Vannak azok az utazások, amikor az ember előre szépen megtervez mindent: mikor, hova megy, melyik koncertre, hol alszik, mikor repül, aztán az élet fogja magát, és nagyjából az egészet átírja. Ez a mostani utazás pontosan ilyen volt. Tulajdonképpen egy sor meglepetés és véletlen találkozás története lett belőle. És bár elsőre akár csalódásként is megélhettem volna, végül egyáltalán nem bánom, hogy szinte semmi nem úgy alakult, ahogy eredetileg elképzeltem.

Nyár közepén fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy el kellene menni valamelyik északi országba egy koncertre vagy fesztiválra. A svédek, norvégok és finnek elég erősek metal vonalon, rengeteg jó zenekaruk és fesztiváljuk van, így amikor szembejött velem a bergeni High Voltage Rock Fest neve, nem sokat gondolkodtam. Leszerveztem a fotózást, a szervezőkkel is minden rendben volt, sajtóbelépőt kaptam volna, így lefoglaltam a repülőt és a szállást is Bergenbe. Aztán néhány nappal az indulás előtt érkezett a levél a szervezőtől, hogy nagyon sajnálják, de mivel a norvég király néhány nappal korábban meghalt, az ország gyászba borult, ezért a fesztivál is elmarad. Elsőre végtelenül szomorú voltam, hiszen az AIRBOURNE lett volna a headliner, a FROGLEAP-et pedig szintén nagyon szerettem volna megnézni. Végül azonban nem voltam annyira csalódott, hiszen mindkét zenekart láttam már többször. Sokkal inkább az újratervezés járt a fejemben: ha már lefoglaltam mindent, akkor mit lehetne kezdeni ezzel az utazással?

Visszamondani már nem igazán tudtam semmit, úgyhogy úgy döntöttem, mégis elutazom Bergenbe, és SOS-ben, az utolsó pillanatban megpróbálok magamnak valami alternatív programot találni. A kétnapos fesztivál helyett így két kisebb, helyi klubkoncert lett a program. És tulajdonképpen már az indulás pillanatában elkezdődött az egész utazás egyik fő motívuma: a teljesen váratlan találkozások. Az első meglepetés már a reptéren fogadott. Egy ismerős állt az érkezési oldalon, akivel még tavasszal találkoztam egy baráti társaságban. Köszöntünk egymásnak, váltottunk néhány szót, aztán sajnos nekem tovább kellett mennem, pedig szívesen beszélgettem volna még vele. Mint kiderült, ő a családját várta, és időközben már Bergenben él. Nem beszéltünk sokat, mégis elég különleges volt így, teljesen véletlenül összefutni valakivel több ezer kilométerre otthonról. Akkor még nem tudtam, hogy ez csak az első lesz a sorban.

Az első este a Hulen nevű helyre vezetett, ahol az ASTRONAUTIS koncertjét rendezték. Egy helyi zenekarról van szó, és innen is köszönöm nekik, hogy partnerek voltak abban, hogy eljuthassak a koncertjükre. Persze természetesen itt sem ment minden a megbeszéltek szerint: a vendéglistán valahogy nem szerepeltem. Végül azonban találtak valakit, aki bevitt, így csak sikerült bejutnom. Bent aztán összefutottam egy fotós sráccal, akivel elkezdtünk beszélgetni, és hamar kiderült, hogy ő is arra a fesztiválra ment volna aznap este, ahová eredetileg én is. Így már meg is volt a közös szál. Megint egy teljesen véletlen találkozás egy olyan helyen, ahová eredetileg nem is kellett volna mennem.

Az ASTRONAUTIS egyébként nagyon érdekes zenét játszik. Talán alternatív rocknak lehetne nevezni, de nem is szeretném túlságosan kategorizálni. A lényeg, hogy nekem kifejezetten tetszett, amit csináltak. Alapvetően egyáltalán nem féltem attól, hogy a fesztivál helyett teljesen random koncertekre megyek. Az ilyen bulikból általában még soha nem jöttem ki rosszul. Persze az is vezérelt, hogy ha már elutaztam, akkor legalább valamilyen koncertre eljussak, de ha már ott vagyok, egyáltalán nem zavar, hogy nem tudom pontosan, mire megyek. Sőt, valahol éppen ez benne a jó. Az ilyen random bulikból ugyanis akár a legjobb sztorik is kijöhetnek. Az ASTRONAUTIS esetében pedig tényleg így lett, úgyhogy csak azt tudom mondani: hallgassátok meg őket, mert jó zenekar.

