Mi a közös K. K. Downingben, a Judas Priest legendás egykori gitárosában, a Napalm Records-nál megjelent Tailgunner lemezben és a borítón vibráló neon-sötét világban? Egy magyar női fotós: Valiszka Tünde, a Dystopian Romanticism megalkotója. Valiszka Tünde nemzetközileg elismert fotográfus és vizuális storyteller; munkái reklámkampányokban, márkakollaborációkban, fesztiválokon és lemezborítókon jelennek meg. Képeinek neon-noir világa azonnal felismerhető, saját, következetes vizuális nyelvet beszél. Hogy hogyan vezetett a tinédzserkori zenei újságírástól és az első streetfotóktól az arthouse filmek hatásán át a Dystopian Romanticism megfogalmazásáig, majd olyan zenekarokig, mint a Tailgunner, arról maga a fotográfus mesélt részletes interjúnkban.
Üdvözletem! Fiatal korodban hogyan kerültél kapcsolatba a képzőművészettel (a fényképpel mint médiummal)? Honnan jött az impulzus, hogy „nekem márpedig fotóznom kell”? Volt valaki a családodban, vagy egy művész, aki mély benyomással volt rád?
Úgy emlékszem, nagyjából négyéves lehettem, amikor először fényképezőgép volt a kezemben. Anyukám hobbi fotós volt, én pedig (mint a legtöbb négyéves) ott sertepertéltem mellette a sötétkamrában, és segítettem előhívni a negatívokat. Aztán sokáig nem foglalkoztam komolyabban a fotózással. Úgy 26 éves koromban jött vissza, amikor már Londonban éltem, és újságírás-média szakra jártam. Mindig zenei újságíró akartam lenni, ezért koncertekről írtam egy londoni magyar magazinnak, és elkezdtem magammal vinni a fényképezőgépet is. Nagyon gyorsan kiderült, hogy a fotóim erősebbek, mint az írásaim.
Közben elkezdtem egyedül utazgatni, részben azért, mert kinek van arra ideje, hogy másokra várjon, vagy hogy másoknak pont ahhoz legyen kedvük, amihez nekem. Nekem nincs. Bejártam Havannától Katmandun és Bangkokon át Ausztráliát, fél Európát és a Közel-Keletet Szaúd-Arábiától Kuvaitig. Egyedül, rengeteg időt töltve azzal, hogy csak az utcákat fotózzam. Így húzott be igazán a streetfotó: emberek, város, fények, semmi beállítás. Azóta is ez a kedvenc műfajom, és már kifejezetten zavar, ha utazás közben másokhoz kell igazodnom: a legtöbb ember nem tudja megélni a jelent.
A fényképészeten belül egészen egyedi stílust képviselsz, amely a Dystopian Romanticism néven fut. Mit jelent ez pontosan?
A Dystopian Romanticism egy nagyjából tíz év alatt felépített, folyamatosan bővülő body of work. A nappali streetfotózásból idővel átváltottam az éjszakaira. Nagyon megtetszett, ahogy éjszaka a vizes felületeken megduplázódik a fény, és milyen szép szimmetriákat lehet kihozni a pocsolyákból, főleg, ha színes neonok vannak az utcán. A fordulópont 2018 volt, amikor Katmanduban is kimentem éjszaka, esőben, neonfényben fotózni. Ez volt az első olyan anyagom, amire mások elkezdték mondogatni: „Ez nagyon Blade Runner…”.
Innen kezdtem tudatosan az éjszakai, esős városi jelenetekre építeni: Chinatown és Soho Londonban a „játszóterem”, éjszakai utcák Ázsiában, magányos alakok neonfényben. Sokan kérdezték, hogy „jó, de pontosan mit is csinálsz?” Eleinte csak félmondatokban tudtam körülírni: „80-as évek old school cyberpunk / Blade Runner / retrofuturisztikus neon-noir éjszakai streetfotó” ami nyilván nem volt egyszerűen megemészthető.
Idővel összeállt, hogy esztétikailag ez egy háromszög: Blade Runner, Edward Hopper magányos figurái, és Wong Kar-wai lírai, melankolikus világa. Leggyakrabban egyedül álldogáló, cigiszünetet tartó szakácsokat, várakozó, elgondolkodó, egyedül sétáló embereket fotózok, miközben körülöttük zakatol a város. Definícióként így foglalnám össze:
„A disztópikus romanticizmus egy neon-noir vizuális nyelv, amely a modern nagyváros melankolikus szépségét keresi a megfigyelésre épülő kapitalizmus és a mindennapi elidegenedés közegében. A képeken gyakran hétköznapi emberek jelennek meg futurisztikus, cyberpunk hangulatú fények között, mintha már egy disztópiában élnénk. A romantika pedig abban rejlik, hogy ezekben a repedésekben mégis felvillan a sérülékeny emberi lét.”
