Kedvelem ezeket a hétfő estéket. Főleg ha minden ilyen flottul megy, időben elkezdődik / végződik a koncert, össz-vissz 2 zenekar, másnap meg simán lehet menni dolgozni, kisimult arccal. Az A38 tetőteraszán voltam anno a Brant Bjork fellépésén – ITT írtam is róla, sőt, ismét jönnek – most is ide lett leszervezve a Fekete Zaj által 2 előadó művész, az amerikai Couch Slut és a holland Bong-Ra. Jason Köhnen breakcore agymenéséhez sokadjára volt szerencsém, szeretem, amit csinál, az amcsi káoszbrigádot viszont még sosem láttam, így kaptam az alkalmom és nekiindultam éjszakának.
Kapu 19:00h-kor, kezdés 19:30-kor, gyakorlatilag a Bong-Ra kezdésére caplattunk fel a Hajó lépcsőjén, pár tucatnyi lézengő emberek képe fogadott és valami bődületesen mély, orkánszerű hangkép amely kb. azonnal beleépített a terasz fadeszkái közé. Keményen megdolgozott sub ládák, vadul vagdalkozó gitárosok, dj cucc vagy laptop persze sehol, Jason Köhnen nyakában bézgitár és úgy hörög mint valami deathgrinder a 90-es évekből. Na kérem, az van, hogy paradigma-váltás történt a Bong-Ra táborban: a kezdeti ragga-jungle-t felváltotta a breakcore / experimental majd ezeken a stílusokon is továbbmenve és továbbagyalva egy fémesebb / szigorúbb irányba tolta el Jason barátunk a mérleg nyelvét. Ennek az eredménye, a jelenkori Bong-Ra manifesztációja ez a fémes gépszörnyeteg, melyet ha nagyon hasonlítanom kellene akkor a szintén IDM-tettestárs Igorrr ugrana be, de egy sokkal gitárközpontúbb és sötétebb, illetve kevésbé komplex formában. Ezen a vonalon méééééééég jobban továbbmenve, s amin a legutóbbi lemez, a Black Noise halad, és méééééééég jobban a mélyére ásva a szónikus kiborg áramköreiben, azt mondanám, hogy Justin K Broadrick Godflesh-jét hallom, nyakonöntve krómszínű doom – death metal-lal. Amolyan kistesó Godflesh. A műsorukat hallgatva néhol egy lassabb, sokkal alattomosabb Red Harvest ugrott még be, az indusztrializmus a legnagyobb kapcsolódási pontunk, ez biztos. Hol van már egy Bikini Bandits Kill! Kill! Kill! vagy egy Annus Horribilus… a Monolith-ot pedig meg sem említem. Talán egyszer kapunk tőle egy ilyen szettet, ki tudja. A felállásról feltétlenül beszélnem kell, ugyanis két magyar muzsikus is gyarapítja jelenleg a Bong-Ra line-upot. Jason (basszer / vokálok) és a beprogramozott dobalapok mellett Kovács Attila és Fogl Botond szaggatja a húrokat, őket a szemfülesebb olvasóink biztos, hogy ismerhetnek már olyan formációkból, mint a Watch My Dying, vagy a Needless. Per pillanat Köhnen másik doom-metal projektjének, az Answer Lies In The Black Void sorait is erősítik live fession formában, így minden össze is függ mindennel és mindenkivel, és remélem, most már érthetőbb is a formula. A formula pedig a következő: hidegség és sötétség áramlott a dalokból, mintha eltűnt volna az összes napfény. A Godflesh struktúraként jelent meg, a Bong-Ra hangulatban sokkal komorabb / lelketlenebb mint JK Broadrick zenekara. A hangzással tudtam volna kötekedni, de eleve a Black Noise hangulata is hasonló, ezt nagyjából sikerült is reprodukálni / belőni, eleve ugye, csak azok a számok kerültek most terítékre. Kaotikus és kissé kásás volt a sound. Számomra csak később derült ki (nem tudom akkor hol jártam, vagy hol nem), hogy játszottak egy feldolgozást is, mely (hoppá, pont) egy Godflesh nóta volt, méghozzá, a Cold World. Roppant kíváncsi vagyok merre viszi az útja a Művészurat, mi lesz a következő stáció, de idén a Fekete Zaj fesztiválon ismét elmerülhetünk ebben a rideg ipari destrukcióban.