Másnap este egy helyi, több szintes, több koncerttermes helyszínre mentem, ahol két helyi folk rock zenekar volt az első fellépő a PILGRIM és a BLATT BLOD. A terem elsőre meglehetősen üresnek tűnt, nagyjából egy Dürer Kert-szerű helyszínt kell elképzelni, mégis nagyon jól megtöltötték élettel és élménnyel a zenekarok. A folk rock csapat elképesztően intenzív és lendületes műsort adott, ráadásul látványosak is voltak. A színpad és a közönség mozgása együtt adott egy olyan látványt, amilyennel Magyarországon még nem nagyon találkoztam. Egyszerűen áradt belőlük, hogy mennyire szeretnek zenélni. Bevallom őszintén, se előtte, se azóta nem hallgattam lemezüket vagy bármilyen más formában a zenéjüket, de azon az estén teljesen elragadott, amit csináltak. Nem tudom, hogy a zenekar eljutott-e már arra a szintre, hogy Európa-turnét csináljon, de ha egyszer készülnek ilyesmire, egy magyar állomás lebonyolításában biztosan partner lennék. Az olvasóknak pedig csak ajánlani tudom, hogy nézzék meg őket, ha egyszer erre járnak.

Bergenben ezzel nagyjából véget is ért a koncertes rész. Az utolsó napon inkább körülnéztem a városban és a környéken. Bergen elképesztően szép hely. Az embernek rögtön feltűnik a magas életszínvonal, ugyanakkor az is, hogy bizony elég drága város. Maga a település a domboldalak között fekszik, lent pedig ott a reptér, a kikötő és a tengeröböl. A hegyek, a zöld növényzet, a hidak és a fjordok látványa egészen elképesztő. Egyetlen problémám az időjárással volt. Bergenben ugyanis nem véletlenül esik ennyit az eső. Nekem is megnehezítette a városnézést, így sok mindent csak a buszból tudtam megcsodálni. Ettől függetlenül egyáltalán nem bántam meg, hogy elutaztam. Sőt, ha valaki Norvégiába készül, én továbbra is azt mondom, hogy Bergen felé vegye az irányt. Budapestről közvetlen repülőjárattal is elérhető, és maga a város, illetve a tágabb környezete is fantasztikusan látványos.

Csakhogy itt még nem ért véget az út. Hirtelen jött az ötlet, hogy ha már Bergenben vagyok, és Anglia viszonylag közel van, akkor miért is jönnék egyenesen haza? Angliában ugyanis még soha nem jártam, így igazából bárhová szívesen mentem volna. Végül egy kicsit megtoldottam az utazást, és Bergenből Manchesterbe repültem át. Megnéztem Manchestert, Dublint, majd Liverpoolt is. Liverpoolban aztán találtam magamnak egy teljesen underground koncertet. A Guac and Roll egy apró, helyi vegán étterem, amelynek punk tulajdonosa hétvégente, illetve bizonyos estéken kipakolja a padokat, és nagyjából egy 75 fős koncerttermet csinál az étteremből. A szervező még időben megírta nekem, hogy tulajdonképpen mire számítsak, de ettől csak még kíváncsibb lettem: na, akkor ez most hogyan fog működni?

Aztán amikor megérkeztem, már ment az első koncert, én pedig megpróbáltam feldolgozni, hogy mi történik velem. Néhány nappal korábban még a saját ágyamban aludtam. Aztán felültem egy repülőre, elmentem Bergenbe, ott végigéltem két teljesen különböző koncertet, teljesen különböző helyszíneken és teljesen különböző stílusokkal, majd felültem még egy repülőre, és néhány órával később teljesen random Liverpoolban találtam magamat. Egy olyan koncerten, ahol számomra ismeretlen stílusú, ismeretlen zenekarokat néztem meg, és senkit nem ismertem a helyszínen. Illetve majdnem senkit, mert természetesen itt is ott volt egy magyar srác, aki a bulit szervezte.

Az egész már-már abszolút szürreális volt. Mielőtt eljutottam volna a koncertre, természetesen megnéztem a Beatleshez kapcsolódó helyeket is, hiszen Liverpoolban minden a Beatlesről szól. A Matthew Streeten található bárokban a zenekar a kezdeti időszakában több mint 300 koncertet adott, így az ember tényleg lépten-nyomon beleütközik a Beatles történetébe. Ehhez képest néhány órával később már egy kis vegán étteremben találtam magamat hat elképesztő grindcore banda közepén. Nem is feltétlenül a zenekarok voltak érdekesek, hanem az egész felhozatal változatossága. Nem a klasszikus felállásokat láthattuk, hogy két gitár, basszus, ének és dob. Volt olyan zenekar, ahol a dobos énekelt, és csak egy gitáros állt mellette. Máshol egy gitáros, egy énekes és egy dobos alkotta a teljes felállást, basszusgitár nélkül. Egészen különböző összeállításokkal találkoztam, de egy dologban mindegyik hasonlított: elképesztően pörgős volt az egész este.