Ez nem esztétika, hanem állítás: a disztópia nem valami távoli jövőkép, hanem a jelenünk és én ebben a jelenben keresem a szépség repedéseit.
Technikailag mik voltak a fő irányvonalak, amikor megalkottad ezt a sajátos világot, illetve kik inspiráltak leginkább? Itt filmrendezőkre is gondolok.
Nem úgy történt, hogy egy este leültem teával a kezemben, és azt mondtam: „na, most kimegyek az utcára, és úgy fotózok, ahogy Ridley Scott rendezne”. Sokkal organikusabb folyamat volt. Sokáig „csak” utcát fotóztam, aztán egyre jobban elkezdett érdekelni az éjszakai fény. Idővel rájöttem, hogy a városi neon, az eső, a pocsolyák, az üvegfelületek és a füst / köd adják meg azt a filmes, kicsit szürreális hangulatot, ami igazán közel áll hozzám, és egyszerűen ebbe az irányba fordultam.
Alapélmények voltak filmek, mint A Holló (Brandon Lee), Jodorowsky: A szent hegy, a Blade Runner, Kill Bill, meg olyan videók, mint a Tool klipjei. Később jött be tudatosabban Wong Kar-wai világa és Edward Hopper festészete. Ezekből raktam össze azt a nyelvet, ami ma Dystopian Romanticism néven fut.
Különös kettősségre épülnek a munkáid: az erős karakterábrázolások / szcenáriók mellett jó adag cyberpunk életérzés árad a fotókból. Élénk színek az éjszakában, vibráló neon, tükör és füst. Melyek a kedvenc filmjeid / alkotóid ebből a műfajból? A japán vonalat mennyire szereted?
Érdekes, hogy ma sokan automatikusan Japánt azonosítják a cyberpunkkal, miközben a mai japán városkép inkább egy „new age neon noir”, popkulturális mashup. Ha viszont a klasszikus, filmes értelemben vett cyberpunkról beszélünk, annak továbbra is a Blade Runner az origója: ez teremtette meg azt a képi világot, amihez azóta mindenki viszonyul – ráadásul nem Tokióban, hanem egy fiktív nyugati nagyvárosban. A kedvenc filmjeim ebből a világból a Blade Runner mindkét változata, a Mad Max, Wong Kar-wai Fallen Angels és In the Mood for Love című filmjei, plusz rengeteg videóklip, különösen a Tool és más sötétebb, konceptuális zenekarok munkái.
Nekem Japán kicsit utópia: minden rendezett, tiszta, fegyelmezett, még a fények is. Amíg olyan városok, mint Katmandu vagy Havanna na, azok sokkal inkább adják azt a „Blade Runner-es” disztópiát. Tokiót persze szívesen fotóznám, de most nem a listám élén van. Jelenleg Kína érdekel inkább, és alig várom, hogy eljussak az igazi cyberpunk városba, Chongqingba.
Hol érkezett el az a pont az életedben, amikor a zene egyre szervesebben kezdett hozzákapcsolódni a disztópikus romanticizmussal átitatott képeidhez?
A zene elég régóta szervesen kapcsolódik a munkámhoz. Dolgoztam DJ-kkel, zenészekkel, előadókkal elég széles spektrumban. Voltak nálam arcok a New York-i Broadway-ről, fotóztam rockzenészeket (például a New Medicine basszusgitárosát), teljesen véletlenül lencsevégre kaptam Peter Andre-t egy dubaji koncerten, dokumentáltam fesztiválokat, például a Dark Malta-t, ahol olyan nevek léptek fel, mint Combichrist vagy Aesthetic Perfection, de fotóztam a Hocico-t is. Szerintem az industrial nagyon beleillik a világomba, sőt: beleégett a vizuális DNS-embe.
Emellett fotóztam reggae előadót is, például Alborosie-t, és dolgoztam psytrance fesztiválokon is. Kiderült, hogy ez a neon-noir látásmód több zenei műfajhoz is jól kapcsolódik. A legnagyobb ugrás viszont 2025-ben jött a Tailgunner-rel, ahol már egy komplett albumkampány vizuális világát raktuk össze közösen.
