor a Sear Bliss társaságában eljuthattam a gothai fellépésükre. Az egész egy háromnapos, tömény élménynek bizonyult, és rengeteg olyan kapcsolat született ott, amelyet postán sokkal nehezebb lett volna felépíteni. Ott kerültem kapcsolatba többek között a Merciless Records-szal, illetve a ma már nem létező Ars Metalli kiadóval.
Az egyik legemlékezetesebb pillanat számomra mégis az volt, amikor a ma is működő Prophecy kiadó főnöke, Martin Koller, a bemutatkozás után egyszerűen a kezembe nyomta a Penitent-es Karsten Hamre Arcane Art nevű projektjének vinyl-kiadását azzal, hogy tessék, promó, írjak róla. Akkor azért ennek volt súlya. Nem kellett hónapokig bizonygatni, hogy létezik a Stygian Shadows: ott voltam, megismerkedtünk, kaptam egy anyagot, és innentől működött a dolog. Olyannyira, hogy hét éven át hivatalos magyarországi terjesztőjük is voltam!
Gothában ismertem meg a Desaster és a Menhir tagjait is. A Menhirt nagyon szerettem, a Desaster pedig számomra mindig is valamiféle unikum volt. Ennek is köszönhető, hogy a Stygian Shadows történetében ennyiszer szerepeltek interjúval. Az ilyen kapcsolatokból látszik igazán, hogy akkoriban egy személyes találkozás vagy egy levélváltás nem feltétlenül egyetlen lapszámig tartott, hanem akár évtizedes történet is lehetett belőle.
Hasonló emlékem a Watain is, akikkel először Pécsett találkoztam a 2000-es évek elején, amikor még az Unpure-ral közös turnén jártak hazánkban. Akkoribanegy kisbusszal utaztak az állomások között, és a helyhiány miatt a praktikus megoldások, például a hangszermegosztás is teljesen természetes részét jelentették egy ilyen turnénak. Egészen más világ volt, mint amivé később a zenekar vált.
Éppen ezért sajnáltam, hogy a 17. számba tervezett Watain-interjú végül nem valósult meg. Egy, a banda végéhez fűződő, félreérthetően megfogalmazott, és a zenekar részéről félre is értett kérdés miatt szakadt meg a történet. Ezt tudomásul vettem. Harminc év alatt az ember megtanulja, hogy vannak kapcsolatok, amelyek évtizedeken keresztül megmaradnak, és vannak, amelyek egyetlen félreértésen elbuknak. Náluk végül számomra az a régi mondás is kapott egy újabb értelmet, hogy színház az egész világ.
A negatív élményre egészen friss példám is van még. A 17. számba szerettem volna egy Malevolent Creation-interjút is a „The Ten Commandments” album harmincöt éves jubileuma kapcsán. Phil Fasciana gitárossal le is egyeztettük az interjút, elküldtem neki a kérdéseket – jó sokat, lehet, hogy már ettől megijedt -, utána viszont már csak különféle halogató, magyarázkodó leveleket kaptam. Közben közeledett a kitűzött lapzárta, ezért egy ponton megírtam neki, hogy köszönöm a lehetőséget, de nincs több időm tovább várni. Ezzel részemről le is zárult a történet.
Az ilyen hozzáállást nehezen tudom értelmezni. Ha valaki nem akar interjút adni, semmi probléma, csak mondja meg. Sokkal tisztább helyzet, mint heteken vagy hónapokon keresztül bizonytalanságban tartani a másikat. Ugyanez igaz általában a megkeresésekre is. Ha valakinek van nyilvánosan megadott kapcsolati e-mail-címe, én abból indulok ki, hogy azért tette közzé, mert azon keresztül kapcsolatba lehet vele lépni. Ez nyilván nem jelent válaszadási kötelezettséget, de számomra az alapvető korrektséghez hozzátartozik legalább egy rövid reakció.
A 17. szám kapcsán is akadt jó néhány zenekar, amelynek érdeklődő levelet küldtem, és semmilyen választ nem kaptam. Ezeket nem szeretném név szerint felsorolni, mert nem kívánok nekik ezzel külön reklámot csinálni. Ennyi év után már nem is bosszankodom ezen különösebben. Ha valakinek nem kell az a támogatás vagy megjelenési lehetőség, amit a Stygian Shadows tud adni, azt is el kell fogadni.
Negatív történetekből természetesen lehetne még válogatni, de nem szeretném ezt az interjút sértettségi bemutatóvá változtatni, ez teljesen felesleges. Ha valaki nem válaszol, eltűnik, meggondolja magát vagy egyszerűen nincs szüksége arra, amit a Stygian Shadows kínál, akkor ezt tudomásul kell venni.
Sebaj, lépjünk tovább. Mindig lesznek olyan zenekarok és emberek, akik értik és becsülik a megkeresést, és számomra végül velük érdemes foglalkozni. Mindig ezek vannak többen.
A zenekarokat, akikkel foglalkoztál mind a lapban és mind a kiadványaid által, szinte 100 százalékban black, death és thrash metal zenekarok. Nem gondoltál arra soha, hogy más műfajoknak is teret adj? Metal zenéken kívül milyen egyéb műfajokat hallgatsz még (ha hallgatsz)?
Nem igazán gondoltam arra, hogy csak azért adjak teret más műfajoknak, hogy szélesebb legyen a paletta. A Stygian Shadowsnak kezdettől fogva megvolt a maga zenei világa, alapvetően a black, death és bizonyos mértékig a thrash metal különböző irányzatai, és én ebben érzem otthon magam.
Ez persze nem jelenti azt, hogy minden zenekarnak ugyanúgy kell szólnia. Éppen ellenkezőleg: engem mindig azok érdekeltek a legjobban, amelyek képesek saját világot teremteni. Lehet az nyers black metal, tradicionális death metal, atmoszférikus vagy középkori ihletésű zene, doom, vagy valami nehezebben kategorizálható dolog – ha megvan benne az a bizonyos saját karakter és atmoszféra, akkor érdekelhet.
Vannak természetesen olyan zenekarok, amelyek szerintem szinte mindenkinek jelen vannak valamilyen szinten az életében: Iron Maiden, Metallica, Slayer és társaik. Ezek azonban már a műfaj felső rétegét jelentik. Engem mindig sokkal jobban érdekelt az, ami ez alatt van: az underground.
Ugyanakkor attól, hogy valami underground, még nem lesz automatikusan érdekes vagy értékes. Ennek a közegnek is megvannak a maga mélységei, és szerintem ott is tudni kell válogatni. A nyolcszázadik Emperor- vagy korai Burzum-kópiára, amelynek sem önálló arculata, sem saját világa nincs, személy szerint nem vagyok kíváncsi.
Én abban hiszek, hogy az egyéniség előbb-utóbb utat tör magának. Ha egy zenekarnak valóban saját hangja, karaktere és világa van, arra idővel mások is felfigyelnek. Nem feltétlenül lesz belőle nagy név, de az igazán karakteres dolgok ritkán maradnak teljesen észrevétlenek. Ezért nálam soha nem az a fő szempont, hogy egy zenekar mennyire ismert: egy teljesen ismeretlen formáció is sokkal érdekesebb lehet számomra, mint egy jóval nagyobb név, amely csak rutinszerűen ismétli önmagát.
Viszont soha nem éreztem késztetést arra, hogy mondjuk azért tegyek a lapba stonert, hardcore-t vagy más, tőlem távolabb álló irányzatot, mert éppen népszerű, vagy mert így több olvasót lehetne megszólítani. Mások ezekről sokkal hitelesebben tudnak írni. Én inkább maradok annál, amihez valóban közöm van.
