Szeretem az ilyen szerda estéket, amikor flottul mennek a dolgok. Minden a helyén, minden szépen működik, ráadásul remek zenekarok társaságában. Az ember egyik lábával a munkában, a másikkal már a buszon / Budapest felé, hogy hódoljon a sludge metal, HC-punk és grindcore zenék imádatának, ugyanis két igazi underground csemegét sikerült a Cudi Purci Booking-nak az A38 hajó fedélzetére csábítani. Mindkét banda járt már korábban Magyarországon, én viszont sosem láttam őket élőben, így nem volt kérdéses, hogy ott leszek a Black Tusk és a Soilent Green közös koncertjén.
A Black Tusk kezdte a sort, a kiírt fél8-as kezdés után nem sokkal, előtte még gyors lőttem egy Soilent Green pólót – megjegyzem mindkét bandánál nagyon míves, kimunkált artwork van, akár a lemezeket nézem akár a pólók mintáit, semmilyen fotósoppolt téma vagy műviség nem játszik. (A Black Tusk után egy 7″-essel lettem még gazdagabb.) Ez némileg vissza is repített az időkben, amikor még a Relapse Records-tól rendeltük a lemezeket / cuccokat, sokszor volt, hogy pont a frontborító fogott meg, egy Tobin Patterson, John Bailey vagy Florian Bertmer grafika, nyugodtan nevezhetjük ezt kellemes nosztalgiának is. Az biztos, hogy ezek a korongok, mindig kedvünkre való muzsikákat rejtettek.
A Lynch – May – Findler – Adams négyese valami olyan vehemenciával robbant be amire nem számítottam. Penge hangzás, koszosan zsíros gitárok, meg dübörögő kétlábgép – kell ennél több kezdésnek? Mindig meglepődök milyen csodásan szól a hajó tetőteraszán elhelyezett hangcucc – minden tekintetben megfelel oda, jól optimalizált, tiszta sound jellemzi, bárhol álltam, frankón ki lehetett hallani mindent, ami a keverő pultban állók érdeme is. A bevezetés után kaptunk kb. bő 40 percnyi Black Tusk esszenciát, amibe nem tudok belekötni. Energikusak, ott a punk attitűd, a csillapíthatatlan düh s harag, ég bennük a vágy, pedig egyáltalán nem mai csókákról van szó. Megjárták a hadak útját. Megmaradtak vérbeli underground bandának, ami valahol érthető, valahol meg szerintem kevésbé. A Black Tusk valami miatt sosem kapta meg azt a fajta elismerést, amit mindig is kiérdemeltek volna. Hogy most ez miért alakult így, nem tudom. Barátjuk / zenésztársuk, Johnathan Anton (basszeros / énekes) vártlan halála, (vélhetően) majdnem földbe állította őket, akkoriban trióban nyomták, Chris Adams csak 2018-ban csatlakozott hozzájuk gitáron, Derek Lynch basszer meg még később. Az Anton-nal készült utolsó lemez, a 2016-os Pillars Of Ash turnéja akkoriban érintette hazánkat is, ha jól emlékszem, a tagok magukkal vitték a motorbalesetben elhunyt barátjuk hamvait a turnéra és szétszórták folyókba a különböző állomásokon. Ezek azért nehéz pillanatok, sok csapat feloszlik egy ilyen körút végén, de a srácok folytatták, két nagylemezük volt ezután. Friss anyag egyelőre csak a digitálisan megjelent 2026-os Systems of Solitude EP, de szinte az összes lemezükről játszottak, eléggé egybe is volt a produkció. Ezt így kell csinálni. Mind a 4 tag vokálozott, lazán nyomták a dögös rock and rollt. Úgy vélem simán megállja a helyét a Black Tusk egy Baroness, Red Fang és Mastodon mellett, annyi a különbség, hogy itt inkább a zsigeri punk feeling érvényesül, nincsenek kiénekelt dallamok. A maga nemében persze megvan az együttes saját dallamvilága, sőt élőben sokkal jobbak mint lemezen, ez most abszolút átjött. Szívembe zártam őket, ez egy őszinte zenekar, sokkal több elismerés járna nekik.
