„Na jó, szerintem ezt felejtsük el” – mondtam Péter barátom felvetésére nagyjából 10 évvel ezelőtt Münchenben a Dark Easter Metal Meeting-en. Mint mindig, kettőnk közül akkor is ő volt a felkészültebb, alaposan utánanézett a fellépőknek, és valamelyik lányzenekar meglehetősen gyenge produkciója után talált még egyet, női énekessel. Rövid vita és pár sör után úgy döntöttünk, hogy végülis különösebb bajunk nem lehet, maximum kijövünk – így fogtuk magunkat, és be sétáltunk a Darkened Nocturn Slaughtercult fellépésére. A közönség már a kezdetek kezdetén meglehetősen izgatott volt (az első dal végére már én is), és a fellépés utolsó 20%-ában soha nem látott jelenségnek lehetünk tanúi: azok a németek, akik leginkább elragadtatott pillanataikban a tapsolás mellett már akár egyhelyben ugráltak is, most vad mozgásba kezdtek, majd pedig – írd és mondd – összeverekedtek a koncert végén a tömegbe dobott pengetőért.

Meg is tudom érteni a dolgot. Elképesztő volt a Darkened Nocturn Slaughtercult fellépése, számomra abban az évben a fesztivál felfedezettjei voltak és folyamatosan reménykedve, csorgó nyállal vártam, hogy mikor jönnek végre Magyarországra, vagy mikor futhatok velük össze valahol itt a szűkebb környéken. Nagyjából hét évet kellett várják erre az estére, amelyik bizonyos szempontból a lehető legrosszabbkor következett el. Előző héten tripla koncert – pénteken Morbid és Tormentor, szombat-vasárnap Thy Catafalque – ezután négy munkanap, majd három betonkeményen végig dolgozott szabadnap következett: ezen a vasárnapon pár órával a fellépés előtt még vadul ásványgyűjteményt építettem az ország másik felén, így is nagyjából annyira tellett, hogy padlógázzal hazavonultam, a teljes csomagtartó tartalmát és a családot kiraktam otthon, gyorsan pólót cseréltem, majd nyomás vissza a Kék Lyukba. Gondolom, nem árulok el nagy meglepetést: késtem, így a Resurrection Disorder fellépéséről nagyjából annyi információm van, hogy megközelítőleg 20-30 ember jött felfelé velem szemben a lépcsőn. Egy darabig reménykedtem, hogy legalább az utolsó hangokat elkapom, de tévedtem – ez nem jött be.

Általában az ilyen eseményekhez megpróbálok interjúlehetőséget is társítani – jellemzően nem azért, mert muszáj vagy mert illik, hanem Onielar-ral nagyon szívesen elbeszélgettem volna a zenekarral kapcsolatos dolgokról. Ezen az úton a kommunikációt lebonyolító Velnias-ig jutottam, aki teljesen jófej módon, nagyon kedvesen válaszolgatott a leveleimre; végülis annyiban maradtunk, hogy a turné végén lelevelezzünk Onielar-ral az interjút. Nincs túl jó arcmemóriám, cserébe Velnias elég jellegzetesen néz ki – na, ő volt az első, akin a merchpult mellett szó szerint átestem. Pólóvásárlás, gyorsan bevettem egy sört a nagy ijedtségre, ismerősökkel pacsi, majd kezdődött is a Fagyhamu fellépése.

A Fagyhamu Lédeczy Lambert számtalan zenekarából az egyik, ám a legjobban ismert Ahriman-tól eltérően ez a formáció talán inkább a klasszikusabb, nyersebb black metal vonalat képviseli. Mivel Lamberték bármilyen fellépése – legyen akár az thrash metal – a lehető legmagasabb minőséget jelenti, így nem volt kérdéses, hogy ezt a koncertet végig kell izgulni és végig kell fotózni. A kezdeti kicsit karcos hangzás után teljesen jól és tisztán szóltak a gitárok – úgy és pont annyira, ahogy a szükséges volt. Ez nem progresszív zene, nem volt nagyon szükség finomkodásra, de azért ha az egyik gitár elbújik a nagy hangorkánban, az nem segít a hangzáson – de ilyesmi nem fordult elő. Gyertyatartó fekete gyertyákkal, füstölő, koponya, Lambert hatalmas alakja fekete palástba takarva, és kezdődhetett is a szeánsz. Akárcsak Szegeden, most is egy fantasztikus fellépés nyomtak, és éreztem, ahogy a megállíthatatlanul előtörő hangorkán egyre inkább átmos, egyre inkább megtisztít a színpadról áradó erő. Összesen kilenc számnyi idő jutott rájuk (Árnybojtár igéi a havasok felett, Funeral Feast, Timebridges of the Old Ones, Slumbering Evil, Under a Funeral Moon, Ébenkoponya, Zsindelyes templomok égnek, Mourning Mountain, Walk the Path of Sorrow); ebbe a set-be két feldolgozás fért bele, illetve hét olyan tétel, amely áttekinti a zenekar teljes működését. Külön öröm volt számomra, hogy az Ódon igék a múltból anyag mindkét dala ráfért a setlist-re. Mint mindig, úgy most is fantasztikus légkört teremttettek és tökéletesen megalapozták a hangulatot a Darkened Nocturn Slaughtercult fellépéséhez.