Éppen ezért furcsa számomra az utóbbi időben egyre inkább elharapózó jelenség a hazai online sajtóban, hogy olyanok kezdenek el black metal zenekarokról és lemezekről írni, akik korábban láthatóan semmilyen komolyabb kapcsolatban nem álltak a műfajjal. Sokszor magukból az írásokból is az jön le, hogy az adott anyagot csak felületesen hallgatták meg, és inkább valamiféle nem is különösebben titkolt bázisszélesítés miatt próbálnak új irányok felé nyitni. Ezzel önmagában nem lenne baj, ha közben valódi érdeklődés, felkészültség és érzés is társulna hozzá.
Ugyanígy nem különösebben szimpatikus számomra az sem, amikor országosan terjesztett szaklapokban olyan szerzők írnak szélsőséges hangzású black metal zenekarok lemezeiről, akik közben nyíltan hangoztatják, hogy sajnálják erre az időt, vagy eleve teherként élik meg az adott anyag meghallgatását. Ilyenkor felmerül bennem a kérdés: akkor miért ők írnak róla?
A kérdés második részét illetően szerintem ez nagyon egyszerű. Ha valami nem érdekel, ne írjunk róla. Hagyjuk meg annak, aki érti, szereti, követi a műfajt, és valóban van hozzá köze. Ettől nem lesz szűkebb egy lap, csak hitelesebb. Ez nálam ugyanakkor egyáltalán nem jelent műfaji bezárkózást. Metalon kívül is rengeteg olyan zenét hallgatok, amely nagyon fontos számomra. A The Cure hosszú ideje ilyen, ahogy Vangelis és Jean-Michel Jarre zenéjét is rengeteget hallgattam és hallgatom ma is. Basil Poledouris munkássága szintén meghatározó számomra. Több olyan filmhez írt zenét, amelyek különösen közel állnak hozzám. A „Conan, a barbár”-t már említettem, de ugyanilyen fontos az 1997-es „Csillagközi invázió” is. Annak egyik tétele, a „Klendathu Drop” gyakorlatilag a munkahelyi megérkezésem zenéje lett: amikor leülök az asztalomhoz dolgozni, nagyon gyakran ezzel indítom a napot.
Ezek első látásra meglehetősen messze állnak attól, ami a Stygian Shadows-ban szerepel, számomra mégis van bennük valami közös. Mindegyik képes hangulatot teremteni, képeket előhívni és kiszakítani abból a helyből, ahol éppen vagyok. Talán ezért is választom meg ennyire szigorúan azt, miről írok.
Hallgatóként sokkal szélesebb a világom annál, mint ami a magazin oldalain megjelenik, de szerzőként csak olyan területre akarok belépni, ahol valóban otthon érzem magam. A Stygian Shadows viszont ettől még metalmagazin marad. Harminc év után már pontosan tudom, mi tartozik bele ebbe a világba, és mi nem.
A lapban kizárólag olyan anyagokról is írsz recencziót, amiket fizikálisan is magadénak tudhatsz. Ezt a tényt talán fontos leszögezni. Manapság ez ritka, hiszen olyan könnyen elérhető az interneten minden friss kiadvány és hamar csábul és kényelmesedik a hallgató. Te is fogyasztod az online tartalmakat azért? Mi a véleményed a fizikai példányok gyűjtéséről és a mai világban ennek jelentőségéről?
Igen, ez nálam tudatos döntés: a Stygian Shadowsban kizárólag olyan kiadványokról írok ismertetőt, amelyek fizikailag is megvannak. A gyűjtés nálam ráadásul nem most kezdődött, hanem gyakorlatilag együtt indult a metal iránti komolyabb érdeklődésemmel. Már 1986 őszén, az első kazettáimmal elkezdődött, és azóta a zenehallgatás és a fizikai kiadványok birtoklása számomra elválaszthatatlan egymástól. Természetesen használom az online lehetőségeket is. Utazásnál például kifejezetten hasznos a YouTube Music: ma már nem kell CD-k vagy kazetták tucatjait magunkkal vinnünk, és így annak a veszélye sincs, hogy útközben megsérüljenek. Tehát a technológia kényelmét egyáltalán nem vitatom, és bizonyos helyzetekben én is kihasználom. De nálam nagyon éles a határ az online zenehallgatás és egy valódi kiadvány között. Ami nem kézzelfogható, az számomra nem hordoz ugyanilyen értéket. Egy lemez, CD vagy kazetta nem egyszerűen néhány dal hordozója. Ott van a borító, a booklet, a grafika, a fotók, a szövegek, a tipográfia, maga az anyag, amit meg lehet fogni, polcra lehet tenni, és évtizedek múlva újra elő lehet venni. Tárgyként is funkcionál, története van, emléket őriz. Számomra az online tartalom alapvetően fogyasztás. Meghallgatod, megnézed, továbblépsz, és sok esetben nyoma sem marad. A print és a valódi fizikai kiadvány ezzel szemben az örökkévalóságnak szól. Húsz vagy harminc év múlva is ugyanúgy ott lehet a polcodon, mint amikor megvetted. Talán éppen ezért van számomra egészen más súlya. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ma már az underground színtér jelentős része kizárólag online létezik. Nos, köszönöm, de ehhez nekem nincs közöm. Nem akarom megmondani senkinek, hogyan jelentessen meg zenét, és annak is örülök, ha valaki velem tart ezen az úton. Ha pedig nem egyeznek az elképzeléseink, azzal sincs semmi probléma. Ilyenkor szerintem mindenkinek az a legjobb, ha egyszerűen továbblépünk, sértődés és felesleges konfliktus nélkül. Én tudom, mit szeretnék képviselni a Stygian Shadows-ban, más pedig nyugodtan választhat más utat. Érdekes módon ez még azokban az években sem változott, amikor maga a magazin inaktív volt. Akkor is számtalan megkeresést kaptam zenekaroktól és kiadóktól, akik innen-onnan letölthető zenéket ajánlgattak. Ezeket vagy udvariasan visszautasítottam, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagytam. Ha nincs fizikai kiadvány, nálam nincs miről beszélni.
Mindezt annak ellenére is fontosnak tartom, hogy annak idején, a 2000-es évek fordulóján körülbelül két és fél évig maga a Stygian Shadows is kizárólag az online térben létezett. Akkori társaimmal Varga Ádámmal és Dávid Lacival, Forray Tomi hathatós háttérmunkájával kiegészülve Magyarország második webzine-jét működtettük. Abban az időben ez még meglehetősen úttörő dolognak számított. Ma már számtalan hasonló oldal létezik, ami önmagában természetesen nem baj, de attól, hogy valaki létrehoz egy weboldalt vagy közösségi felületet, még nem válik automatikusan újságíróvá vagy szerkesztővé. Írni, fogalmazni, kérdezni, szerkeszteni ugyanúgy tudni kell az online térben is, mint egy nyomtatott lap esetében. Erre láttam már egészen abszurd példákat is: néhány éve az egyik ilyen felületen egy kizárólag digitálisan érkezett promó kapcsán a kiadvány külalakját dicsérték, miközben fizikai példányt nyilvánvalóan nem is tarthattak a kezükben. Finoman szólva is ellentmondásos. Ismerem tehát az online világot, használtam is, sőt a maga idejében mi is úttörőként voltunk jelen benne. Ma mégis tudatosan ahhoz ragaszkodom, ami kézbe vehető és megmarad.
Közel negyven évnyi kiadványgyűjtés áll mögöttem, és bár az évek során időnként adtam el a gyűjteményből, a kollekció ma is közel 6000 címből áll. Ráadásul folyamatosan bővül. Különösen szeretem a kislemezeket (7” EP), ezekből jelenleg is körülbelül 1300 darab van a gyűjteményemben.
Nagyon szimpatikusak számomra az utóbbi években megjelent, egy-egy zenekar vagy korszak anyagait összefoglaló nagyobb boxok is. Ezek tényleg képesek méltó fizikai formában egyben megőrizni egy életmű vagy időszak fontos kiadványait, még akkor is, ha némelyiket egészen elképesztő áron kínálják.
