Március 22.-e fontos nap volt a modern metalos közösségnek. A Live Nation-nek végre sikerült elhozni Budapestre az utóbbi évek egyik legnépszerűbb, kétszeres Grammy-jelölt énekesnőjét, Poppy-t. Az első próbálkozást elsöpörte a Covid és lemondásra került, pedig már arra is jól rákészültünk. Azóta csak nőtt a hölgy népszerűsége, és több albumot is kihozott, szóval nem sok valid kifogás volt, amiért ne mentem volna el a fellépésre. Na de kezdjük is az elején.

Végre sikerült úgy megindulni egy buliba, ahogy régen, a hőskorban. Késő délután találkozó a haverral, beülni egy közeli krimóba, pár taktikai sört ledönteni, és megbeszélni, hogy ki mit vár a koncerttől. Túl nagy megfejtés mondjuk nem született a kocsmai meetingen, hiszen mind a ketten kifejezetten szeretjük a Művésznő munkásságát, főleg az I Disagree érából. Azért azt egyértelműen eldöntöttük, hogy az első utunk a merch pulthoz vezet majd, mert bár annyira nem vagyunk elragadtatva a Poppy mintáival ellátott ruhaneműktől, azért valami csecsebecsét biztos találunk. Nem szokásom bőgni amiatt, ha egy külföldi fellépőnek vastagon fog a tolla az árazásnál. Tudjuk jól, hogy mennyit ér a mi pénzünk, ismerjük a hazai feltételeket, hogy mennyi plusz költséggel kell számolnia egy előadónak. De azért van egy határ. Nem vagyok közgazdász, sem manager, szóval nem akarom kizárólagosan a produkció számlájára írni a nyígásom, de azért egy aláírt vinylért 40 ezret, egy nem túl látványos pulcsiért 30+ ezret kérni azért erős. Gondoltam, akkor nézek valami régebbi CD-t, mert olyanom még úgy sincs. Hát most sem lett, mert az meg egyáltalán nem volt. Fájó pont, érthető, de fájó pont.

Kapunyitás után pár perccel már be is csekkoltunk, mert hát nem illik kihagyni az előzenekarokat sem. No meg persze mindig összefut az ember valami ismerőssel, amíg a pultoknál áll sorban. Ez az utóbbi rész érdeklődés hiányában elmaradt. Fogalmazzunk úgy, hogy nem hömpölygött a tömeg közvetlen kapunyitás után. Egy picit tartottam is ettől, mert még saccra sem bírtam volna belőni azt a nézőszámot, ami itthon releváns Poppy számára. A Barba Negra Red talán egy lépcsőfokkal nagyobb annál, mint amennyire népszerű nálunk a Művésznő. Előzetesen jobban el bírtam volna képzelni Őt egy Dürer nagyteremben, vagy az Akvában. Előzenekarokkal nem mondanám, hogy perszfektül tisztában voltam. Hazugság lenne azt állítani, hogy egyáltalán nem hallgattam őket, de sem a Fox Lake, sem az Ocean Grove nem nyújtott semmi maradandót. Na de csúnya dolog az előítélet, meg hát hajt a hangulat, szóval a Fox Lake előadására már a színpad előtt tobzódtunk. Szó se róla, nagyon kellemes meglepetést nyújtott az amerikai brigád. Nem hiszem, hogy a posztereikkel dekorálom ki a hálószobát, de kifejezetten élvezetes bemelegítése volt az estének. Nagyon tetszett ez a nu-metalos, HC-s derékból bólogatós zene amit játszanak, nagyon működik élőben. Kiemelendő a végtelenül tahóra belőtt pergő hangzás, ami az egész koncertnek a gerincét és hangulatát adta. Egyszerüen nem tudtam nem vigyorogva bólogatni, mert annyira szürreális hangzása volt, annyira passzolt a milliőbe, hogy ezt csak élvezni lehetett. Nagy piros pont a srácoknak, ők is felkerültek a listámra, akiket meg kell majd még nézni önálló bulin is.

