Nagyon furcsa egy interjú volt. Harmadennyi idős voltam, amikor először találkoztam Petivel, hol többet, hol kevesebbet beszélgettünk, és kétségtelen, hogy neki is benne van a keze abban, hogy mivé lettem. Hektikus volt a közös pályafutásunk, már ha nevezhetem így: volt, amikor a gitárján mutogatta, hogy hogyan is kellene helyesen játszani a Sepultura-tól a Territory-t, és volt, amikor 10 évig nem is hallottunk egymásról. És az interjúnk… szerintem eléggé határozottan szoktam nekifutni, azonban Peti a második mondatom után átvette a kezdeményezést, és tulajdonképpen két hosszú – lentebb a rend kedvéért struktúrált – monológban szépen logikusan felfűzve megválaszolta azt a háromoldalnyi kérdést, amelyek külön-külön megkérdezve széttöredezték volna az egész történetet. Hallgassátok hát az ő meséjét – én is tulajdonképpen csak hallgatója voltam a történetének, nem sokkal a Budapest Park-fellépésük előtt…

 

Bemelegítő kérdés: 2016. január 8-án este mi történt a debreceni a Roncsbárban?
Csató Péter: Befejezte a Replika zenekar a pályafutását. Azt gondoltuk, hogy itt és most vége. A szálak oda vezettek, hogy úgy gondoltuk: abbahagyjuk a zenekart, és ennek nagyon sok oka volt.

 

 

Hát ezt fogjuk apránként körbejárni, ez érdekel mindenkit. De mielőtt ebbe belemennénk – mert ez nem egy egykérdéses téma – kilencedikén, másnap reggel fölkeltél, és akkor azt mondtad, hogy kész, letetted a gitárt, innentől vége a zenének, vége a Replikának, mindennek vége, és megy tovább az életed ezek nélkül?
Igazából nekem a Replika nem az életem volt. Lehet, hogy valaki ezt gondolja – de nekem a zenekar csak egy önkifejezési forma volt, nem több.

 

Hát ez világos, de azért ment vagy huszonöt évig.
Persze, huszonöt évig nagyon jól ki tudtam magam fejezni ezen a zenekaron keresztül. De igazából egy underground zenekart úgy működtetni, hogy állandó anyagi nehézségekkel küzdesz, tehát kábé gitárhúrt alig tudsz venni, egyre inkább kihívás lett. Ahogy meg idősödsz, egyre növekszik az igény arra, hogy valamennyire értelmezhető körülmények között tudj játszani, nem mondjuk háromfokos klubokban és koszban-piszokban. És ebbe egy idő után belefárad az ember.

 

Na, majd erről is lesznek kérdések.
Nézzük végig a dolgokat – most lehet, hogy mindez egy kicsit kalandozásnak tűnik –, de ugye volt annak idején a Testek demó, illetve a Hanyatlás. Összesen két demónk volt, amik igazából a lényeget tekintve nyugodtan vehetők egynek. Megvolt bennem a lázadás, és az a lázadás arra vonatkozott, hogy nem szeretnék olyan emberi értékeknek a rabja lenni, ami csak annyit jelent, hogy akkor érezzük jól magunkat, együnk-igyunk, vigadjunk, szeressük amit csinálunk… és ennyi az élet. Szóval mindig kerestem az élet célját, és ennek az első megnyilvánulása a Testek demó volt, ahol ugye ez kifejezésre is jut – ezek a testek. Ez azt jelenti, hogy nem csak test vagy igazából. Nem csak ez a test vagy – próbáld meg megérteni, hogy mi vagy, mert nagyon sokféle test van. Ez egy nagyon kemény formába öntött demófelvétel lett – és utána, miután mindezt elmondtuk, jött a Nem leszek áldozat című lemez. Itt a zenekar tulajdonképpen megbeszélte – az akkori tagok, Fazekas Krisztián és Kiss Árpi –, hogy leegyszerűsítjük a zenénket és a mondanivalót is, tehát egy kicsit kiléptünk ebből az extrém metálnak nevezett kategóriából egy letisztultabb irányba. Mi úgy éreztük, hogy a Sepultura Chaos A.D. lemezéhez hasonló vonal kezdett kialakulni, és ebben pont ki tudtuk fejezni azt a mondanivalót, amit akartunk. Ekkortájt kicsit háttérbe került, hogy ilyen-olyan transzcendentális dolgokat piszkálgassunk, talán mert az emberek nem igazán fogékonyak erre – visszajöttünk kicsit a hétköznapi valóságba, ahol gyötrelmes a világ: bemutattuk a világ negatív oldalát, hogy mennyi háború van, folyik a vér… szóval igazából erről szólt a Nem leszek áldozat. Utána egy darabig még mentünk tovább, majd jött egy törés, egy komoly törés, amikor Árpi és Krisztián teljes más irányba akartak menni – a drum and bass felé, amiben nem tudtam kifejezni magam. Nagyon bírtam őket, és nagyon szerettem volna együtt zenélni velük, de ez már nekem sok volt – és ezen a ponton igazából vége is lett az első szakasznak, lezárult a Replika történetének első fejezete. Nálam meg egyre komolyabban jelentkeztek a keleti hatások, visszajött a transzcendentális érzés, hogy akkor hogyan is lehetne kimászni ebből a világból. Tehát értjük, hogy halhatatlanok vagyunk és az élet végtelen, de hogyan lehetne ezt tudatosan megélni ebben a világban? És akkor megírtam… igazából egyedül az Ima lemezt. Akkorra már nagyon sok keleti írást olvastam; a Bhagavad-gítát és sok más hasonló „apróbetűst” Keletről, és én igazából ebben éltem. Lehangoltuk a gitárt még egy egész hanggal, mert azt gondoltam, hogy ez még jobban ki tudja fejezni azt a mélységes vágyamat, hogy szeretnék valami más irányba menni, nem pedig az általános emberi értékek felé.