A könyvekkel is pontosan ugyanígy vagyok. Olvashatok digitálisan bármit, de számomra igazán az számít, amit kézbe tudok venni, fel tudok tenni a polcra, és évekkel később ugyanonnan újra elő tudok venni. Valószínűleg ezért is ragaszkodom ennyire a zenénél is a fizikai kiadványokhoz.
Mint említettem nem csak a fanzine-t, hanem lemezkiadót is létrehoztál az S.S. égisze alatt. Számos hazai és külföldi zenekarnak jelentetted meg a kiadványát, demókat, kis- és nagylemezeket. Honnan indult ez az ötlet és a megvalósítás? Mennyi kiadványt jelentettél meg összesen és melyeket tartod a legjobbnak?
A kiadó tulajdonképpen teljesen természetes módon nőtt ki a Stygian Shadowsból. A kilencvenes évek végére a magazin révén már rengeteg zenekarral, kiadóval és terjesztővel álltam kapcsolatban, közben pedig a disztró is egyre komolyabban működött. Egy ponton adta magát a kérdés: ha találok egy olyan zenekart vagy anyagot, amelyben hiszek, akkor miért csak írjak róla vagy terjesszem más kiadásában? Miért ne segítsek abban, hogy egyáltalán megjelenjen?
Nem úgy indult az egész, hogy leültem és üzleti tervet készítettem egy lemezkiadóhoz. Sokkal ösztönösebb volt ennél. Megvolt a kapcsolatrendszer, egyre jobban megismertem a gyártás és a terjesztés működését, és voltak zenék, amelyekről úgy gondoltam, hogy fizikai formában is helyük van a világban. Innen nőtt ki 1998/1999 körüli indulással a Stygian Shadows Productions.
Az első Stygian Shadows Productions-kiadvány végül 1999-ben a Frost „Songs of the ancient gods” című anyaga lett. Valahol törvényszerű is volt, hogy egy hazai zenekarral induljon el a történet, ráadásul olyannal, amelynek zenéje közel állt ahhoz a világhoz, amit akkoriban a Stygian Shadows képviselt. Ez volt a Frost első hivatalos kiadványa is, számomra pedig az első alkalom, amikor már nemcsak írtam egy zenekarról vagy terjesztettem az anyagát, hanem én magam vállaltam fel a megjelentetését is.
Magának a lemezkiadásnak a működéséről és hátteréről akkor még nem sokat tudtam. Egyszerűen belevágtam, aztán menet közben tanultam meg az egész mechanizmust: a gyártást, a terjesztést, az egyeztetéseket, a pénzügyi részét és mindazt, ami egy kiadvány megjelentetésével együtt jár. Nagyjából ugyanúgy működött ez is, mint annak idején az első fanzine-nél: először jött a lelkesedés és az elhatározás, a tapasztalat pedig csak utána.
Ebben nagyon sokat jelentett Czipó Tibi bácsi budaörsi kazettakészítő műhelye is, ahová több mint húsz éven keresztül rendszeresen jártam – volt, hogy hetente. Tibi bácsi néhány éve hunyt el, de rengeteg jó emlékem kötődik hozzá és ahhoz a műhelyhez. Nemcsak a saját kiadványaim készültek ott: az én közreműködésemmel jó néhány hazai és külföldi kiadó is nála gyártatta le a kazettáit. Így az évek során egészen közelről láthattam azt is, hogyan lesz egy tervből tényleges, kézbe vehető kiadvány.
Akkoriban az underground kiadói világ idehaza még nagyon gyerekcipőben járt. Őszintén szólva már arra sem emlékszem biztosan, hogy rajtam kívül volt-e akkoriban más folyamatosan aktív kiadó ezen a színtéren. Később természetesen jöttek mások is, voltak, akik egy ideig nagyon aktívak voltak, aztán eltűntek. A Stygian Shadows kiadóként viszont egészen 2024-ig létezett, akkor húztam le végleg a rolót.
Összesen nagyjából 45–50 kiadvány jelenhetett meg az évek során. Az aktivitás természetesen nem volt mindig egyforma, nagyban függött attól is, hogy éppen mennyi energiám, időm és pénzem volt erre. Voltak nagyon aktív időszakok, és voltak olyan évek is, amikor jóval kevesebb dolog történt.
Hosszú éveken keresztül viszont gyakorlatilag egyszerre ment a teljes trió: a magazin, a kiadó és a disztró. Ehhez jöttek 2004 és 2009 között a Stygian Shadows fesztiválok is, vagyis egy idő után már messze nem egyszerűen egy fanzine-ről beszéltünk. Egy komplett underground rendszer épült a név köré.
Ezek a területek ráadásul folyamatosan táplálták egymást. A magazin révén zenekarokat ismertem meg, a kiadón keresztül megjelentettem olyan anyagokat, amelyekben hittem, a disztró segített abban, hogy ezek és más underground kiadványok eljussanak az emberekhez, a fesztiválok pedig fizikai találkozási pontot adtak mindennek. Utólag visszanézve néha magam sem értem, az időmbe hogyan fért bele mindez egyszerre.
A hazai kiadványok szinte mind fontosak számomra, mert abban az időben egy magyar underground zenekarnak egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy valaki pénzt tesz a kiadványába, legyártatja, terjeszti, és megpróbálja külföldre is eljuttatni. Ha ebben tudtam segíteni, annak számomra önmagában volt értelme.
Ha mégis egyetlen hazai megjelenést kell kiemelnem, amelyre különösen büszke vagyok, akkor a Witchcraft első, „on the path of fogs” című anyagát mondanám. Már akkor is azt éreztem, hogy nagyon komoly lehetőség van bennük, ezért különösen fontos volt számomra, hogy az első anyaguk a Stygian Shadows égisze alatt jelenhetett meg. Kár, hogy később másképp alakultak a dolgok, és a zenekarból végül nem egészen az lett, amivé szerintem válhatott volna. Idővel a személyes kapcsolatunk is más síkra terelődött, de ez semmit nem változtat azon, hogy arra a kiadványra és arra, amit akkor képviselt, ma is büszke vagyok.
Külföldről két név emelkedik ki számomra igazán: a Sabbat és a Watain. A Sabbattal több kiadványon keresztül is együtt tudtam dolgozni, ami önmagában hatalmas dolog volt számomra. A Watain esetében pedig különösen tetszett, hogy egy budapesti koncertjük felvétele maradt meg a Stygian Shadows archívumában, és ebből évekkel később fizikai kiadvány születhetett. Ezek nekem már nem egyszerű katalógustételek, hanem a Stygian Shadows történetének részei. Ide kívánkozik a Denial Of God „The red terror” című kiadványa is, aminek a limitált, vászonzsákos verzióját egy teljes Hasfelmetsző Jack-koncepció köré építettem fel. Abba gyakorlatilag minden ötletet beletettem, ami akkor éppen a tarsolyomban volt, hogy maga a kiadvány is jóval több legyen egy egyszerű zenei megjelenésnél.
Sokaknak segítettem az évek során, és néha, ha ma visszagondolok, egészen szokatlan konstrukciókba is belementem azért, hogy egy-egy kiadvány létrejöhessen. Üzleti szempontból biztosan nem minden döntésemet lehetett volna megindokolni. Soha nem tartottam magam különösebben jó üzletembernek, még ha egyesek valamiért ezt is híresztelték rólam. A pénzügyi része igazából soha nem mozgatott különösebben. De erről mindenki azt gondol, amit akar.
Engem az érdekelt, hogy egy jó zenekarnak vagy egy számomra fontos anyagnak legyen fizikai megjelenése. Voltak kiadványok, amelyek jól mentek, másokon alig maradt valami, és természetesen olyanok is, amelyeken veszítettem. Ez ezzel járt. Én a kiadót is ugyanannak a szemléletnek a részeként fogtam fel, mint magát a magazint: ha valamit értékesnek tartottam, szerettem volna hozzájárulni ahhoz, hogy létrejöjjön és megmaradjon.
