Norvégia fővárosában, Oslóban rendezik meg minden év Húsvét-hétvégéjén az Inferno Metal Festival-t. A több napos rendezvény monstre hosszúságúra nyúlt beszámolójának második fele következik, az első részt pedig ITT tudjátok elolvasni.
Harmadik nap: Szabadság és katarzis
Kellemesen indult a reggel, kevésbé elmosódott állapotban, köszönhetően annak, hogy állandóan ittam vizet. Egy sör – egy víz, és már minden másképp festett. Az alábbi turista-terveim adódtak: hatalmas körséta a városban, Aker Brygge, Oslo Fjord majd az Akershus erődítmény. Ha még időm engedi akkor az Edward Munch múzeum – a koncertprogram amúgy viszonylag izmos volt ezen a szombati napon is, szóval kapkodtam a kis lábaimat, hogy minden klappoljon.
Próbálom rövidre fogni, de annyira sok impulzus ért, hogy ez bizony nehéz dolog lesz. A lényeget mondom: Oslo gyönyörű, tiszta hely, friss levegővel és rengeteg látnivalóval. Van valami meditatív kisugárzása a városnak. Olyan mintha más / magasabb rezgésszáma lenne. Hogy most ez miért lehet, nem tudom, de teljesen más ez a miliő amit eddig tapasztaltam. Nem a galambok uralták az eget, a tereket és a levegőt, hanem a sirályok, erre mondjuk különösen oda kellett figyelni ha az öböl közelében, főleg hogyha hotdoggal a kezében sétálgat az ember gyanútlanul… A Karl Johan nevű főutcán végigsétálva Oslo összes nagyobb nevezettségét megnéztem a Nemzeti Színháztól, a Parlamenttől kezdve, a Városházán és a Királyi Palotán át egészen az Aker Brygge molóra lekanyarodva, az ott található toronyóráig és jelzőharangig. A part nyomvonalát végigkövetve az Akershus Fortress-be vitt az utam, amely egy hatalmas erődítmény éles kövekkel, tornyokkal, öböl felé néző ágyúkkal, több száz év történelmét magában hordozva. Végül a szemerkélő esőben egy padra leülve egy BYM – Bright Lies társaságában töltöttem az énidőmet. Ennél sokkal több és színesebb Oslo, főleg a fjord részén, kinn a hegyekben és az erdőkben rengeteg a látnivaló – ez csupán egy darab abból a területéből, amit gyalog bejártam. Azt hiszem lesz miért visszajönni…
Végül úgy döntöttem, beadom a derekam és megtekintem az Edward Munch múzeumot. Nagyjából 2.5-3 órát írtak a teljes tárlatra, ezért úgy kalkuláltam, pont visszaérek a norvég színtér egyik legrégebb óta működő death metal formációja, a Cadaver fellépésére.
Maga a múzeum: gyönyörű, elképesztően lélegzetelállító és otthagyhatatlan. A kortárs művészet egyik fellegvára. Rettentő nehéz szavakba önteni, főleg, ha egy olyan – számomra – géniusz festményeit és alkotásait látja az ember, mint a norvég nemzetiségű Edward Munch. Alapjában véve egy tárlatot / kiállítást meg kell ugye tekinteni. Ott kell lenni fizikálisan, mint egy koncerten. Máshogy nem lehet.
Az épület 13 szint magas, liftekkel és mozgólépcsőkkel könnyen bejárható hatalmas teret rejt magában, 11 galériával, a tető részen bárral és étteremmel. Modern stílusban épült, az Operaház mögött tornyosul, ha jól tudom, a Munch-életmű kruciális része itt található, és örök-tárlat. Vannak ugye máshol is képei, amik “turnéznak” de például a leghíresebb, a Sikoly az itt tekinthető meg a maga teljes pompájában. Mondanom sem kell, soha nem fogom elfelejteni, azt a revelációhoz hasonlatos pillanatot, amikor kinyíltak a páncélfalak, és a fekete szobában megláttam a Sikoly című festményét. Hihetetlenül impresszív élőben. Behúzza közel magához a színek közé a szemlélőt. Valójában több Sikoly-festmény létezik, szám szerint 4, fél óránként nyílnak ki a falak, nincs benn kb. semmi fény, pontosabban csak annyi, ami nem roncsolja szét a kép anyagát és a festéket. Úgy tudom kettő a múzeum tulajdonában van, egy az Oslói Nemzeti Múzeumban, egy pedig magántulajdon része. És a Madonna című festményét még csak meg sem említettem. Beleszerettem. Vagy a Sol-t. Vagy a többi százat, ami ott van. Ép ésszel szinte felfoghatatlan, nem találok rá szavakat. Aki fogékony erre, annak ezt látnia kell, és kész.