 

Igen, akkor mentetek le D-ről C-re, ha jól emlékszem.
Igen, akkor lementünk D-ről C-re, illetve Áisz-ra. Na, és akkor ez lett az Ima lemez, a Tóth Labonc Attilával, aki a régi Tankcsapdából volt ismert, meg Hargita Gáborral, aki a Necropsia-ban dobolt. És aztán a Hargita azt mondta két év turnézás után, hogy ő ezt nem csinálja… ezt nem lehet így csinálni, ez apránként megöl mindenkit. Klubról klubra mentünk, iszonyú körülmények között.

 

 

Valamennyire én is láttam ezt annak idején…
Mínusz három fokban játszani és megfázni, meg minden, amit akarsz. Nem voltak jó körülmények, mondjuk jéghideg kisbusz, például. Most láttam itt az Őri Ferit (a Campus fesztivál alapítója-szervezője – a szerk) –, ő is egyszer eljött velünk, de alig várta, hogy hazaérjen, mert elromlott a fűtés a buszban. Tehát ilyen stílusban ment az egész, és akkor történt, hogy a Hargita bejelentette: ő ezt nem csinálja tovább. És akkor megint leültem, újratervezés. A következő lemez, a Testbe zárt lélek már határozottan arról szólt, hogy… hogy nem ez a test vagy, és ezt próbáld megérteni. Próbálj úgy élni, eszerint az érték szerint, hogy te most nem a test vagy. Ezt kell táplálni, ennek a testnek a kapcsolatait kell építeni, de próbáld megérteni, hogy ki vagy, és próbálj abba az irányba menni.

 

Nagyon jó, hogy így mondod, ebben a rendszerben – igazából bennem is, meg azokkal, akikkel beszéltem, egy olyan történet állt össze, hogy ment egy darabig a Replika, aztán volt egy éles vonal, amikor tulajdonképpen rájöttél, hogy neked Krisna-tudatod van, és te ebbe az irányba szeretnél menni, és ezen a ponton volt egy éles váltás. Van két videó, ami mostanában került fel a netre – Replika-dalokat mutatsz és mesélsz – na, azokból is pontosan az jön le, hogy tulajdonképpen egy folyamat eredménye, amiben ma hiszel, csak annyi, hogy a keret régebben meg lett rajzolva, majd apránként ki lett töltve. Jól értem?
Jól érted. Tehát igazából az történt, hogy… a krisnások egyébként úgy találtak meg, hogy meghallgatták az Ima lemezt. És azt mondták, hogy amiről ez az ember beszél, az az, amit mi csinálunk. És akkor megismerkedtem ezekkel a krisnás arcokkal, és elkezdtem bizonyos gyakorlatokat elvégzni, és ennek során még közelebb kerültem ehhez a világhoz. És ekkor volt az, hogy megírtuk a Testbe zárt lélek lemezt, aminek finoman szólva… elég erős Testament-hatása van… nem tudom, nagyon sokat hallgattuk a Testament-et valószínűleg. Így utólag bevallom, hogy kaptunk is – nem tudom melyik újságtól, de kaptunk – olyan kritikát, hogy ez igazából koppintás, de hát csak hogy védekezzek: a Replika jelentése az, hogy másolat. Nem tudom kizárni azokat a hatásokat, amik érnek az életemben, nem tudok újat kitalálni.