Onielar, a zenekar női énekes-gitárosa úgy nagyjából velem egykorú, 45-50 éves lehet. Civilben is láttam a fellépés előtt sétálni, de nem akartam zavarni; egy alacsony, kerek arcú, világosbarna haját hosszú copfban hordó nő sétált a tetthelyen szótlanul, fáradtan. Ehhez képest a színpadon egy teljes pálfordulás láthattunk: annak a nőnek minden idegszálából, mozdulatából, minden pillantásából valami elképesztő energia áradt. Ahogy lekapcsolták a fényeket és elkezdődött a fellépés, azonnal uralta a színpadot és tulajdonképpen felmosta a közönséggel a Kék Lyuk padlóját. Meglehetősen tág hangterjedelmet használt; éneklése és rikácsolása alapvetően a magasabb hangokra volt kihegyezve, de azért egy-két női hörgést is villantott. Gitárjátéka a legkevésbé sem alibizés volt; nagyjából két méterre álltam tőle, így tisztán láttam, hogy mikor hogyan és milyen akkordokat fog és milyen akkordbontásokat játszik, és ezek alapján ez a zene legkevésbé sem nevezhető egyszerűnek vagy minimalistának. Elképesztően gyors, és az énekkel együtt minden bizonnyal egy meglett férfinak is bőven elegendő feladat – hát még egy rákbetegségből nem túl régen gyógyult nőnek. Ha szabad ilyet mondani – és ez egy, Onielar irányába megfogalmazott pozitív kritika, nem pedig a zenésztársak degradálása –, a többiekhez hozzá képest tényleg csak statiszták voltak: megpróbálták Onielar működéséhez megteremteni a zenei keretet. Zenéjük a legkevésbé sem fapados, ezzel együtt meglehetősen hatékony és lényegretörő: nincs túl sok üresjárat, közjáték vagy időhúzás.

Tizenkét dalra voltak hitelesítve ezen az estén (Mardom – Echo Zmory, In the Land of the Mountains of Trees, A Beseechment Twofold, Bearer of Blackest Might, Malignant Deathcult, Das All-Eine, Imperishable Soulless Gown, In the Hue of Night, Spectral Runlets of Tulwod, Nocturnal March, The Eviscerator, The Dead Hate the Living), amiket természetesen a kötelező show-elemekkel fűszereztek. Már kijöttem a gyakorlatból, de most muszáj volt résen lennem: Onielar minden dal elején kortyolt egy picit az odakészített disznóvérből, melyet később a közönségre köpött. Az egy dolog, hogy az első három sor – természetesen engem is beleértve – úgy nézett ki, mint aki túl van egy lassú lefolyású láncfűrészes mészárláson, viszont a kamera optikája nem feltétlenül tolerálta ezeket az ötleteket. Aztán egyszercsak véget ért ez is, a zenészek levonultak a színpadról, felkapcsolták a világítást, és a véres arcú-véres ruhájú tömeg pedig lassan szétszéledt – kivéve pár nagyon kitartót, akit megvárták, míg Onielar és társai kijönnek a színpadra.

Egy pár fotó meg dedikálás, váltottam vele pár mondatot – itt beszéltük le az interjút is –, és ekkor már újra azt az alacsony, visszahúzódó, fáradt és halkszavú nőt láttam magam előtt, aki a koncert előtt is volt… igaz, még két kontaktlencsében, csurom véres ruhában. Véres kezével megfogta a kezemet, megköszönte – akárcsak a többieknek –, hogy eljöttem, és szépen halkan ment tovább a dolgára. Indulás előtt meg kellett mosakodjak: az hagyján, hogy ha igazoltatják az embert este, nehéz elmagyarázni, hogy mitől lett tiszta vér, de azért ez már az otthoniaknak is sok a jóból.

Viszont a mosdással csak a testemről tűnt el ennek az éjszakának a nyoma.

Írta: Á