Közben jövögettek az emberek, nem telt meg fullosan a nézőtér, viszont jól esett látni, hogy ennyien eljöttek ezen a hétköznapon, így a Soilent Green műsorára már viszonylag egészséges nézőszám kerekedett ki. Ha egy szóval kellene jellemeznem a Soilent Green fellépését akkor azt mondanám, hogy császár volt. Agyon lettünk sulykolva, bele lettünk kalapálva a teraszba, meg szét lettünk őrölve NOLA grindkerekei alatt. Ben Falgoust énekes rettentő közvetlen és kedves figura, koncertjük előtt és után is ő állt a merchpultban, folyamatosan pörgött. Valami olyasmi karaktert kell elképzelni, akivel végig iszod meg bulizod azt estét, és elsztorizgattok, ez a közvetlenség / baráti jellem a Soilent Green dalok között is áradt emberünkből. Folyamatosan nyomta a brofisteket az első sorban állókkal, koccintgatott meg itta a sört. True arc – de a mögötte álló banda tagjai is azok, penge módon nyomták ezt a sludge-grind hibrid muzsikát, amit igazából nagyon semmihez sem tudok hasonlítani. Talán a Cephalic Carnage volt ilyen bizonyos pillanataiban, a Soilent Green ugyanis kevésbé kaotikus, beteg meg elvont. Hangzásuk totálisan horzsoló volt, talán egy hangyapöcsnyit finomítottam volna a pergőn, hogy dinamikailag ne vesszen bele a mixbe, de ez legyen szőrözés a részemről. Plusz 70 percig daráltak bennünket módszeresen, üresjáratok nélkül, pedig biztos voltam abban, hogy 45-50 perc után off az egész. De nem! Ezeket a csókákat nem olyan fából faragták. Az biztos, hogy bármilyen növény, ami Louisanában nő, a mocsárvidéken, annak varázsereje van. Ez a ragacsos mágia az összes NOLA-környéki bandában ott nyüzsög, ott pulzál. Csak hogy a legnagyobbakat említsem: Crowbar, Down, Eyehategod, de a Baton Rouge-I Thou is idetartozik. Ez a régió ugyanis kitermelt egy csomó olyan egyedi hangképpel bíró bandát, ami sehol máshol a világon nincs. Ide tartozik a Soilent Green négyese is, és talán az egyetlen olyan brigád, ahol 80 százalékban a gyors elemek / grindcore témák dominálnak. Ben hiteles frontember, sokaknak a black-death démon Goatwhore formációjából lehet ismerős, itt is jellegzetes hangján énekelt, viszont tónusában kicsit szabadabbra engedte az orgánumát. Anno a Goatwhore élén is láttam, itt viszont nekem sokkal jobban tetszett, amit csinál, ügyesen hozta a brutál mélyeket meg ráspolyos sludge vokálokat, egyáltalán nem volt megfáradva a hangja. Folyamatosan kommunikált meg pacsizott a közönséggel. Volt egy track, amiben dobosuk, Tommy Buckley, aki nem mellesleg a Crowbar dobosa is, olyan technikás blastbeat perkázást levert, hogy az eszem eldobtam. Szöges ellentéte az, amit az anyazenekarában csinál, és ebben sem volt hiba. Ugyanolyan profin leküldte a grind-ütemeket, mint a málházós témákat. A lassú részeknél volt is bólogatás rendesen, NOLA kiáradt. Tőlük is egy diszkográfia metszetet hallhattunk, tökéletes volt, végig ott tartotta az ember figyelmét, még az irdatlan töménysége ellenére is. Tőlük is kijött egy friss track, ki tudja, hogy lesz-e új nagylemez, erre nem derült fény vagy nem figyeltem eléggé, nem tudom, de az Inevitable Collapse in the Presence of Conviction LP óta 16 év telt el. Valahogy ők is a radar alatt maradtak, hasonlóan a Black Tusk-hoz, true OG státuszban, pedig szerintem tuti sokunk örülne egy új albumnak. Nem sok olyan kultikus banda van, mint a Soilent Green.
Nem látok bele senki fejébe, de az biztos, hogy mindkét csapat még mindig a toppon van, nyomulnak, van bennük kraft, ott van az alkotói energia. A kérdés inkább az idő, hogy mi fog ebből majd megszületni. Ez a koncert ékes bizonyítéka volt annak, hogy van remény, hogy a szcéna él és virul. Hibátlan este volt, még több ilyet. Köszönet érte a Cudi Purci Booking-nak és az A38-nak.
Fotók: Csukás Nóra
Írta: LC