A fanzine-t sok-sok ideig társírókkal hoztad össze, kivétel a nagy szünet előtti, 2009-es 16. számot és most is a visszatérő lapban is egyedül készítettél minden, beleértve a grafikai és tördelési munkákat is. Miért döntöttél úgy, hogy nem foglalkoztatsz vagy társulsz más írókkal a lapban és kizárólag egyedül készítesz mindent?
A korábbi számok jelentős részét valóban társakkal készítettem, és eszem ágában sincs utólag kisebbíteni annak a munkának az értékét. Voltak mellettem olyan emberek, akik sokat tettek hozzá a Stygian Shadows akkori korszakához, és ezeknek az együttműködéseknek megvolt a maguk helye és ideje.
Ugyanakkor ahol egynél több ember dolgozik együtt, ott előbb-utóbb kialakulhatnak nézetkülönbségek is. Lehetnek eltérő elképzelések a tartalomról, a finanszírozásról, arról, ki mennyi munkát vagy éppen anyagi áldozatot vállal. Ezek pedig egy ponton túl nem előre viszik, hanem inkább hátráltatják az egészet.
Varga Ádám annak idején a tanulmányai miatt sajnos nem tudott tovább velünk tartani. Dávid Lacival egészen 2008-ig együtt dolgoztunk, de vele kapcsolatban elég annyit mondanom, hogy írni szeretett, viszont idővel egyre kevésbé éreztem azt, hogy a munkán kívül tőkét is szeretne tenni a dologba. Ekkor jutottam arra, hogy ha az 1996-os első számot egyedül készítettem el, akkor a hosszú korszak lezárásának szánt 2009-es 16. számot is egyedül fogom megcsinálni.
Lacival azóta meglehetősen rapszodikus a kapcsolatom – jelenleg tulajdonképpen semmilyen – erről nem is szeretnék többet mondani. Ma máshol ír; ha neki az megfelel, engem egyáltalán nem zavar. Mindenki megtalálja azt a helyet, ahol jól érzi magát.
Ádámmal viszont egészen a tavalyi, Turbinában rendezett Sear Bliss-koncertig hosszú éveken keresztül nem is találkoztunk és nem is beszéltünk. Ott szóba került, hogy egy esetleges Stygian Shadows-újrakezdés kapcsán talán ismét együtt dolgozhatnánk. Végül azonban úgy alakult, hogy a 17. számot is teljes egészében egyedül vittem végig, és közben egyértelművé vált számomra, hogy ez már így is fog maradni.
Persze az évek során, ahogy a lap egyre ismertebb és egyre nevesebb lett, rendszeresen érkeztek olyan jelentkezések is, hogy valaki szívesen betársulna vagy írna bele. A kedvencem az volt, amikor valaki azzal kezdte, hogy előbb írjam meg neki, milyen juttatások járnak ezért. Az ilyen érdeklődőknek általában azt javasoltam, hogy próbálkozzanak valamelyik országos szaklapnál, ahol honoráriumért dolgoznak a metalról író szerzők. A Stygian Shadows soha nem erről szólt.
Itt nincs fizetés. Jó esetben nullszaldós egy lapszám kiadása, kevésbé jó esetben pedig komoly veszteséget termel. Aki ezt kizárólag abból a szempontból nézi, hogy mit kap érte anyagilag, az eleve teljesen mást keres, mint amit én csinálok. Számomra ez hosszú évek óta egyfajta kulturális misszió. Elhivatottságról, elkötelezettségről és arról szól, hogy valamit létrehozzak és megőrizzek abból a zenei világból, amely közel negyven éve az életem része.
Ma már kifejezetten szeretek egyedül dolgozni. Nem kell senkivel vitatkoznom arról, mi kerüljön be a lapba és mi ne, nincs szükség kompromisszumokra, és nem kell mások munkatempójához vagy határidejéhez alkalmazkodnom. Egyedül viszem vásárra a bőrömet, a saját pénzemet kockáztatom, tehát természetesnek érzem, hogy a döntéseket is én hozzam meg. Akkor dolgozom rajta, amikor jólesik, és a határidőket is én szabom meg saját magamnak.
Ennek persze megvan az ára. Ha valami nem készül el, nincs kire mutogatnom. Ha rossz döntést hozok, az az én döntésem volt. Ha pénzt veszítek rajta, a saját pénzemet veszítettem el. Viszont, ha működik, akkor azt is pontosan tudom, hogy az elejétől a végéig az én elképzelésem valósult meg.
A grafikai (itt-ott külső segítséget is igénybevéve) és tördelési munkát is ezért csinálom magam. Számomra a Stygian Shadows nem egymás mellé rakott cikkek gyűjteménye, hanem egy komplett tárgy és egy komplett világ. A zenekarok kiválasztásától az interjúk kérdésein és az ismertetőkön át a képekig, a tipográfiáig és az oldalak felépítéséig minden ugyanannak az elképzelésnek a része.
A 17. szám elkészítése végleg bebizonyította számomra, hogy nekem ez így működik a legjobban. Egyedül, a saját tempómban, teljes felelősséggel és kompromisszumok nélkül.
Egy kis kitérőként itt megkérdezném: Hogyan foglalnád össze az elmúlt 17 évet, amit civil emberként, íróként és alkotóként szünetelve töltöttél? Nem hiányzott olykor-olykor az alkotás?
Dehogynem hiányzott. Amikor 2009-ben abbahagytam, az tudatos döntés volt, amit csak megerősített mindaz, ami azon a bizonyos novemberi éjszakán történt. Erről azonban itt és most már nem szeretnék beszélni. Annyit mondhatok, hogy az idő végül engem igazolt.
Az ezt követő hónapokban tulajdonképpen csak lézengtem, és szándékosan maradtam távol a színtértől. Aztán ahogy teltek az évek, ez lassan teljesen természetessé vált. Ahogy a 17. szám bevezetőjében is írtam: fanzine-eket és demókat nem vettem, ha felbukkant egy újabb banda, tudomásul vettem a létezését, de nem éreztem késztetést arra, hogy beszerezzem az anyagát és meghallgassam. Hallgattam a régi, szeretett zenéket, és igyekeztem sokkal többet olvasni, mint korábban. Tulajdonképpen ez is egyfajta menekülés volt a valóság elől.
Ha azt mondanám, hogy soha nem fordult meg a fejemben a visszatérés gondolata, az nem lenne igaz. Időről időre előjött, de mindig akadt valami, ami eltolta vagy elnyomta. A munkahelyeim sem alakultak jól, ide-oda sodródtam annál az országos állami nagyvállalatnál, ahol 2022-ig dolgoztam, aztán egy hirtelen döntéssel felmondtam, és visszatértem az eredeti szakmámhoz. Közben a Covid is rendesen elintézett, úgyhogy abban az időszakban végképp eszembe sem jutott, hogy újra komolyabban foglalkozzak a Stygian Shadows-zal.
A kiadót még egy ideig vittem, de egyre inkább csak ímmel-ámmal. Az utolsó két kiadvány, a NunSlaughter DVD és a Marblebog „Aeon” LP között már három év telt el. Ez végül ráébresztett arra, hogy nekem ezzel sincs több dolgom. Hivatalosan 2024-ben zártam le ezt a fejezetet.
Ha egy mondatban kellene összefoglalnom ezt a tizenhét évet: nagyon hiányzott az alkotás, mert ez az életem része volt, de az akkori történéseknek sikerült kiölni belőlem azt a tüzet, ami korábban hajtott. Sokáig úgy tűnt, hogy végleg. Aztán kiderült, hogy nem végleg.
…és a visszatérés: Mi lobbantotta újra lángra benned azt, hogy feltámaszd Stygian Shadows-t és hogy ismét aktivizáld magad a színtéren?