 

Ugye egy jó darabig el voltatok könyvelve a magyar Sepultura-nak, amikor meg ez úgymond elmúlt, akkor az Ektomorf lett a magyar Sepu. Mindenki dobozokban gondolkodik?
Igen, átmentünk változásokon, de az igazi változás az volt, amikor megérettem, hogy én most nem őrjöngve akarom kifejezni magam, hanem egy kicsit több érzéssel, érzelemmel. Tehát ez a műfaj, amit addig képviseltünk – a Testbe zárt lélek-kel bezárólag –, az kifejezetten a fájdalom kifejezéséről szól, hogy elegem van ebből meg abból… amikor már ordít az ember fájdalmában. Eddig voltak a negatív dolgok, és utána kerültek túlsúlyba a pozitívak. A következő lemez a Másik világ kapujában. Ez ugye azt jelentette, hogy szeretnék egy másik világba átlépni, és egy pozitív dolgot megmutatni, ez pedig az istenkép. Megmutatni, hogy létezik egy transzcendentális személy, akitől-amiből minden eredeztethető, és én fel akarom venni vele kapcsolatot. Ez egy pozitív dolog, ellentétben azzal, amiről korábban beszéltem. Mostanában Zotyával (Farkas Zoltán, Ektomorf – a szerk) beszélek néha, és mindig mondom neki, hogy „Zotya, te mindig csak ordítasz, egész életedben csak dühöngsz… de mi az oka a dühödnek?” Erre mondta, hogy hát ő szeret dühöngeni… mindez nagyon jó, de mondtam, hogy engem ez nem érdekel. Ismerem ezt az érzést, el tudom kapni, tudom milyen az, amikor kifejezem – mondjuk rálépnek a lábamra, és fáj, és ki tudom fejezni – de tovább akartam lépni, és a zenekar pályafutásával kapcsolatban azt mondhatnám, hogy ez nem sikerült. A Másik világ kapujában egy igazán eklektikus lemez lett, nem tudták az emberek hova rakni, főleg amikor megspékeltük még az Acoustica lemezzel, ami már aztán tényleg a hab volt a tortán, mert ilyen skatulya márpedig végleg nincs. A Replika közönsége nagyon-nagyon hűséges közönség, de nagyon kevesen vannak. Az országban van néhány száz ilyen ember, ez nem túl sok. Ennyien vannak, akik értik, hogy mi a Replika, érdekli őket a Replika – a többiek pedig nem tudnak ezzel mit kezdeni. Tehát ez is az underground mivolta ennek az egésznek.

 

 

Nagyon a határon voltatok szerintem. Arra emlékszem, hogy amikor a Roncsbárban volt a búcsúkoncert – ami egy háromszáz fős hely –, az esemény már sold out volt hetekkel előtte.
Igen, tehát voltak ilyenek is, de amikor elmész egy turnéra, az más: én azt hittem, hogy a zenekar arról szól, hogy megyünk városról városra, van, ahol hatvanan vannak, máshol százhuszan, valahol meg csak harmincan… és akkor értettem meg, hogy nem tudjuk a pénzt belerakni csak azért, hogy ez működjön tovább – akkor értettük meg, hogy… erre nincs igény. És akkor az ember azt mondja, hogy hát ha nincs igény, akkor meg minek nyomja? Ez nem megsértődés, nem arról szól, hogy mi most megsértődtünk, hanem nem lehetett ezt tovább így csinálni, és nyilvánvalóan megromlottak, illetve kezdtek megromlani az emberi kapcsolatok a zenekaron belül is. Mert igen, feszültség volt… amikor mindenki a határon van – az igényeinek a határán vagy azon is túl –, akkor feszültebb lesz. Nem, nem akartam ezt csinálni.