Hat zenekar játszott, nagyjából 20–30 perces koncertekkel, tehát nem volt sok üresjárat. Maga a helyszín technikailag meglehetősen tragikus adottságokkal rendelkezett, hiszen tulajdonképpen nem is volt klasszikus színpad. A zenekar szinte a nézőtér közepén játszott, ott volt összerakva a hangcucc és minden egyéb. Ehhez képest a helyi hangtechnikus srác egészen jól behangosította a termet. De nem is valamelyik zenekart szeretném kiemelni ebből a hatos felhozatalból. Hasonló kisebb grindcore- és hardcore zenekarokba a világon rengeteg helyen bele lehet botlani. Sokkal érdekesebb volt az, hogy milyen volt maga a koncert, milyen volt a helyszín, és főleg milyen volt a közönség.

Mert a közönség elképesztően élte a bulit. Ugráltak, vonatoztak, a földön ugráltak, egymást cipelték, body surföztek, és tényleg minden lehetséges formában részt vettek a koncerten. Nem az volt az érzésem, hogy valaki megvette a belépőt, aztán hátradől, és megnézi, hogy a zenekar mit nyújt neki. Hanem az, hogy mindenki része a koncertnek. Az utolsó emberig mindenki bekiabált, ugrált, mozgott, és teljes testével élvezte a zenét. És talán ez volt az este egyik legnagyobb tanulsága számomra.

Mert nem feltétlenül az a lényeg, hogy a világ másik végén jobb zenekarok vannak-e, vagy hogy az adott koncert zeneileg száz százalékban az én világom-e. Sokkal inkább az, hogy mennyire érdemes teljesen random módon elmenni egy koncertre külföldön. Meglátni, mennyiben más a helyszín, a helyszín adottsága, a közönség és maga a koncertkultúra attól, amit otthon megszoktál. Talán másfél évvel ezelőtt Barcelonában éreztem ugyanezt, amikor a TSUNAMI és a HEADBOSSA koncertjére mentem el. Ott is az volt az érzésem, hogy egészen más közegben zenélnek a zenészek, és a közönség is egészen máshogy viszonyul a koncerthez.

Magyarországon egy hardcore bulin ritkán látok ekkora összmozgást. Külföldön viszont sokszor sokkal inkább azt érzi az ember, hogy a közönség nem kívülállója az eseménynek, hanem annak szerves része. Mindenki ugrál, mindenki bekiabál, mindenki élvezi, és tényleg teljes testével átéli a zenét. De Liverpoolban nem csak ez volt érdekes. Volt még valami, ami sokkal mélyebben megmaradt bennem: az emberek sokfélesége.

Tényleg mindenféle emberrel találkoztam. Tizenéves gyerekektől egészen a nyugdíjas korosztályig mindenféle életkor képviseltette magát. Különböző bőrszínű, nemi identitású és testi adottságú emberek voltak jelen. Láttam egy csontsoványra fogyott, tizenéves lányt, akinek össze-vissza volt vagdalva a keze, mert rendszeresen vágta magát, és már alig volt ép bőrfelület a testén. Láttam egy nőt, akinek mindkét mellét eltávolították, és voltak olyan emberek, akikről egyáltalán nem tudtad megállapítani, hogy férfiak vagy nők, és olyanok is, akik teljesen nyíltan vállalták, hogy nemet váltottak. És közben mindenki ugyanúgy ott volt azon a koncerten.

Mindenki ugyanúgy élvezte a zenét. Mindenki mindenkit elfogadott, mindenki mindenkit támogatott. Ott álltak egymás mellett olyan emberek, akik első ránézésre talán semmiben nem hasonlítottak egymásra, mégis ugyanarra a zenére ugyanúgy megőrültek. Számomra talán pont ez volt az egész este egyik legérdekesebb része. Hogy mennyire színes is valójában a társadalom, és ebből Magyarországon mennyire keveset látunk. Vagy inkább mennyire mesterségesen távol tartjuk magunkat tőle. Itthon sokszor egy zárt burokban élünk. Megszoktuk, hogy nagyjából minden úgy működik, ahogy eddig működött, és sokkal nehezebben fogadunk el bármit, ami nem olyan, mint mi. Ha megjelenik valaki, aki másképp néz ki, másképp él, más a bőrszíne, más a nemi identitása, más a teste, vagy egyszerűen csak teljesen más, mint amit megszoktunk, hajlamosak vagyunk távolságot tartani tőle.