Először 2022-ben bukkant fel bennem komolyabban a visszatérés gondolata. A Sear Bliss volt a vendége egy, a black metal esztétikájáról szóló pódiumbeszélgetésnek, én pedig elmentem rá. Az egész eseményt rendkívül szórakoztatónak találtam – csak éppen nem feltétlenül a szó jó értelmében. Ugyanakkor hosszú évek csendje után ott találkoztam újra több régi ismerőssel és zenésszel is, és valami elkezdett bennem mocorogni.
Ezt követően jött az ötlet, hogy talán készíteni kellene egy különleges Stygian Shadows-számot, amely kizárólag a Sear Bliss történetére épülne, Szerencsére egészen közelről kísérhettem végig az 1995-1999 közötti éveiket, így kellő rálátással és háttérinfóval vágtam volna ebbe bele. A terv az volt, hogy a zenekar különböző korszakainak tagjaival készülnének benne interjúk. Az elképzelés megvolt, de akkor még nem igazán tudtam, hogyan fogjak hozzá. Ráadásul volt közöttünk némi nézetkülönbség is azzal kapcsolatban, hogy kik kerüljenek bele és kik ne.
Ehhez jött a prózai valóság. Az akkori munkahelyemen vezetőként dolgozva sem kerestem jól, gyakorlatilag éppen csak annyit, amennyi a megélhetéshez kellett. Egy nyomtatott magazin előállításának finanszírozása egyszerűen nem fért volna bele. Így az elképzelés egy időre elhalt.
A gondolat azonban nem tűnt el teljesen. Tavaly ősszel Prágában voltam egy black/death metal fesztiválon, és ott már megint éreztem, hogy valami visszahúz ebbe a világba. Nem úgy utaztam oda, hogy majd hazajövök és újraindítom a Stygian Shadowst, de a gondolat csírája már egyértelműen ott volt bennem.
A végső lökést aztán a Turbinában rendezett tavaly decemberi Sear Bliss-koncert adta. Ott hosszú idő után ismét teljesen véletlenül találkoztam Varga Ádámmal, és szóba került közöttünk a Stygian Shadows feltámasztása, sőt az esetleges közös munka lehetősége is. Végül ez utóbbi nem valósult meg, de addigra bennem már eldőlt valami.
Közben közeledett a Stygian Shadows harmincadik évfordulója is. Ez egyszeri alkalom. Harmincéves csak egyszer lesz egy magazin, és arra gondoltam: ha valamikor, akkor most. Soha jobbkor.
Innentől már nem az volt a kérdés, hogy visszatér-e a Stygian Shadows, hanem az, hogy hogyan. Azt kezdettől tudtam, hogy nem valamiféle nosztalgikus emlékszámot szeretnék készíteni, amely arról mesél, milyen jó volt minden a kilencvenes években. Ha visszahozom, akkor annak 2026-ban is önálló létjogosultsággal kell rendelkeznie. Ugyanazt a nevet és alapvető szemléletet akartam továbbvinni, de nem egy 2009-ben lefagyasztott állapotot újra elővenni.
Talán ez volt az egészben a döntő felismerés. Nem újrajátszani akartam valamit, ami egyszer már megtörtént, hanem folytatni egy történetet, amely nagyon hosszú időre megszakadt.
A Stygian Shadows nem ért véget 2009-ben. Csak nagyon hosszú ideig hallgatott.
Térjünk rá konkrétan a legfrissebb lapszámra, ami immáron a 17. a sorban. Úgy gondolom, hogy ismét egy tartalmas és méltó kiadvány került ki a nyomdából telis-tele igényes és szokásos módon – a műfaji kereteken belül – változatos tartalommal. Hogyan állt össze az új lap és mik voltak a tapasztalataid az alkotási folyamat közben? Milyen visszajelzéseket kaptál eddig?
Amikor eldöntöttem, hogy lesz visszatérés és 17. szám, az elején még magam sem tudtam pontosan, mekkora lesz belőle. Volt egy bizonyos oldalszám-tervezetem, de ez nagyon gyorsan felborult. Nem úgy ültem le, hogy márpedig ennek egy 168 oldalas jubileumi kiadványnak kell lennie. Egyszerűen elkezdtem dolgozni, az anyag pedig fokozatosan nőtt körém. Jöttek az interjúk, a lemezismertetők, az ötletek, és egy ponton már látszott, hogy ebből nem valamilyen jelképes visszatérő szám lesz, hanem egy teljes értékű, terjedelmes Stygian Shadows.
Az első interjú az Age of Agonyval készült, és talán tényleg csak az első lépést volt nehéz megtenni. Tizenhét év után újra ott ültem a kérdések fölött, és az elején nyilván éreztem azt a hatalmas kihagyást. De miután átlendültem rajta, nagyon gyorsan természetessé vált az egész.
Közben azt is észrevettem, hogy én magam sem ugyanaz az ember vagyok, aki 2009-ben letette a tollat. Az írásaim stílusa rengeteget változott. Ma már sokkal inkább képekben, hangulatokban, atmoszférákban és komplett világokban gondolkodom. Egy lemezről nem egyszerűen azt akarom elmondani, milyen riffek vannak rajta, milyen a dobhangzás vagy melyik másik zenekarra emlékeztet. Sokkal jobban érdekel, hogy milyen képeket hív elő belőlem, milyen tájra, korra vagy lelkiállapotra visz el, és ezt hogyan tudom szövegben megfesteni.
Az interjúknál ugyanez történt. Nem érdekel, hogy ugyanazokat a kérdéseket tegyem fel, amelyeket egy zenekar már húsz másik helyen megválaszolt. Szeretném megérteni azt a világot, amelyből az adott zene megszületett, és ennek megfelelően felépíteni a kérdéseket. Ha sikerül olyan dolgot előhozni a másik félből, amelyről korábban még nem beszélt, számomra sokkal többet ér, mint egy újabb sablonos „hogyan alakult meg a zenekar?” típusú beszélgetés. Ez szerintem döntően hozzájárult ahhoz, hogy a visszatérő Stygian Shadows ne egy szokványos metalmagazin legyen.
A tartalom összeállításánál is tudatosan törekedtem a változatosságra, de kizárólag azon a világon belül, amit én Stygian Shadows-nak tekintek. Nem akartam mesterségesen szélesíteni a műfaji határokat azért, hogy elmondhassam, milyen sokszínű a lap. Inkább az volt fontos, hogy az egyes interjúknak, ismertetőknek és zenekaroknak saját atmoszférájuk legyen, miközben az egész magazin mégis egyetlen egységes világként működik.
A visszajelzések pedig minden várakozásomat felülmúlták. Nagyon sok helyről lényegében ugyanazt kaptam vissza: kellett már ez a visszatérés, ideje volt, és jó, hogy ismét van Stygian Shadows. Tizenhét év után azért az emberben óhatatlanul ott van a kérdés, hogy emlékszik-e még rá bárki, van-e még helye annak, amit képvisel, vagy egyszerűen elment mellette az idő. Ehhez képest azt tapasztaltam, hogy nemcsak emlékeznek rá, hanem sokan valóban hiányolták is.
Persze vannak negatív kísérőjelenségek is. Egy korábban barátomnak nevezett/tartott személy például szinte minden olyan közösségi médiás megjelenés alatt gúnyos vagy vigyorgó reakciókat hagy, ahol felbukkan a Stygian Shadows neve. Ennek megvan a maga előtörténete: pár hónapja kikértem magamnak, hogy gyalázza azt a színteret, amelynek ő maga is sokat köszönhetett, ebből konfliktus lett közöttünk, később pedig megszakítottam vele a kapcsolatot. Úgy tűnik, most ez az ő módja arra, hogy ezt feldolgozza.
Vannak aztán olyanok is, akik továbbra is igyekeznek keresztülnézni rajtam vagy a Stygian Shadows-on, mintha nem léteznénk. Harminc év után ez már nem nagyon foglalkoztat. Vannak emberek, akikről az idő során az is kiderült, hogy talán jobb lett volna soha nem is hallani róluk, de ennél több energiát nem szeretnék rájuk fordítani.