Pár cigaretta, jóféle sör, eszmecserék Károly barátommal, gyors átszerelés, majd színpadon a Couch Slut és dírr. A négyes Amerikából érkezett hozzánk, New York-ból, nem jártak még nálunk soha, de nagyon a környéken sem. (Oké, itt picit megállunk, mert tavaly a hollandiai Roadburn fesztiválon is felléptek, na.) Szóval négyen ott állnak a színpadon, az énekesnőjük, Megan Osztrosits arcából / szájából már az első nóta alatt ömlik a vér. Hogy mi volt pontosan az előzmény, az rejtély, én a mikrofonra tippelek (amúgy az volt), és ahogy mentünk fel a lépcsőn, be a tömegbe, már csak a végeredményt láttuk, meg, hogy teljes átéléssel keltik a zajt. A Couch Slut nem szarozott, nyomták a nihilista punk rock and rollt, valami olyan true hozzáállással, amellyel nem sok banda büszkélkedhet. Ebből pluszba még kiemelkedik fronténekesnőjük őrült személye, nem sok olyan nőt láttam a műfajban, akire azt tudom mondani hogy ennyire veszélyes, kiszámíthatatlan de ugyanakkor végtelenül hiteles is. Megan 100 százalékig önmagát adja ilyenkor, a tudatának legaljából hoz a felszínre jónagydarab, éles üvegszilánkokat, amivel aztán felhasogatja rajtad a bőrt, meg a húsodba szúrja. Az élete jelenik meg a Couch Slut dalaiban, az ő történetei elevenednek meg a számokon keresztül, melyek nem az élet habos, napfényes és reményekkel teli oldalát mutatják be. Ha jól emlékszem, volt egy track ami Megan volt faszijáról szólt, aki combon / lábon szúrta anno. Kibaszott kemény sztorikra épülnek ezek a rövid, noise-rock / sludge és 90-es évek black metal keverékeként leírható számok, szerkezetileg pedig nincs túlbonyolítva semmi sem. Meghan vokáljai erőszakosak, brutálisak voltak, a fellépésük alatt folyamatosan lőtte a cigiket, itta a sört, miközben folyt az arcából a vér, félig megalvadva a homlokán. Kiakadt, kaotikus, ezek a legjobb szavak erre. Egy interjúban mesélte, hogy ilyenkor nem tudja mi történik vele, egy transzállapotba kerül, ez szerintem igaz, elég volt csak a szemeibe jobban belenézni a performansz alatt, ott láttad, hogy merre jár. Súlyos. Bő 45 percet játszottak, a hangzásuk az nagyon tuti volt, ilyen keresztmetszet, kellően koszos sound, gitárosuk, a magas kékhajú Amy Mills magabiztosan de feelingesen pengetett. Hozta a horzsoló riffeket, néhol egészen true black metal témákig mentek el, melyek a Goatlord-éra Darkthrone-t jutatták az eszembe. A dobos / basszeros ügyesen hozta az alapokat. Ez a mix nagyon hatásosnak bizonyult, ugyanis odaragasztott bennünket a porond elé. Az évek és a rutin érződött rajtuk, de ilyen zsigeri erőt rég láttam megnyilvánulni élőben. Csupasz, nyers valóság, bele az arcodba. Kaptunk még egy ráadást is, számcímekkel sajnos bajban vagyok, de finoman katartikusra sikeredett a zárás.
A koncert után sikerült bandázni meg beszélgetni velük, mindannyian szuper kedvesek voltak, Megan totál más karakter a színpadon kívűl. Már az elején is érdekes volt, hogy a fellépésük előtt kb. majdnem mellettünk állt a pultnál, csak sejteni lehetett, hogy ő az. Mint kiderült, mutatta, a lábán / combján is meg volt sérülve, a vérzése úgy-ahogy szerencsére elállt, és nem tudja, miként történhetett vele pontosan mindez. Vélhetően csak a zene ereje és varázsa képes ilyenre… Közben együtt csekkoltuk a mikrofonját ami be volt full horpadva és tiszta vér volt. Azt mesélte, hogy kinn náluk van egy fura rajongójuk, aki az összes véres kendőt, pézsét meg mindent összegyűjt, amin az ő vére van. Beteg… Aztán pedig őszintén megköszönte nekünk, hogy visszatapsoltuk őket, mert ilyen még sosem történt velük a fellépéseik során.
És csak, hogy ne csak a sötétség áradjon a soraimból, egy szép magyar vonatkozás a Couch Slut kapcsán is: Megan, azaz Megan Erzsébet Osztrotits nagyszülei magyarok, anyai ágon a szülők az ‘56-os forradalom idején menekültek Amerikába, Megan és anyukája már Bronx-ban született. Az apukája csak később emigrált az USA-ba a hetvenes években, így a szülei már ott ismerkedtek össze. (A szülők amúgy Szombathely környékéről származnak.) Megan büszkén viseli tetoválásként a magyar címerünket a karján, fontos neki a származás és még fontosabb a család, a férje pedig, Theo Nobel a csapatuk dobosa, aki egyben az Uniform tagja is. Mindketten végtelenül kedves és kommunikatív emberek.
Még a koncertjük közben mondta Megan két szám között, hogy marad még egy napot Budapesten rokonlátogatáson, és, hogy nagyon szeretne végre pálinkát inni. Remélem ez sikerült – egészségére!
Fényképek: Csukás Nóri
Írta: MZ