Nekik készítettél nemrég illusztris fotósorozatot az új albumukhoz, és a lemezborító vizuális koncepciójában is aktívan részt vettél. Honnan jött ez az egész kollaboráció? Hogyan találtak meg téged?
Ennek a történetnek a gyökere nagyjából hét évre nyúlik vissza, amikor elkezdtem éjszaka cyberpunk portrékat fotózni Londonban. A kísérletezős fázisban felkértem egy burlesque művésznőt, Polly Anther-t, hogy fotózzunk latexben, neonfényben, az utcán: kicsit Blade Runner-hangulat, kicsit filmesebb világ. Aznap este olyan anyag született, amiből aztán kinőtt a Cyberpunk Photoshoot London, a saját kis „vállalkozásom”. Polly karrierje is szépen beindult, 2025-ben például a Steel Panther fellépésén táncolt a Download fesztiválon. Közben a Tailgunner basszusgitárosával, Tom-mal régóta ismerték egymást, és Tom rátalált a Polly-ról készült fotóimra Instagramon, majd írt egy e-mailt.
2026 februárjában jött ki az új albumuk, frissen szerződtek a Napalm Records-hoz, az album producere pedig K.K. Downing, a Judas Priest alapító gitárosa volt. A lemez egyik kulcsdala a „Tears in Rain”, ami közvetlen utalás a Blade Runner ikonikus monológjára: „All those moments will be lost in time, like tears in rain.” (Egyébként több fotómnak is ez a címe.) Ők a 80-as évek heavy metalját hozzák vissza modern formában, én pedig a 80-as évek cyberpunk világát fotózom modern streetfotós szemmel. Elég egyértelmű volt, hogy ez egy „match made in heaven”.
Innen már közös munka volt: kivittem a srácokat az utcára – Sohóba, London Chinatownba, a Banksy Tunnelbe – hogy ők is megkapják azt az élményt, amire én a saját brandemet építettem. A végeredmény az album teljes fotóanyaga lett: a hátsó borító, a booklet és a kampányképek ezekből a sorozatokból épülnek, míg a frontborító külön designmunka. A fotók már ott vannak a nemzetközi rock- és metalsajtóban.
“Nem „csak lefotóztam őket”, hanem vizuális identitást adtam a bandának: Hölgyeim és uraim, így néz ki a modern heavy metal.”
Ez volt az első ilyen komolyabb zenekaros session-öd, vagy régebben is dolgoztál együtt bandákkal?
A vicces az egészben: nem vagyok klasszikus értelemben vett zenei fotós, aki bandákat fotóz”. Én streetfotós vagyok saját világgal és filozófiával, és azokkal dolgozom szívesen, akik képesek magukat brandként vagy művészként ebbe a világba belehelyezni. Nagyon sok techno DJ-vel dolgoztam, mert a cyberpunk hangulat jól működik a techno szcénában. Fotóztam olyan brandeknek, mint a Jägermeister, és rengeteg tetoválóművész jön hozzám.
Sok ügyfelem jön a Szilícium-völgyből is: Google, Discord, Apple, Reddit és más cégek dolgozói jöttek már cyberpunk portréra, mert valamiért ez a látványvilág jól rezonál a digitális kultúrával. Volt például egy komplett csapat a Google-től, akik egy belső prezentációhoz kértek cyberpunk csapatfotókat, és fotóztam az Apple egyik kameradesignerét is. Szóval nem „zenekari fotós” vagyok, inkább egy vizuális rendszer, amihez bizonyos zenék és szcénák köztük a metal is nagyon jól tudnak kapcsolódni.
Hogy tetszik amúgy a Tailgunner zenéje? Gyerekkorodban gondoltad volna, hogy ismert együtteseket fogsz fotózni? Mely rock / metal bandák a kedvenceid?