Sokkal fontosabb az, amit az olvasóktól és általában a színtér felől kaptam vissza. És a reakciókat nemcsak szavakban lehetett mérni: jelen sorok írásakor szeptember végén járunk, még csak alig egy hónap telt el a megjelenés óta, és a magazinból már csak néhány darab maradt. Tizenhét év kihagyás után ennél egyértelműbb visszajelzést nehéz lenne kapni.
Számomra azonban mégsem az a legfontosabb, hogy hány példány fogyott el, hanem az, hogy a lap nem a múltjából élt. Nem egy nosztalgikus jubileumi kiadvány született, amelynek az volt az egyetlen érdekessége, hogy valaha létezett egy Stygian Shadows. Egy mai lap készült, saját arccal, saját hanggal és saját világgal.
És talán számomra ez a 17. szám legfontosabb eredménye: nem azért működött, mert egyszer már volt Stygian Shadows, hanem azért, mert ma is van létjogosultsága.
Ha pedig kicsit távolabbról nézem az egészet, nekem az az érzésem, hogy a hazai metal történetében sem nagyon volt példa arra, hogy egy ennyi ideig – esetünkben tizenhét évig – hallgató nyomtatott underground kiadvány ilyen formában térjen vissza, és rögtön ekkora érdeklődés kísérje. Nem egyszerűen megjelent egy jubileumi szám: gyakorlatilag elfogyott, és a hozzá kapcsolódó fesztivál is olyan létszámú közönséget mozgatott meg, amire előzetesen én sem számítottam.
Azonban nem szeretném ezt valamiféle rekordként vagy történelmi elsőségként beállítani, de a jelenség maga szerintem mindenképpen szokatlan a hazai metalszíntéren.
A lap Die-hard verziójáról még külön szót ejtenék (én is ezt rendeltem elő), ami egészen elképesztő lett. Külön díszdoboz, exkluzív poszterek, póló, artprint, képeslap, sörnyitó, stb… Rendkívül igényes és tartalmas lett és ha jól emlékszem első ízben adtál ilyen terjedelmes tartalmat egy S.S. lapnak. Ez is a visszatérés exkluzivitását hivatott magasabbra emelni? Te mennyire vagy elégedett vele?
Igen, ez egyértelműen a visszatérés exkluzivitását is hivatott hangsúlyozni. Ha már tizenhét év után, ráadásul a Stygian Shadows harmincadik évfordulóján tér vissza a lap, szerettem volna, hogy legyen egy olyan változata is, amely már önmagában, tárgyként is különleges. Ne egyszerűen egy vastagabb magazin legyen néhány extrával, hanem amikor valaki kézbe veszi és kinyitja a dobozt, rögtön érezze, hogy ez egy egyszeri alkalomra készült kiadás. A fekete borítékokhoz külön erre a célra készíttettem egy egyedi bélyegzőt is. Fehér tintával kerültek rá a lenyomatok, hogy a borítékok ne egyszerű kiegészítők legyenek, hanem a dobozon belül is kapjanak valamiféle saját önállóságot és karaktert. Nekem az ilyen apró részletek is fontosak voltak: ha már egy jubileumi, kis példányszámú kiadásról van szó, akkor ne legyen benne semmi teljesen esetleges.
Ilyen terjedelmű és ennyire összetett csomagot magazinhoz korábban valóban nem készítettem. A pólótól és a poszterektől kezdve az art printen, képeslapon, matricákon és egyéb kiegészítőkön át minden azt szolgálta, hogy maga a fizikai kiadvány is élményt adjon. Nem az volt a célom, hogy minél több dolgot belegyömöszöljek egy dobozba, hanem hogy az egész egységes Stygian Shadows-világot alkosson.
A harmincdarabos példányszám mögött pedig nincs semmiféle bonyolult marketingfogás: 30 év – 30 doboz. Ennyi. Nem mesterséges ritkaságot akartam gyártani, hanem egy jubileumi gesztust. Nekem pontosan ennyi kellett belőle, se több, se kevesebb.
Maga a doboz is kézműves jelleggel készült, és szerintem ez látszik is rajta. Nem steril, ipari csomagolást szerettem volna, hanem olyat, amin érződik, hogy kis példányszámú, kézzel készített, egyedi darabról van szó. Az ötlet egyébként részben a Stygian Shadows kiadói múltjából jött. A Stygian Shadows Productions idején az exkluzívabb anyagokból is készítettem die-hard változatokat különféle extrákkal; ilyenek voltak például a NunSlaughter, a Sabbat és a Watain egyes kiadványai. Ez a gondolkodás tehát régóta bennem van: ha valami különleges kiadás, akkor fizikailag is legyen több annál, mint hogy kap egy másik borítót vagy eltérő színű hordozót.
A poszterekhez is mindig saját anyagot használok. Amikor külföldi fesztiválokra jártam, rendszeresen fotóztam, és természetesen már a kétezres évek előtti, hagyományos fényképezős korszakból is rengeteg felvételem maradt. Az évtizedek során így elég méretes saját fotóarchívum gyűlt össze. Ennek köszönhetően tudtam például a 17. számhoz elkészíteni az 1996-os első budapesti Cradle Of Filth-koncerthez kapcsolódó posztert is. Nekem fontos, hogy ezek ne valahonnan összevadászott képek legyenek, hanem a Stygian Shadows saját történetéhez és az én múltamhoz kötődő anyagok.
A doboz képi világát ugyanilyen tudatosan igazítottam ahhoz a mitológiához, amelyet a visszatérés köré építettem. Doré „A száraz csontok völgye” ábrázolása az Ószövetség Ezékiel könyvének 37. fejezetében szereplő látomásra épül: a próféta egy kiszáradt emberi csontokkal teli völgyet lát, majd a csontok ismét testet öltenek és életre kelnek. Ennél pontosabb szimbólumot nehezen találhattam volna a Stygian Shadows tizenhét év utáni visszatéréséhez. Valami, ami hosszú időn keresztül halottnak vagy legalábbis végleg elnémultnak tűnt, egyszer csak ismét életre kel.
Erre az elképzelésre épült rá Havancsák Gyula zseniális borítóképe, amely számomra gyakorlatilag megkoronázta az egész vizuális koncepciót. Hihetetlenül pontosan sikerült eltalálnia azt a sötét világot, amit a visszatéréssel meg akartam jeleníteni. Ráadásul a kép tele van szimbólumokkal. Ha valaki figyelmesen végignézi a magazin első néhány oldalát, akkor észreveheti, hogy ott egy apró történet bontakozik ki. A doboz, a borító és a lap nyitánya ezért nálam nem különálló látványelemek: ugyanannak a történetnek a részei, a feltámadásnak és a visszatérésnek a különböző állomásai.
Tulajdonképpen ezt nevezem én világépítésnek. Már a doboz kinyitásakor elkezdődjön valami, és mire az olvasó eljut az első interjúig, vizuálisan már belépjen abba a világba, amelyet a 17. számmal meg akartam teremteni.
Én kifejezetten elégedett vagyok a végeredménnyel. Amikor először láttam együtt a kész dobozt, a magazint és az összes hozzá tartozó anyagot, akkor vált igazán kézzelfoghatóvá számomra az egész visszatérés. Nem egyszerűen elkészült egy újabb Stygian Shadows-szám, hanem harminc év története kapott egy olyan fizikai formát, amilyet ehhez az alkalomhoz méltónak éreztem.
És vannak még ötleteim a következő számhoz is, részben a saját fotóarchívumomból, részben más vizuális megoldások kapcsán. Ezek azonban egyelőre csak kidolgozandó elképzelések. Majd az idő eldönti, melyikből lesz valóban valami.
Említettem a bevezetőben a visszatérő, szám szerint a 6. Stygian Shadows fesztivált is, amit kifejezetten a lap megjelenésére időzítettél. Én is jelen voltam és úgy gondolom, hogy remek hangulatú eseményt sikerült tető alá hozni sok-sok régi harcossal a fedélzeten. Hogyan élted meg Te a fesztivált, mind a szervezés és mind a végkifejletet illetően?