A harmadik szinten Georg Baselitz német festő és szobrász műveit találjuk, ő szintén zseniális arc, Feet First című kiállítása itt tekinthető meg szintén a Munch-ben. Kellemes érzéssel töltött el, hogy munkásságát ismertem – eddig tudatlanul emlékeztem képeire – és, hogy végre láthatom élőben ezeket a csodákat is. Hihetetlen, amit itt lát és érez az ember.. A művészúr amúgy máig él, ez itt a legnagyobb tárlata, de ez még semmi. A múzeumban szimultán még kettő művész, Kerstin Bratsch – METAATEM és Kiyoshi Yamamoto – You Are What You Is című kiállítása is helyet kapott. A METAATEM absztrakt tematikája a pareidolia / tudatgeológia / fraktálok / pszichedelikus kartonszobrok, több méter magas festmények és egyéb furcsaságok összességére épül, míg Kiyoshi Yamamoto mozgó installallációja, a szivárvány összes színében tündöklő selyemfüggönyök állandó mozgásából áll, ami előtt egy naaaaaaaaaagy kényelmes dombocskán le lehet feküdni és úgy csodálni az egészet. Rengeteget tudnék erről még mesélni, meg valójában ki sem akartam jönni az épületből, de az éhségtől kopogtak a szemeim, így szépen megvacsoráztam és húztam vissza a Rockefellerbe a Cadaver fellépésére.
Miután kb. életem legfinomabb vietnámi pho-levesét belapátoltam a Lille Saigon-ban, pont a Cadaver kezdésére toppantam be a klubba. Brutális sound fogadott, már meg sem lepődtem ezen, kezdtem asszimilálódni a város atmoszférájához meg a leginkább a fesztivál kisugárzásával kezdtem együtt érezni. Mint amikor a hegyi levegőt magába szívja az ember és felfrissül tőle. A Cadaver veterán harcosnak számít az underground térképen, sötét death metalt játszottak, minimális thrash és black behatással. Pályafutásuk során erősebb-gyengébb pillanataik adódtak, valahol a Discipline / Necrosis albumok tájékán fedeztem fel őket Justin Bartlett grafikusnak köszönhetően, azóta a szemem sarkából figyelem merre tartanak. A D.G.A.F. EP és az Edder and Bile nagylemezt hallgatgattam, a régi aggressziót érzem ezeken az anyagokon. Klasszikus trióban nyomták, a basszeros szószerint nagybőgőn, aminek a nyakrésze egy kaszában végződött, míg Anders Odden a hagyományos hathúros hangszerét nyúzta, a hörgős vokálok mellett. A Decomposed Metal Skin daluk ökölként csapódott az ember arcába, de maga az egész performansz is kőkemény volt, úgy szóltak mint egy mozsárágyú. Semmi cicoma, semmi szintetizátor, semmi pózerkedés, csak kibaszott, pőre death metal. Anders, mint írtam hatalmas csóka, itt is sztorizgatott kicsit, beszélt arról, hogy ő is rák túlélő, méltósággal megemlékeztünk barátjára, Jan Martin-ra (sajnos őt ez vitte el) és hogy van egy számuk ami 35 éve írtak és amit az egy évvel fiatalabb dobosuk fog eljátszani… ugyebár Dirk Verbeuren van papíron (aki amúgy meg egy félistennek számít dobos berkekben) itt viszont nem tudtam kinyomozni ki püfölte ennyire eszeveszett módon a bőröket.