Nem klasszikus heavy metalos háttérből érkezem, de a srácokkal való közös munka megszerettette velem ezt a vonalat. Tizenévesen inkább punk korszakom volt: az első kazettám a Prosectura Szép az élet volt, aztán jött a Sepultura Roots album, majd a Type O Negative October Rust-ja. Innen csúsztam át a black metal és a goth felé: The Cure, Cradle of Filth, Dimmu Borgir. Aztán bejött az industrial (Hocico, Laibach), utána egy Deftones / Korn / Tool-időszak, majd évekig szinte csak jazzt hallgattam. Közben végig ott volt a psychedelic trance, amit máig imádok, mellette reggae (Alborosie), tribal zenék (Hilight Tribe), magyar vonalon VHK és Korai Öröm. Imádom a hetvenes éveket is – The Doors, Janis Joplin –, mostanában pedig nagyjából 0–24 -ben Monolink és Tool szól nálam.
Metal fesztiválon pont annyira jól tudom érezni magam, mint Ozorán vagy egy reggae fesztiválon és a Burning Man-re is szívesen mennék. Szóval tág a zenei horizontom: mindent hallgatok, ami inspirál, vagy képes megmozgatni bennem valamit. Gyerekkoromban nem gondoltam, hogy ismert zenekarokkal fogok dolgozni de titokban tudtam, hogy így lesz…
A neves Napalm Records-szal is együtt dolgozol, ami az egyik legnagyobb osztrák keményzenei kiadó. Ez miben nyilvánul meg leginkább?
A Napalm Records-szal ez az első projektem, a Tailgunner-en keresztül. De már ez az egy együttműködés is elég komoly csapatot hozott össze: az album producere K.K. Downing, a hangzásért Jacob Hansen Grammy-jelölt producer és mixing engineer felelt, az egyik friss single-ben pedig Adam Wakeman Grammy-díjas billentyűs játszik. Én a vizuális világért feleltem: a borítóért, a kampányképekért, a promó anyagokért vagyis azért, hogyan „néz ki” ez a lemez majd a világ előtt.
Azt is tudom, hogy K.K. Downing, a Judas Priest volt gitárosa keresett meg téged nemrég. Mit kell erről tudni?
A sztori technikailag egyszerű: a Tailgunner az albumhoz keresett fotóst, és végül rám esett a választás. Mivel az album producere K. K. Downing, minden vizuális döntés nála is lefutott. Innen már kézenfekvő volt, hogy ha én fotózom a kampányt, akkor őt is nekem kell megörökítenem a zenekarral együtt.
A fotózás a saját klubjában, a KK’s Steel Mill-ben volt Wolverhamptonban. Vasárnap, üres helyszín, csak a zenekar, mi, és a fényeket rakosgató stáb. Nyugodt, fókuszált hangulat volt. Mivel valamit hangoltak a technikusok, a Guns N’ Roses Sweet Child O’ Mine-ját kb. százszor hallgattuk meg azon a napon. Úgy mentem be, hogy „ezt az embert már az összes ikonikus rockfotós lefotózta, nekem ehhez valami mást kell hozzátenni”. Hogy ez mennyire sikerült, majd eldönti a közönség, de az első kampányanyag már kint van, a többi kép pedig egyelőre még a drive-on várja a maga pillanatát. Sok mindent lőttünk azon a napon.
Hogy érzed, merre fog vinni most az utad? Milyen projekteken dolgozol jelenleg?
Úgy érzem, most zárul le egy tízéves fejezet, és kezdődik egy új. A Tailgunner × K.K. Downing projekt nem „véletlen szerencse”, hanem annak a bizonyítéka, hogy ez a vizuális nyelv működik a nemzetközi zenei színtéren is. Épp most tervezem, hogy kicsit hazaköltözöm. Húsz éve jöttem el Magyarországról, és megmondom őszintén: honvágyam van. Szeretnék több időt tölteni a családom körül, és Budapesten is, amit imádok.
Szeretném továbbépíteni a Dystopian Romanticism-et mint önálló művészeti irányt. Tervezek önálló kiállításokat, fotókönyvet, és szeretném tovább építeni azt az elméleti hátteret is, ami a stílus mögött van: város, elidegenedés, digitális korszak, spiritualitás.
Hidat szeretnék építeni a művészeti világ és az úgynevezett „valódi” világ között. Az érdekel, hogyan tud találkozni a galériatér és a klubkultúra, a metal és a fine art. Úgy érzem, a következő években egyre több olyan projekt születik majd, ahol egy lemezborító, egy installáció, egy immersive művészeti élmény, egy videóklip és egy kiállítás tulajdonképpen ugyanannak a történetnek a különböző fejezetei lesznek.
Fotók: Valiszka Tünde
Oldalak: Hivatalos honlap /// Instagram /// Facebook
Írta: MZ