 

Tehát úgy érteztétek, hogy ez egy szélmalomharc?
Aztán közben voltak botrányok, ugye Kiss Árpiról kiderült, hogy romagyilkos, lecsukták. Éppen mentünk Záhonyba egy koncertre, és mondták, hogy inkább ne menjünk, mert ott helyben levágnak minket, felkoncolnak. Tehát akkor is volt egy nyomás a zenekaron, hogy itt most figyelni kell. Hogy mondjam… megértettem, hogy ennek a zenekarnak is van egy sorsa, ami tulajdonképpen megpecsételődött… és akkor el kellett gondolkodni azon, hogy ez tényleg kell? Mérlegeltünk, hogy akkor most mennyi haszna van, és mennyi a kár – és akkoriban már kezdett több lenni a kár. Nem akarom részletezni, de volt több ilyen dolog is, ami zavart keltett a tagok között, és a zenekar megítélésében is. És akkor ez elkezdett erjedni – persze közben csináltuk a lemezeket, mentünk még évekig, megcsináltuk a Durva élet-et. Merthogy az élet durva – megint ki lett hangsúlyozva, hogy ez egy durva élet, és ezt lehet úgy is érteni, ahogy a hétköznapi értelemben használják –, de én igazából úgy értettem, hogy durva fizikai élet. Az emberi életet dolgozza fel a Durva élet. Ezt összeraktuk, de már érződött, hogy nincs akkora igény a zenekarra, hogy ezt most tovább kellene csinálni. És akkor, dühömben, megcsináltam a legnagyobb, és azt mondom, a legszélsőségesebb Replika-anyagot, a Nem hiszek-et. Azt aztán már tényleg nem lehetett hova rakni, mert miben nem hisz az ember? Ez egy tartalmi dolog, én meg igazából arra jutottam, hogy nem hiszek ebben az anyagi történetben, hogy csak küzdünk állandóan egyik napról a másikra – megszületünk, aztán meghalunk, és ennyi volt az élet. Én ebben nem hittem, de ez kifelé azért nem volt ennyire egyértelmű. Számomra a Nem hiszek a legklasszikabb a Replika-albumok közül – csont nélkül bevállaltam az akkori érzésvilágomat, és a zenekar tagjai pedig szépen követték ezt zeneileg. Az életérzés újra ott volt, és akkor az egy kicsit visszahozott minket, újjáéledt a zenekar. Örültünk neki mindaddig, amíg ezeket a dalokat színpadra nem vittük. Ugyanis az az emberek nem tudtak valamit csinálni, nem tudták feldolgozni. Volt ez a straight edge vonal, a Caliban meg hasonlók… természetesen nem jut eszembe egyiknek sem a neve… mindegy, az a lényeg, hogy nekem az jött át ezekből a zenekarokból, hogy ők nem ittak, nem mérgezték magukat, viszont nagyon erőteljesen kifejezték az érzelmeiket. Ez nagyon bejött, erős hatással volt rám. Nem az ő zenei világukat másoltam le – volt egy saját, valami fajta zenei világunk –, de az érzés ugyanaz volt. És akkor… azt mondanám, hogy csúfondárosan megbukott a Nem hiszek lemez. Ma sem játszunk egy dalt sem a lemezről, mert az emberek nem értik, hogy mi ez – pedig zeneileg egy tökéletesen összerakott valami, el is tudjuk játszani, de nem lehet értelmezni, a közönség nem tudja értelmezni. Bejött a zene Amerikából, de a közönség nem jött be vele – nem szeretnék nagyképűnek tűnni, mert nem azt gondolom, hogy a közönségünk értetlen, csak egyszerűen valami olyan dolgot csináltunk, amit nem igényelnek az emberek. Nehezen befogadható. Akkor már éreztem, hogy vége lesz a zenekarnak, nagyon érződött, hogy nem tudjuk tovább csinálni. Még összeraktuk ezt az utolsó lemezt – ez az Élvezetek földjén, ami egy összefoglaló anyag, kiforrott, leegyszerűsített, populárisabb formában fejezi ki azt, amiről a Replika az elejétől a végéig szól. És azt mondtuk, hogy akkor itt lezárjuk. Nekem itt nagyon úgy tűnt a történet, hogy már nem akarok több mindent mondani, ráadásul a zenekar is romokban hevert – a klubturnézásból kicsit megfáradtunk az utolsó három vagy négy évben. Szóval úgy döntöttünk, hogy akkor oké, ezt a lemezt még megcsináljuk. Tervben volt, hogy megturnéztatjuk, de turné már nem lett, és addigra már a közönségünk is tulajdonképpen eltűnt (nevet). Érdekes lesz, hogy most így megjelenünk – kíváncsi is vagyok, kit érdekel? Eljött megint néhány száz Replika-fan? Kíváncsi vagyok, hogy így lesz-e. Most a Tankcsapda közönségének fogok énekelni, vagy pedig azoknak, akiket a Replika érdekel? Nem tudom most megmondani.