És lehet ezen vitatkozni, lehet az olvasóra bízni, hogy ez jó-e vagy sem. Én viszont Liverpoolban azt éreztem, hogy nekem kifejezetten rossz érzés volt felismerni, mennyire zárt burokban tudunk élni Magyarországon. Mert amikor az ember elmegy külföldre, néha először találkozik igazán azzal a valósággal, hogy az emberek mennyire sokfélék lehetnek. Hogy léteznek olyan életutak, olyan történetek, olyan emberek, akik teljesen különböznek tőlünk, mégis pontosan ugyanolyan emberek. És Liverpool ezt valahogy egészen tökéletesen megmutatta.

Abban a városban, ahonnan a Beatles elindult, egy vegán étteremben találtam magamat egy grindcore estén, hat teljesen átlagos underground zenekarral és egy olyan közönséggel, amit itthon talán elképzelni sem tudnék. És miközben zeneileg nem feltétlenül minden az én világom volt, összességében mégis sokkal nagyobbat buliztam, és ők is sokkal nagyobbat buliztak, mint talán Magyarországon bármikor egy hasonló felhozatalon. Talán ezt érdemes egy kicsit átgondolni. Hogy hol is vagyunk mi Magyarországon a világban, illetve hogy hová tartunk. Nem beszélünk most arról, hogy milyen az átlagos életszínvonal Angliában, Írországban vagy Norvégiában, mert ezek teljesen más témák. Mi most egy metal magazin vagyunk, így sokkal érdekesebb az, amit a zenében, a koncertkultúrában és a közönségben tapasztalunk. Ahogy a zenekarok is megteszik, hogy körbejárják Európát, A-ból B-be utaznak, különböző országokban különböző embereknek próbálják ugyanazt a show-t előadni, úgy nekünk is érdemes lenne néha nyitni. Mert hiába ugyanaz a zenekar, ugyanazok a dalok és ugyanaz a műsor, minden koncert egyedi lesz attól függően, hogy a közönség hogyan fogadja be. És talán nekünk is érdemes lenne ugyanezt megtenni.

Kedves olvasó, ne csak Magyarországon menj el egy koncertre. Menj el egyre, kettőre, tízre vagy akár ezerre, de néha próbáld ki azt is, hogy elutazol egy szomszédos országba egy koncert kedvéért. Ha pedig lehetőséged van rá, menj még messzebbre. Menj el a világon bárhová, ahová éppen kedved tartja, és ahol lehetőséged nyílik rá. Nézz körül egy kicsit a világban. Nézd meg, hogyan élnek az emberek körülöttünk, hogyan élnek tőlünk távol, és milyen egy koncert ugyanazzal a zenekarral egy teljesen másik országban. Nézd meg, mennyire más a helyszín, mennyire más a hangulat, hogyan reagál a közönség, és közben gondold végig azt is, hogy ugyanez a zenekar vajon milyen bulit csinált volna otthon, egy magyar közönség előtt.

Mert végül is ez az egész utazás erről szólt. Egy elmaradt fesztivállal kezdődött, aztán lett belőle két teljesen random bergeni koncert, egy váratlan találkozás a reptéren, egy másik fotós, aki ugyanúgy lemaradt a fesztiválról, majd egy repülőút Manchesterbe, egy kis kitérő Dublinba és Liverpoolba, egy magyar szervező, hat grindcore zenekar egy vegán étteremben és egy olyan közönség, amilyennel korábban talán soha nem találkoztam. Semmi nem úgy alakult, ahogy eredetileg terveztem. És talán éppen ezért lett belőle az egyik legérdekesebb utazásom. Nem egyetlen pillanat miatt érte meg elindulni. Nem volt egy olyan koncert, egy olyan dal vagy egyetlen olyan esemény, ami miatt azt mondanám, hogy „na, ezért megérte”. Maga az egész út, a kaotikus, kiszámíthatatlan, véletlenekre épülő teljességével volt az, ami miatt azt mondom: abszolút megérte. 

Úgyhogy kedves olvasó: nézz körül egy kicsit a világban. Próbáld meg elhelyezni benne magadat. Nézd meg, hogyan élnek és hogyan buliznak mások, és gondold át, hogy ki is vagy te, és hol is vagy te ebben a világban.

Írta: Újj Kristóf