Október 14-én ért hazánkba az Arch Enemy EUROPEAN BLOOD DYNASTY 2025 TOUR név alatt futó turnéja. A headliner előtt a svájci folk-metal Eluveitie és a finn melodeath Amorphis vendégeskedett, nyitózenekarként pedig az amerikai death metal Gatecreeper érkezett velük.
A Gatecreeper tehát már elég korán a húrok közé csapott, hiszen négy zenekarnak is bele kellett férnie egy estébe a Barba Negra Red Stage-en. Sokan kíváncsiak voltak rájuk is, úgyhogy nem panaszkodhattak a közönség számát illetően. Az arizónai death metal zenekar a fellépő bandák legifjabbika: 2013-ban alakultak, és 2014-ben adták ki első EP-jüket a nevükkel azonos címmel. Első nagylemezük, a Sonoran Depravation 2016-ban jelent meg a Relapse Records gondozásában.
A Gatecreeper lényegretörő, ámde hatásos díszlettel készült: a hangládákon koponyák hevertek, azok alatt súlyos láncok lógtak. A molinójukon a bokorlogójuk volt látható, és mivel már kint volt mögötte az Amorphisé is, ami valamivel nagyobb volt a Gatecreeperénél, előbbi balról egy ‘a’-val, jobbról pedig egy ‘s’-sel toldotta meg a nevüket… Irtózatos zúzás ment végig a színpadon, főleg a dobosuk, Matt Arrebollo miatt esett le az állam, mivel irgalmatlan pontos szögeléssel nyűgözött le minket. A nyitóbanda zenéje nekem már túl kemény volt, kicsit több volt a tempó és a darálás, mint amit be tudok fogadni. Ennek ellenére persze elismerésre méltó az előadásuk és a technikai teljesítményük.
Míg a Gatecreeper szettjét az FOH bal oldaláról néztem végig, az átszerelés alatt előrehelyezkedtem a barátaimhoz, a színpadtól pár sorra. Az Amorphist tehát már szinte premier plánból láthattam. Mivel először, és múlt keddig utoljára a tavalyi Rockmaratonon vettem részt a koncertjükön, és az nagyon lenyűgözött minden szempontból, úgyhogy nagy elvárásaim voltak. Sajnos a magas elvárások nem tettek jót, ugyanis ezúttal korántsem szólt olyan jól az Amorphis, mint a Rockmaratonon. A színpad sem volt olyan monumentális, persze ez is közrejátszott. Meg nyilván az is, hogy az nem egy random hétköznap este, amikor amúgy is tele van az ember feje a napi gondokkal, a fesztiválhoz hasonlatlanul, amikor egy kicsit azért eltávolodsz a mindennapoktól. Valami ilyesmit láttam a tagokon is, egyedül Santeri Kallio billentyűs és Jan Rechberger dobos mutatott szenvedélyt és élvezetet. És nem, nem fogjuk ezt arra, hogy finnek, nem sztereotipizálunk.
Tehát most sajnos nem volt olyan jó a hangzás, hiába állt a keverőpult mögött ugyanúgy Mikko Rauvola, ahogy a tavalyi fesztiválon is. Elmondta a koncert után, hogy ő is látta a bandán, hogy most fáradtabbak, nem ez volt életük koncertje. De Tomi Joutsen karakteres énekhangja azért nagyon szépen kiszólt, erre nem lehet panasz. A mozgáskultúrája viszont elég egyéni, ez most tűnt csak fel, érdekes csípőmozdulatokkal tud ringatózni a zenére. Az arcából sok nem látszott, inkább mintha végig a haja mögé akart volna bújni.
Az Amorphis nemrég, szeptermber 26-án adta ki legutóbbi albumát, a Borderlandet. Meglepődtünk, hogy csak kettő dalt játszottak el róla, de mint kiderült, azért, mert tervezik headlinerként megturnéztatni az albumot. A koncerten a Bones című új dal hangzott el nyitányként, majd úgy a szett közepe felé a Dancing Shadowt is eljátszották szintén az új lemezről.
A svájci bázisú, ámde ír beütésű erdei tünde-folk-metalt játszó Eluveitie-t most láttam először élőben. (Mondjuk az egyik gitárosukat, Jonas Wolfot egyszer már megnéztem magamnak tavaly az Illumishade-ben.) A zenekar hetvennyolc tagból áll, mert a világ összes hangszerét felsorakoztatják. Konkrétan az összes tag játszik legalább egy, de inkább kettő, néha három vagy négy hangszeren is. Sajnos azonban hiába, a hangszerek többségéből semmi nem hallatszott. Itt is viszonylag elöl álltunk, és innen számomra egy hatalmas zajjal volt egyenlő a koncert. Néha pár hegedű/sípdallamot kihallottam, valamint Fabienne Erni énekesnő hegycsúcsokat megszégyenítően magasan csengő hangját. Nekem ez a hangmagasság és tónus egy idő után nagyon sok is lett, de szerencsére egy másik énekes is van a fronton, mégpedig Chrigel Glanzmann, aki hörgéssel is megtoldja a produkciót.
Felsorolok párat a hangszerek közül, amik megjelentek a színpadon, a teljesség igénye nélkül: az alapvető rockhangszerek mellett hallottunk (kis túlzással, de azért volt, hogy hallottuk) hegedűt, tekerőlantot, hárfát, mandolát, skótdudát, sípokat, ír furulyát, stb. Egy ponton az egyik barátom megjegyezte, hogy Kay Brem basszusgitáros úgy néz ki, mint aki épp szakmai gyakorlaton van a bandában, és onnantól kezdve nem tudtam ettől elvonatkoztatni. Amúgy a háttérként használt erdő és a nyolctagú (?) zenekar outfitjei stílusba illettek és jól mutattak.
Végül utolsóként a fő zenekar, a svéd-kanadai-angol (melo)death metal Arch Enemy érkezett a színpadra. Hatalmas molinó mögött bújtak meg, ami az első dal kezdetén esett le, amikor már az összes tag fent volt – mondjuk szerintem egy csöppet későn, ami vagy hiba volt, vagy direkt, és akkor csak ízlés kérdése az időzítés. De addig is tök jól nézett ki az így létrehozott árnyjáték. Eleinte Ozzy Osbourne Bark At The Moon, majd az Arch Enemy Set Flame to the Night című számának intróként való bejátszása következett, aztán berobbantották a Deciever, decievert. Az új, Blood Dynasty albumról csak négy dalt játszottak el: a Dream Stealert, a címadó Blood Dynastyt, az Illuminate The Patht és a Liars & Thievest.
Ennél a produkciónál végre teljeskörűen gyönyörű volt a látvány és a hangzás is. Tényleg káprázatosak voltak a fények, hoztak vagy csilliárd lámpát. Szép volt a vizuál, a füst, és persze a tagok is, főleg a főhősnő, Alissa White-Gluz. Szinte leghátul álltunk ezen a koncerten, a ház mögötti pult mögött, úgyhogy beláttuk az egész színpadot, és még a nézőteret is. Nem volt most teltház, mint a tavalyi Arch Enemy–In Flames bulin, és talán pont ezért nem is. Persze a hangulat adott volt, nyilván a legtöbben a headliner zenekar miatt jöttek. A visszataps sem maradt el, három extra dalt is kaptunk, ezek közben pedig fekete óriáslufikat.
Írta: Barbi
Fotók: Újj Kristóf // K Photos Hungary