Aura Noir. Nem tudom hány olvasónknak mond valamit ez a név, de ők megmaradtak egyfajta kultikus státuszban, mondhatni nem törekedtek annyira a nemzetközi ismerettség felé. Valami miatt, mindig is méltatlanul alulértékelt volt a csapat. Ennek ellenére szerintem szép ívet mentek a földalatti berkekben. A Cadaver kapcsán merült fel a nevük és ismét Justin Bartlett-nek köszönhetem, hogy behatóbban megismertem ezt a könyörtelen black-thrash brigádot. (Justin annak idején mindkettőnek csinált lemezborítókat. Sajnos már ő sem él – az Űrdög nyugosztalja!) Most az Obliteration ütőse, Kristian Valbo ült a dobcucc mögött, olyan precíz kézzel / lábbal hozta a tukatukákat, ahogy az a thrash nagykönyvében meg van írva. Kőkemény metronóm volt. A többi tag sem akárki: itt muzsikál ugyanis a legendás Ved Buen Ende zsenije, Carl-Michael Eide azaz Aggressor gitáron, Apollyon a Dødheimsgard-ban volt zeneszerző, itt basszerozik, míg másodgitáron a volt Mayhem bárdista, most Vltimas és Ruim riffmester, Blasphemer brillírozik. (Vele is csináltunk nem olyan rég egy interjút ami itt olvasható.) Appollyon és Aggressor nyomták a ráspolyos vokálokat, felosztották egymás közt, a hangkép náluk is átlagon felüli volt. Gyakorlatilag lemezminőségben szólt minden, frankón átjött a csapat mocskos, zabolátlanul nyers karaktere. A szentségtelen black – thrash metal esszenciáját sikerült manifesztálniuk. Úgy gondolom, az Aura Noir, Norvégia sötétlőn ragyogó válasza, Amerika egykoron szebb napokat megélt Slayer-ére.
Az Aura Noir után ismét áldoztunk a neipák ízletes oltárán így a Rotting Christ kimaradt – egyszerűen nem az én zeném amit a görögök csinálnak. Sorry. A francia Seth vette birtokba lassan a John Dee színpadát, de azt az infót kaptam, hogy esélytelen lejutni a pincerészbe (szigorúan betartották a limitet) így maradtunk a Goldie-ban és vártuk a Negative Plane fellépését Zero-val.
Nem ismertem behatóbban az amerikai zenekart, de egy roppant üde színfolt maradt meg bennem velük kapcsolatosan. Nem lehet őket sem bekategorizálni, eléggé egyedi amit csinálnak, több stílus (heavy és doom) vagy inkább korszak zenéiből merítenek. Alapként ugye adott az old school black metal, amibe olykor 60-as és 70-es évek psych-rockja integrálódik, néhol a The Greatful Dead-et idézve, de volt olyan is, amikor egy elvont Black Sabbath jutott róluk eszembe. Különös kémia. Nem lehet hasonlítani őket valójában senkihez, ugyanis saját személyiséggel rendelkezik a Negative Plane és hallhatóan saját útját jár be. Nem adták könnyen magukat, de pont ez a szép benne. Mágikus volt. Ami a legérdekesebb volt az egészben, hogy alig akartam otthagyni őket, annyira magával ragadott a koncertjük, de a hívó szó, a Satyricon felől jött, őket pedig mindenképpen látni akartam az elejétől a végéig.
A Satyricon számomra a fesztivál megdönthetetlen csúcsa. Csillagos ötös performansz. (Mint az Iron Maiden Progressive Lager!) Lehet elfogult vagyok velük kapcsolatosan, de az egyik legnagyobb gyerekkori kedvencemről van szó, de pont emiatt lehetnék rettentő szigorú is. Hosszasan analizáló, minden apró részletbe belekötő ítész. Örök elégedetlenkedő, bakafántoskodó alföldi paraszt.
A Satyricon nálam 28 évvel ezelőtt robbantotta szét a valóság falait az akkor épp híressé váló Nemesis Divina albummal. Ehhez persze sokban hozzátett a Mother North című szám, nemcsak zeneileg hanem vizuálisan is. Hogy őket megismerhettem, azt gyerekkori cimboráimnak köszönhetem, ugyanis a kazettamásolós korszakból jövök, előszőr cdről kazira másolgattunk (a nagyoknak megvolt eredetiben) meg volt, hogy szalagról szalagra. Aztán ami iszonyatosan betalált, már buszoztunk is át Szegedre az MCD-be és az összes pénzünket originál black metal kazikra költöttük. A visszaúton már a Sony walkmanben szólt a Forhekset. Árgus szemekkel figyeltem a Satyricon ténykedését, számomra az abszolút favorit – a Nemesis Divina és a Volcano mellett – a Rebel Extravaganza. Tudom sokan a korai true cuccokra esküsznek, azok is kiváló anyagok, nekem mégis ez a három lemez áll a legközelebb a szívemhez – pedig a Now, Diabolical-nak is vannak egészen remek pillanatai. A Rebel-re visszatérve: soha, azóta sem hallottam ilyen futurista és rideg black metalt, csak a Thorns zseniális debüt lemezével tudom egy lapon említeni, ennyi év elteltével is számomra ezek a norvég black metal feketén fénylő ékkövei. Túlmutatnak önmagukon. Persze tudjuk, több ilyen sötét ékkő létezik, melyek a black metal univerzum egy másik szegmensében találhatóak, hatásuk ugyanúgy felbecsülhetetlen. A black metal történelem fontos részei, mind.