A fesztivál gondolata tulajdonképpen együtt született meg a 17. számmal. Ha már harminc év után visszatér a Stygian Shadows, azt szerettem volna, hogy ne egyszerűen megjelenjen egy új lapszám, hanem legyen körülötte egy valódi esemény is, ahol egy estére találkozhat egymással a lap múltja és jelene.
Ez egyébként nem új gondolat nálam. A külföldi példák alapján annak idején én kezdtem el itthon elsőként tudatosan összekapcsolni egy kiadvány megjelenését egy önálló koncerteseménnyel, vagyis azzal, amit ma egyszerűen release partiként emlegetünk. Ennek első igazán komoly állomása a 2004-es Stygian Shadows fesztivál volt, ahol az akkori hazai black metal mezőny színe-java fellépett. Az az esemény nemcsak egy kiadvány köré szervezett koncert volt, hanem utólag nézve afféle katalizátorként is működött: kapcsolatokat, későbbi eseményeket (negatívokat is) és újabb együttműködéseket indított el. Emiatt számomra teljesen természetes volt, hogy a 17. szám visszatérését is egy fesztivál tegye teljessé.
A zenekarokat egyáltalán nem úgy válogattam össze, hogy ki hány embert tud majd behozni. Elsősorban az számított, hogy szerepeljenek az új lapszámban, illetve természetesen a régi ismeretségeknek és kapcsolatoknak is komoly szerepük volt abban, hogy végül ez a felállás valósult meg. Sokkal fontosabb volt számomra, hogy az este valóban a Stygian Shadowsról szóljon, mint az, hogy különböző nevekkel próbáljak mesterségesen minél nagyobb közönséget összeszedni.
A szervezésben persze rengeteg munka volt. Zenekarokat, időpontokat, érkezéseket, technikai feltételeket kellett összehangolni, és közben folyamatosan ott volt bennem az is, hogy vajon minden rendben lesz-e. Ebben rengeteget segített az is, hogy a civil életben szállítási vezetőként dolgozom egy országos cégnél. Napi szinten kell embereket, szállítási irányokat, alvállalkozókat, folyamatokat, határidőket és egymásra épülő feladatokat összehangolnom, előre gondolkodnom, kockázatokat felismernem és kezelni azokat a helyzeteket, amikor egyszerre több fronton kell helytállni. Ezt a rutint nagyon jól tudtam hasznosítani a fesztivál szervezésénél is.
Végül pedig gyakorlatilag minden úgy működött, ahogyan elterveztem. Semmilyen csúszás nem volt, ami hét zenekarnál azért nem feltétlenül magától értetődő, és ebből a szempontból logisztikai szakemberként is külön elégedettséget jelentett számomra, hogy a teljes program pontosan és zökkenőmentesen ment végig.
Magát az estét viszont már egy egészen más lelkiállapotban éltem meg. Addigra rajtam nagyon kijött az azt megelőző nyolc hónap fáradtsága. Az újság készítése, a fesztivál szervezése, az időnként többfrontos helytállás, az ezzel járó stressz és végig az a kérdés, hogy vajon minden rendben lesz-e, egyszerre kezdett lecsapódni rajtam. Mire eljött augusztus 29-e, fizikailag és fejben is eléggé elfáradtam.
Ehhez képest maga az este egészen elképesztően alakult. A látogatószám minden előzetes várakozásomat (és nyugodtan mondhatom, hogy minden más résztvevőét is) felülmúlta, és az egyöntetűen pozitív visszajelzések alapján ilyen létszámú, teljesen underground metalrendezvény nagyon régen lehetett Budapesten. Ez különösen jó érzés volt, mert pontosan azt bizonyította, hogy nem feltétlenül kell mindent ismert nevekre és biztos közönségmágnesekre felépíteni ahhoz, hogy az emberek eljöjjenek.
Rengeteg régi arcot láttam újra. Külön megtiszteltetés volt számomra, hogy az egykori, kizárólag lányokból álló Stroke fanzine stábja is eljött. Voltak olyanok, akikkel hosszú évek óta nem találkoztam, és olyanok is, akikkel addig csak kapcsolatban voltunk, de személyesen még soha nem találkoztunk. Erre az este tökéletes alkalmat adott.
És ami számomra talán a legfontosabb: egyáltalán nem valamiféle nosztalgiatalálkozó lett belőle. Ott voltak a régi arcok, de mellettük olyan emberek is, akiknek a Stygian Shadows korábbi korszakából már semmilyen személyes emlékük nem lehetett. Mégis ugyanazért voltak ott.
Összességében egy remek este volt, és talán a legjobb összefoglalása annak, amit utána nagyon sok embertől visszahallottam: már nagyon kellett egy ilyen rendezvény a hazai színtérnek.
Nekem pedig azon az estén végleg elmúlt minden kétségem azzal kapcsolatban, hogy volt-e értelme visszahozni a Stygian Shadows-t. Harminc év múltja, tizenhét év csendje, a jelen és az ebből táplálkozó jövő találkozott azon az estén, és működött.
A fanzine feltámadása okán kérdezem: a lemezkiadást is tervezed újra üzemeltetni vagy kizárólag a fanzine készítés szerepel a terveid között?
Nem, a lemezkiadást nem tervezem újraindítani. A Stygian Shadows Productions történetét 2024-ben hivatalosan lezártam, és ezt a döntést ma is véglegesnek gondolom.
Az évtizedek során vállaltam fel olyan kiadványokat is, amelyekről utólag talán azt mondanám, hogy nem kellett volna, de akkor ezt éreztem helyesnek. Ezen ma már nincs értelme rágódni: mindennek megvolt a maga helye és értelme abban az időben, és ugyanúgy része lett a történetnek. Ami bennem volt ezzel kapcsolatban, azt kiadtam magamból. Részemről ennyi elég volt. A kiadói tevékenység annak idején nagyon fontos része volt a Stygian Shadows történetének, rengeteg szép emlékem kötődik hozzá, de az utolsó években már egyre kevésbé éreztem benne azt a lelkesedést, ami korábban hajtott. Az utolsó két kiadvány között is több év telt el, és akkor már világos volt számomra, hogy ez a fejezet kifutott.
Ma már se kedvem, se időm nincs ahhoz, hogy újra belevágjak.
A magazinnal egészen más a helyzet. Amikor újra elkezdtem dolgozni rajta, nagyon gyorsan visszatért az az érzés, ami annak idején elindította az egészet. Az írás, az interjúk, a zenék kiválasztása, a tördelés, maga a teljes lapszám felépítése ma is ugyanúgy képes lekötni és inspirálni.
Ráadásul nem is szeretném szétforgácsolni magam. A Stygian Shadows magazin önmagában is rengeteg időt, energiát és pénzt igényel, és számomra most ez a fontos. Inkább csinálok egy dolgot teljes erőből, mint kettőt félgőzzel.
Úgyhogy a jövőben a Stygian Shadows név alatt a magazin és a hozzá kapcsolódó események maradnak fókuszban. A kiadó megtette, amit meg kellett tennie, megvan a maga története és öröksége, de nem érzem szükségét annak, hogy csak azért támasszam fel, mert maga a magazin visszatért.
Van, amit érdemes folytatni, és van, amit jobb a maga helyén lezárva hagyni. A kiadó számomra az utóbbi.
A jövővel kapcsolatban mik a terveid? Vannak konkrét tervek egy következő lapszámra, esetleg egy újabb Stygian Shadows fesztiválra?
A folytatást tulajdonképpen már korábban eldöntöttem, tehát nem a 17. szám fogadtatása után határoztam el, hogy lesz következő lapszám. Részemről nagyjából még öt év van ebben a történetben, és ezt az időt szeretném úgy kihasználni, hogy közben ne kényszerből, hanem ugyanazzal a lelkesedéssel készüljenek a számok, mint most. Nem akarom minden egyes lépését évekre előre kőbe vésni, de azt nagyjából látom, merre szeretnék haladni.