 

Abban a tíz évben, ameddig nem volt Replika, te zenéltél, gondolom.
Csináltam egy… na, abból meg nem hoztam egy darabot se. Tehát van egy Nitai című szólóalbumom, amit igazából az interneten utol tudtok érni, fent van a YouTube csatornámon is… szóval ezek azok a dalok, amiket a Replikával már nem tudtam megcsinálni az utolsó öt évben. Egy leegyszerűsített, groove-okban gondolkodó zenét akartam írni, mert már nem volt dühöngés bennem… egy letisztult, groove-alapú, nem is annyira kemény, mint inkább populáris zene volt a fejemben, és akkor ezt megcsináltam egy stúdióban, egyedül.

 

 

Nitai, jut eszembe. Volt valamikor egy piros, B.C. Rich stílusú gitár, Nitai felirattal, amit legutoljára, pár hete Farkas Zoli kezében láttam.
Igen, eladtam neki, mert nagyon akarta. Az egyébként egy handmade gitár… az egyedüli gitárom, ami még megvan, az is egy handmade gitár, egy barátom csinálta, aki egyébként hangszerkészítő, Skóciában él most már… nem is tudom… tíz éve. Épp a Lukács Petától kérdeztem, hogy készített-e neki hangszer, de végül nem… ő egy nagyon jó hangszerész, és tudod, a gitárnak tulajdonképpen lelke van. Nem pontos ez így, mert a lelke annak van, aki játszik rajta, de az is egy test, ugyanúgy, mint a fizikai testünk: nem mindegy, hogy milyen állapotban van. Na szóval akkor volt ez a gitár, Zotya nagyon szerette volna a B.C. Rich-et, mondtam neki, hogy jó, majd megalkudtunk, odaadtam neki, és akkor most ő jár azzal a gitárral, aminek Nitai a felirata. Ez egy fontos momentum – nekem ez a lelki nevem, Nitai Bhavana. Ez az isten egyik inkarnációjának a neve, tulajdonképpen az Isten egyik neve, és azt jelenti, hogy „végtelenül kegyes” – ez az isten legkegyesebb formája. Ez egyben azt is jelenti, hogy mindenkit fel akar emelni, mindenkinek segíteni akar, lelki tudást akar adni. Azért is gravíroztattam bele ezt a nevet, hogy az emberek lássák – mert ha ezt a nevet valaki pusztán kiejti, már az is hatásos. Tudattalanul is. Ilyen erős. És igazából örültem, hogy Zotya elvitte: ő híres ember lett, nagyon sok koncerten jár, és amikor játszik ezen a hangszeren, akkor sok ember látja ezt a szót – igazából sokkal értelmesebb, minthogy ez a hangszer a fiókomban legyen… én úgysem használom. Amúgy nagyon jól szól ez a gitár, hangszert én még úgy szólni nem hallottam, mint ahogyan azt – wengefából van. A wenge olyan fa, ami… hát körülbelül, mint fémek között a platina, ráadásul olyan sűrű, hogy azonnal elsüllyed, ha bedobod a vízbe. Annyira tömör – és így rezeg is rendesen.