Nem szeretnék tiszteletlen lenni, de az Ocean Grove nem az én zeném. Az első pár számot becsülettel végigálltam, de nem igazán jött át. Értem én, hogy miért népszerűek, és miért vannak itt ezen a turnén. Azt is értem, hogy nagyon közkedvelt napjainkban ez a fajta modern hangzás, sőt más esetben én is kifejezetten komálom, de ez most nem nekem szólt. Pár szám után illedelmesen át adtam a helyem a rajngóknak, és kivonultam kicsit levegőzni. Mivel nem tudok megalapozott állítást megfogalmazni a koncertről, ezért nem is szeretnék véleményt formálni a zenekarról. Láthatóan sokan kedvelik a bandát és élvezték is a bulit, szóval a hiba valószínűleg bennem van.

Na de nézzük mi a helyzet az este főatrakciójával, Poppy-val. Az előzetes félelmem, hogy nem lesz túl sok érdeklődő, szerencsére nem valósult meg. Nem mondom, hogy a plafonról is emberek csüngtek, de kellemesen megtelt a sátor. A szokásos témán gyorsan túl is esnék, hogy a “Negra szarul szól”. Alapvetően én is kritikus vagyok ebben, de azt is belátom, hogy vannak produkciók, amik kiválóan szólnak. Szerencsére ez is olyan volt. Tény, nem jártam körbe minden szegletét a helynek, de ahol én álltam, ott nem nagyon volt kivetnivaló.

Magáról a koncertről elég nehéz értelmes gondolatokat megfogalmazni. Komolyabb elvárásom nem volt Poppy-val szemben, mindösszesen annyi, hogy én kifejezetten szeretem a munkásságát. Tetszik a régebbi pop-android stílus, tetszik a manapság tolt core-királynő imidzs, bejönnek a szólólemezei és a collab cuccai is. Nem éreztem soha annyira kiemelkedő jelenségnek, mint amit a hype indokolna, de egy erős “fasza” státusz elfér. Igazából ebből adódott az egyetlen kétely bennem, hogy ezt rengeteg arcot hogy fogja élőben megmutatni. Főleg egy ennyire átfogó “best of” setlisttel. Mondjuk úgy, hogy nagyon tökösen, de valójában sehogy. Többet kaptam a jegyemért, mint ami járt, de sokkal kevesebbet, mint lehetett volna. Irgalmatlanul nagy potenciál van ebben a csajban és a produkcióban, de nagyon úgy éreztem, hogy nem találja a helyét élőben. Munkássága és stílusa alapján simán aréna fellépő lehetne egy megfelelő látvánnyal és showval. Ezzel szemben még a Red színpadát sem bírta magával megtölteni. Félreértés ne essék, nem degradálni akarom a magyar szcénát, de valójában bármelyik underground zenekart fel lehetett volna tenni a színpadra ebbe a settingbe, és ugyan ezt a bulit hozza le. A nagyobb, mainstream zenekarok meg ennél különbet csinálnak. Viszont azt nem lehet elvitatni, hogy maga Poppy személye és tehetsége megkérdőjelezhetetlen több, mint egy átlag „frontcsajos” brigád. Becsületesen, sunnyogások nélkül, profin leénekelte az arcomat. Nem volt hiba sem a popos tisztában, és a HC-s screamben sem. Sőt, egész sokat mozgott a színpadon ugrálva, szökkenve és futva, de egyszer sem bicsaklott meg a hangja, és egyáltalán nem érződött erőltetettnek. Olvastam olyan véleményt, hogy a screamek pusztítóan szarok voltak, de ezzel nem értek egyet. Valóban, nem a megszokott karakterű a hangja, de ha valaki kettőnél több dalt hallott már tőle, az kontextusba tudja tenni, és átjön neki, hogy miért hat másként. De ez is csak magyarázkodás igazából, mert amit albumon leművel, azt itt is csont nélkül megvalósult. Ha az valakinek nem jön át, nem hibáztatom, de szarról szó sincs. Poppy hozta a színpadi jelenlétet a porcelánbaba kiállással és a (jó kevés) kommunikációval. Volt pit, bodysurf meg minden ami ilyenkor szokás. De egyszerűen hiányoltam valami látványelemet, valami pluszt a színpadról. A zenészek is elég frankón hozták a feladatukat. A maszkok miatt kicsit jellemtelennek tűnt, és volt bennem egy erős Ghost benyomás is, de összességében ezt sem lehet lehúzni. Poppy-ból többet kaptam, mint vártam, de a show-ból jóval kevesebbet. Igazából ez a két szélső érték hozta ki az egyenlet végére azt, hogy ez a koncert egy erős oké, de számomra az égvilágon semmi kiemelkedő nem volt benne.

Írta: VD