A 18. számon már javában dolgozom. Jelenleg hét interjú kérdéssora ment ki, és a zenekarválasztás ezúttal erősen a black metal felé tendál. Ugyanakkor nem tervezek tíz-tizenkét interjúnál többet. Hazai és külföldi részről is kevesebb szereplő lesz, mert most még hangsúlyosabban a mélységre szeretnék koncentrálni, nem a mennyiségre. A jelenleg készülő beszélgetéseknél már most az látszik, hogy több esetben nem egyszerű aktualitásinterjú születik, hanem az adott zenekar, alkotó, illetve életmű jóval mélyebb feltárása.
Talán ebből is látszik, hogy továbbra sem hagyományos metalzenei újságírásban gondolkodom. Engem kevésbé érdekel a pillanatnyi hatás, hogy valami néhány napig témát adjon, aztán eltűnjön a következő hír vagy lemez mögött. Sokkal inkább olyan interjúkat szeretnék készíteni, amelyekhez hónapokkal vagy akár évekkel később is érdemes visszanyúlni. Ne csak arról szóljanak, hogy éppen most milyen album jelent meg, hanem egy életműről, egy gondolkodásmódról, egy alkotói világról. Ha már 2026-ban nyomtatott magazint készítek, számomra éppen ez az egyik értelme: ne csak a megjelenés hetében legyen érdekes, hanem később is legyen miért levenni a polcról.
Ahogy eddig sem, most sem az alapján választok, hogy egy zenekar mekkora ismertséggel rendelkezik. Nekem kell fontosnak lennie annak, amit képvisel, és látnom kell mögötte egy önálló karaktert, történetet vagy olyan gondolatokat, amelyekből valóban érdekes beszélgetés születhet. A 18. szám ebből a szempontból várhatóan koncentráltabb lesz: kevesebb név, de jóval mélyebbre ásó anyagok.
Az elsőként bejelentett interjú a Bal-Sagoth, aminek számomra külön jelentősége van. A zenekar már az első, 1996-os Stygian Shadowsban is szerepelt, most pedig harminc évvel később a 18. szám elsőként nyilvánosságra hozott interjúja ismét velük készül. Van ebben valami szép keret. Ráadásul mindig is nagyon közel állt hozzám az a fajta világépítés, amit képviselnek, ezért tökéletesen beleillenek abba, ahogyan ma a Stygian Shadowsra gondolok. Aztán a második interjú is bejelentésre került: ez a Tolkien világát sajátos szemszögből megközelítő német black metal trióval, a Grabunholddal készül.
Az interjús bandák bejelentéseit sem egyszerre szeretném lelőni. Minden csütörtökön 20 órakor kerül ki egy újabb bejelentés a Stygian Shadows magazin Facebook-oldalára.
Hazai részről természetesen folytatódik a Sear Bliss-életműsorozat is. A következő mesélős fejezet alanya Nagy András lesz, akivel várhatóan olyan terjedelmű interjú készül, amilyenre a Stygian Shadows történetében, és talán magának a zenekarnak a pályafutása során sem nagyon volt még példa. Itt végképp nem az a cél, hogy néhány kérdésben végigrohanjunk több mint három évtizeden. Valóban részletesen szeretnék végigmenni az egész történeten, a kezdetektől egészen a jelenig. Ha az anyag megkívánja, akkor akár a 19. számban is folytatódhat.
Az oldalszámot éppen ezért szándékosan nem akarom előre meghatározni. Annyi lesz, amennyi.. Nem szeretnék azért kihagyni valamit, mert előzetesen kitaláltam egy terjedelmet, de mesterségesen felduzzasztani sem fogom. A tartalom dönti el, mekkora lesz a magazin.
És természetesen a következő Stygian Shadows Fest szervezése is elkezdődött. A hivatalos bejelentést 2027 januárjára tervezem, de a háttérben ennél már jóval előrébb tart a történet. Bizonyos résztvevőkkel már megvan az elvi egyezség, és a helyszín is adott. Külföldi jelentkezők is vannak, de az ő részvételük nagyban függ attól, hogy össze tudok-e állítani egy olyan költségvetést, amely minimális veszteséggel vagy lehetőleg nullszaldóval működik. Továbbra is a saját pénzem van kockáztatva, ezért nekem sem mindegy, mit mutat a végén a matek. A lelkesedés fontos, de attól még nem szeretnék felelőtlenül pénzt égetni.
A fesztiválnál ugyanaz az alapelv vezérel, mint a magazinnál. Nem azt nézem, melyik név hozna biztosan a legtöbb embert, hanem azt, hogy az adott zenekarnak van-e helye abban a világban, amit a Stygian Shadows képvisel. Nekem elsősorban az számít, hogy legyen saját karaktere, atmoszférája és identitása.
Nagyon remélem azt is, hogy az elmúlt augusztusi este nem egyszeri alkalom volt. Jó lenne, ha a hazai underground jelentős része továbbra is valamiféle közös ünnepként élné meg azt, hogy van egy ilyen kiadvány, és hozzá kapcsolódik egy rendezvénysorozat is. Nem nosztalgiatalálkozót szeretnék, hanem egy olyan közeget, ahol különböző generációk ugyanahhoz a földalatti kultúrához kapcsolódhatnak.
Nagyjából látom tehát magam előtt a következő öt évet, de nem akarok minden lépést előre megírni. Most a 18. szám és a következő fesztivál van előttem, utána pedig majd jön a következő feladat. Amennyiben eljutunk a 35 éves jubileumig, már arra is van ötletem, hogyan emlékezzünk majd meg róla.
Egy azonban biztos: a 17. szám nem egyszeri jubileumi visszatérés volt. Amikor visszahoztam a Stygian Shadows-t, már tudtam, hogy folytatni akarom. Most pedig már nem tervekről beszélünk: a következő fejezet készül.
Laci! Úgy érzem kifogytam a kérdésekből. Nagyon szépen köszönöm a készséges válaszaidat. További sok sikert kívánok a tevékenységedhez a jövőben! Várjuk a következő lapszámot! Mit üzennél még zárásképpen a Metal.hu olvasóinak?
Én köszönöm a lehetőséget és azt is, hogy ennyi év után ismét beszélhettem a Stygian Shadows-ról egy ilyen terjedelmes interjúban, már jó régen nem volt ilyen megkeresésem.
A Metal.hu olvasóinak pedig elsősorban azt üzenném, hogy köszönöm mindenkinek, aki bármilyen formában támogatta a történet folytatását. Annak, aki megvette (előrendelte a webáruházban) a 17. számot, eljött a fesztiválra, írt néhány sort, megosztotta valamelyik bejegyzést, vagy egyszerűen csak örült annak, hogy ismét létezik a Stygian Shadows. Tizenhét év után ezek a visszajelzések rengeteget jelentettek.
Azt hiszem, az elmúlt hónapok bebizonyították számomra, hogy továbbra is van helye egy olyan nyomtatott magazinnak, amely nem algoritmusokhoz, kattintásszámokhoz vagy aktuális trendekhez igazodik, hanem egyszerűen azt mutatja meg, amit a készítője fontosnak tart. Én továbbra is ebben hiszek.
Nem szeretnék mindenkinek megfelelni, és valószínűleg soha nem is fogok. Aki velem tart ezen az úton, annak örülök; akinek más elképzelése van, annak megvan a saját útja. Szerintem ez így van rendjén.
Emellett vendégíróként a Metal.hu oldalán is folytatom: ahogy korábban, úgy a jövőben is jelennek majd meg írásaim különböző kiadványokról, és exkluzív interjúk is tervben vannak.
Tizenhét év csendje után a Stygian Shadows ismét itt van. És még van néhány világ, amit szeretnék megmutatni.
Készítette: Steve Gore