 

 

Szó volt arról, hogy az ember testében és lélekben mennyire ép. Itt vagy 62 évesen, nagypapaként, jobban nézel ki, mint tíz évvel ezelőtt. 2024-ben átúsztad a Balatont is… ezt hogyan csinálod?
Tudatosan, mert valamennyire konzerválni szeretném magam. Megértettem, hogy nem csak az a fontos, hogy idézőjelbe érve jól tartsa magát az ember és jól nézzen ki, hanem ennek van egy olyan vonzata is, hogy adott dolgokat meg tudsz csinálni ép testben: jobban tudsz figyelni, van erőd elvégezni adott dolgokat. Mondjuk nem vagyok sose beteg, vagy csak nagyon ritkán. És mindig van erőm; persze van, amikor le kell délután feküdnöm, mert reggel általában négy óra előtt kelek és este tízkor fekszem. Szóval nem mindig elég az alvás, amikor fizikálisan is meg pszichésen is sok terhem van; egy gyülekezetet vezetek Debrecenben, ahol emberekkel foglalkozom – kábé mint egy pszichológus, aki közben egy éttermet is vezet. Szóval igen, a fizikumommal tudatosan foglalkozom azért, hogy az értelmemet megfelelően tudjam használni – megértettem, hogy ha elengedem magam, akkor annak a gondolkodásomra is van hatása. És ugyanez igaz a táplálkozás-alvás-pihenés egyensúlyára is. Mondjuk nekem ez egyszerű, mi ezt tanuljuk – a Bhagavad-gíta alapjai arről szólnak, hogy hogyan szabályzod a működésedet. Nem azért, hogy ne halj meg hamar, hanem azért, hogy ameddig élsz, addig arra a dologra tudjál fókuszálni, amire akarsz. Jobb állapotban van az elmém, mint húsz évvel ezelőtt.

 

Kik lesznek ma este a fellépők?
A Roncsbáros buli résztvevői: Szabó Gergő és Falat. Utóbbinak más nevét nem is ismerjük, csak Falat néven ismeretes. Megtiltotta, hogy bárkinek is elmondjam a rendes nevét… a személyi igazolványában is ez szerepel (nevet).

 

Miután a múltat végignéztük, legyen egy kicsit szó a jelenről is: honnan jött ez a fellépési lehetőség?
Az történt, hogy a Tankcsapda zenekar… akik mindig nagyon tudatosok voltak… most mellényúltak (nevet). Tehát, felhívott Lukács, meg aztán a Fejes is; megmondták őszintén, hogy elment a gitárosuk, és az az ötletük, hogy az új lemezen, minden dalban más-más gitáros játszana, és hogy rám is gondoltak. Először nemet mondtam, de akkor mondta a Fejes, hogy „Hááá, te mindig mindenre csak nemet mondasz, de most gondolkozz már rajta egy kicsit”. Szóval elkezdtek puhítani, meg tudod, úgyis ismerem őket, hát miért mondjak nekik nemet?

 

 

Amúgy összejártok?
Nem, nem járunk össze. Ami érdekes volt: Fejes azt mondta a második beszélgetéskor, hogy azt gondolta, hogy valami szanszkrit szöveget is használhatnék… és a Tankcsapda-lemezen nagyon jól nézne ki egy ilyen szanszkrit szöveg, amiről lehet, hogy nem tudják, hogy mit jelent, de ha megízlelhetik, akkor hatással lesz. Tudod, ezeknek a szövegeknek van egy olyan hatása, hogy nem kell, hogy értsd. És akkor találtam egy verset, egy szanszkrit szöveget – ez arról szól, hogy ami az átlagembernek a világosság, az egy lelki gyakorlónak a sötétség, és fordítva: ami az átlagembernek a sötétség, az a lelki gyakorló világossága. Ez nem szójáték, hanem egy bővebb tartalmi összefüggés. Ezt a verset meg is mutattam is nekik, egy akusztikus gitárkísérettel elénekeltem. Eredetileg úgy volt, hogy az egyik számba lesz beillesztve a szóló után, de aztán mondták, hogy ez olyan jól sikerült, hogy önálló dalként felrakják a következő, tavasszal megjelenő Csapda-lemezre. Na, és akkor megcsináltam ezt, és utána ott voltam velük egy napig, együtt voltunk, beszélgetünk, majd egy hét múlva újra felhívott a Fejes, hogy még mielőtt azt mondanám, hogy nem, gondolkozzak. Merthogy az lenne a kérdés, hogy nem fogadnánk-e el egy meghívást ide a Parkba? A Replika egy koncert erejéig összeállna – nem mondták, hogy melyik felállás –, hogy csinálnánk egy ilyen estét, és ez lenne a Debrecen a Parkban. Én meg egy hétig gondolkodtam, hogy kell-e ez nekem. Ugye ez azt is jelenti, hogy felpiszkálna olyan dolgokat, amiket nem biztos, hogy akarok. És fel is piszkált. De azt mondtam, hogy a jelenlegi életemhez – amit most csinálok –, ez hozzá tudna rakni. Tehát tudatosan döntöttem azt, hogy csináljuk meg ezt a bulit. És miután ezt így elgondoltam, akkor megkérdeztem a többieket, hogy ők mit gondolnak – de nem mondtam meg, hogy én már eldöntöttem. És akkor ők is lassan azt mondták, hogy igen, ez jó, próbáljunk meg csinálni egy ilyen bulit. Ilyen lehetőségünk sose volt, hogy ekkora közönségünk legyen… ugye ideális esetben ez nyolc-tízezer embert jelent. Nos, ennyi ember előtt egy turnén se játszottunk még… egy féléves turné alatt nem tudtunk tízezer embernek játszani összesen. Akkor meg most miért ne jönnénk el ide? Miért ne mutatnánk meg, hogy ezek vagyunk… vagy inkább voltunk… hogy ezeket az értéket képviseljük? Mert az értékek nem múltak el. Ami a zenekart illeti, én a mai fejjel is simán felvállalom az összes szövegemet. Lesz most is a Krisztus hiába sír-tól kezdve minden, és nincs ellentmondás.

 

Végighallgattam direkt az összes albumot időrendi sorrendben, azzal a felkiáltással, hogy kíváncsi vagyok arra, hogy a szövegek és a zene mennyire vállalhatóak. És tulajdonképpen azt kell hogy mondjam, hogy 95% lett a végeredmény.
A stúdió esetén lehet, hogy én egy-két dolgot másképp csinálnék…

 

Én a szövegekről beszélek inkább.
A lemezeink nem sikerültek jól. Akkor is anyagi gondjaink voltak, örökösen, nagyon nehezen tudtunk rendes stúdiófelvételt csinálni. Szerintem ami miatt a zenekar a mai napig vállalom, az az őszinteség. Tehát sok-sok mellényúlás volt, de az érték mindig ugyanaz maradt. Meg van egy fejlődési vonal a mondanivalót tekintve is… számomra mindig is érthetetlen volt, amikor azért dícsértek valakit, hogy olyan maradt, mint volt. Szerintem meg az a jó, amikor valaki nem maradt olyan, hanem értékeket tudott felmutatni, plusz értékeket.

 

Tehát ez azt jelenti, hogy ha Fejes jelentkezik mondjuk öt év múlva egy hasonló programlehetőséggel, akkor…
…ezt akkor tudjuk majd megmondani. Nekem nincs az az illúzióm, hogy itt most valami hihetetlen fog történni, mert ez a zenekar huszonöt év alatt mindig ugyanazt énekelte – viszont ezt a bulit nem akartuk kihagyni. Tehát visszatérve arra, hogy most itt van ideális esetben tízezer ember: miért ne mondanám el nekik azt, amit gondolok? Még ha nem is ismerik? Ugye simán lehet, hogy a kilencven százalék nem ismeri a zenénket. Sose hallotta, vagy nem jött be neki elsőre… mert a Facebook vagy a YouTube sem ezt fogja elsőre feldobni. Kíváncsi is vagyok – nem az érdekel, hogy a Replika most ettől valami fényes jövő előtt állna, hanem az, hogy az emberek kapcsolatba tudnak kerülni azzal, amit idáig csináltunk, és lehetőségük nyílik arra, hogy esetleg valamilyen értéket találjanak a zenénkben. Nekem ennyi a motivációm.

 

 

Így tíz év kihagyás után milyen érzés lesz kiállni egy ekkora színpadra, ennyi vendég elé?
Most a beállásnál éreztem, hogy sokkal jobb, mint ha folyamatosan csináltunk volna.

 

Tényleg?
Persze, ez egy új dolog – olyan, mintha megint megszülettél volna. Kimész a színpadra… máris emlékszel rá. Persze, emlékszem rá.

 

Annak idején honnan lett a Tankcsapdával kapcsolatod? Te nagyjából akkor szálltál be, amikor Lukács gitárról basszusra váltott, nagyjából amikor Cseresznye is jött.
Egy csapatban voltunk. Tehát képzeld el, amikor huszonévesek srácok ott vannak egy városban, és mindegyik zenélni vágyik. Egy körben voltunk, ismertük egymást, és annak idején én vittem az August Förster Reservation-t, én voltam a gitáros… ismertük egymást, persze. Lukácséknak meg a Vörös Kakas zenekaruk volt a Tankcsapda előtt… nem emlékszem már az időrendiségre, de az biztos, hogy az August Förster Reservation meg a Tankcsapda együtt futott több évig. Na mindegy, az a lényeg, hogy ekkor Lukács megcsinálta a Legjobb méreg lemezt, ő gitározta fel, akkortájt Labi volt a basszusgitáros történetesen. Nem tudom, mi is volt a probléma, de az a lényeg, hogy szólt a Lukács, hogy a szólókat csináljam már meg a lemezre, mert ő nem tud szólózni. Ideadta az összes anyagot, és akkor én meg írtam neki mindenféle szólókat. Na, annak a fele tetszett neki, a másik felére meg azt mondta, hogy ő nem ilyeneket szeretne – azokat meg a Cseresznye nyomta fel, így végül én gitároztam a Legjobb méreg felén a szólókat.

 

Élőben játszottál a Tankcsapdával?
Egyszer csak, és az nem is olyan régen. Egyszer egy nagy stadionkoncerten, vendégnek hívtak.

 

 

Előtte milyen zenei projektjeid voltak? Próbálok visszafelé számolgatni, és amikor ez volt kilencvenkettőben, akkor te majdnem harminc voltál.
Igen.

 

Gondolom, hogy előtte még azért valamit zenéltél.
Alternatív zenekaraim voltak, például a Győztes Traktor. Ez volt az egyik, fúvóssal, olyasmi, mint az akkori trend – amit az URH, az Európa Kiadó meg a nem is tudom milyen zenekarok játszottak – keményebb verziója. Az a keményebb alternatív, az a jól megmondós fajta – ott is ki akartam fejezni magam. Állandóan ez volt, én ki szerettem volna fejezni magam, és volt bennem egy állandó lázadás: nem a közönséget akarom szórakoztatni, hanem inkább megdöbbenteni szeretném őket, vagy valami olyan dolgot adni nekik, ami elgondolkodtatja őket arról, hogy igazából nem teljes az életük. Ezeken gondolkodtam mindig.

 

Ez akkor nem sokat változott az utóbbi negyven évben.
Ez valahogy egy… életérzés? Feladat… az élettől?

 

A zenét otthonról hoztad magaddal, vagy csak úgy nekiálltál gitározni? Hogy kezdődött?
A zene iránti vágy és érdeklődés mindig is erősen megvolt bennem, biztos, hogy előző életemben már volt egy nagyon erős… kapcsolódásom. Még gyerekkoromból is van olyan képem, hat évesen, amikor egy dobozgitárt pengetek – nem is tudom, kitől szerezhettem…

 

Annak idején ezekről elég sokat dumáltunk, egyes részleteit megértettem, de az egész folyamat nekem nem állt össze…
Eltelt egy csomó idő, és én is tisztábban látok; amikor benne van az ember, nem látja teljesen azt, hogy mindez csak egy illúzió, hogy az anyag élvezete hatással van rád. Nem tudod élvezni az anyagot, csak átmenetileg tűnik úgy. Az anyagot mi élvezni akarjuk – mondjuk kell egy autó azért, hogy száguldozzál vele –, és ha így gondolkozol életeken keresztül, akkor megköt az anyagi világ. Ha viszont megérted és elfogadod, hogy te nem egy élvező ember, nem egy élvező személy vagy, és nem az a feladatod, hogy ezeket élvezd – hanem az a feladatod, hogy megértsd, hogy ki vagy… hogy igazából egy szolga vagy, alárendelt szerepben vagy a Legfelsőbb Személlyel szemben. Idővel rá kell, hogy jöjj, hogy valójában mindig szolgálsz valakit… a főnök is azért főnök, mert ezt a vágyát szolgálja, hogy ő főnök legyen – ezért szolgálatokat kell végeznie, mondjuk ez azt jelenti, hogy a beosztottjaiddal normálisan kell bánnod, törődnöd kell velük. Vagy ha éhes vagy, akkor a gyomrodat szolgálod: meg kell szerezned a pénzt, hogy kaját vegyél. Tehát mindenképpen előjön az élőlény ezen természete: ő szolga.

 

Írta: Á

 

Az interjú létrejöttéhez nélkülözhetetlen volt Bakó Csaba segítsége, melyet ezúton is köszönünk neki.