A koncertbe, ha akarnék sem tudnék belekötni, max talán annyi, hogy nekem rövid volt, nem játszották két kedvencemet, a Supersonic Journey-t és a Scorn Torrent-et sem. Szörnyű. Viszont volt Repined Bastard Nation és végre, amire szerintem egész életemben vártam, hogy végre élőben hallhassam: Filthgrinder. Kész, ott megszűnt létezni az ego, az idő és a tér, csak a zene volt és semmi más. Nincs és nem is lesz még egy ilyen zenekar mint a Satyricon, ebben biztos vagyok. Frost és Satyr kitartását máig csodálom, hogy ha már nem is akkora hévvel, illetve formabontó módon, de alkotnak és itt vannak velünk. A retro-melankolikusra sikerült Deep Calleth Upon Deep is rejt igazán felemelő momentumokat, viszont nem tudott sosem úgy a bőröm alá mászni mint említett elődjeik. (A Munch tárlatra íródott albumukat meg nem is hallottam még – lesz mit pótolnom!)
A koncertjük, az életmű izgalmas keresztmetszetét adta, nem volt egy perc üresjárat sem benne, a K.I.N.G. számnál eszméltem csak, hogy vége. Vörös Attila személyében úgy vélem kitűnő gitárost találtak, immár évek óta a gépezet része, játéka sokat hozzátesz a feelinghez. A Mother North elementáris, közönség-énekeltető ereje most is érvényesült, ha lenne új norvég nemzeti himnusz, simán megállná a helyét ez a track. Viszont volt két igazán emlékezetes pillanat, ami örökre belém égett: a Sivert Hoyem énekessel közösen előadott Phoenix (végig hidegrázás) illetve a Jan-Martin Jensen emlékének ajánlott, monumentális To The Mountains. Ez máig visszhangzik a füleimben… Mondanom sem kell, minden olyan hangzással szólt, „ezen a legendás helyen, a black metal templomában„ Satyr szavait idézve, hogy abban nem volt semmilyen hiba. Frost kidobolta a lelkét nekünk, Satyr még mindig remek frontember, pedig egyáltalán nem fiatalok már. A többiek is kiválóan teljesítettek. Totális katarzis.
Ennél jobban nem is érhetett volna véget az este. Eltettem magam vasárnapra, ugyanis akadt még bőven látnivaló és program.
Negyedik nap: Helvete, majd a leszállóág
Ennyi eseménydús nap után a tervem a következő volt: normális ebéd valahol majd ellátogatok a híres-hírhedt Helvete shopba. Ha itt végeztem, akkor kisasszézok a kikötőbe, ugyanis jelentkeztünk a delegáltak számára szervezett hajóútra. Aztán természetesen koncertek meg ami a csövön kifér. A normális ebéd abban merült ki, hogy egy közkedvelt amerikai gyorsétteremlánc helyi kajáldájába betértem, bezúztam pár csirkeszárnyat, aztán irány a Neseblod Records, azaz néhai nevén, a Helvete. Lehetetlen egyetemes black metal zenetörténelmi szempontból kikerülni e helyet, így pár mondatban mesélek róla, ugyanis rendkívűl fontos jelentősségel bír az underground black metal szcénában.
A Helvete lemezbolt Euronymous, azaz Øystein Aarseth nevéhez fűződik, aki a Mayhem zenekar gitárosa / alapítótagja / dalszerzője volt. Mind a zenekar, mind pedig Euronymous személye kulcsfontosságú a norvég black metal színtér kialakulásában. Saját, független kiadója, a Deathlike Silence Productions színtén fontos szerepet töltött be az underground színtéren, rengeteg mára kultikussá vált anyagot, demót adott ki. A label szervesen kapcsolódott a Helvete-hez, mely nemcsak üzletként működött, hanem egy belső black metal kollektíva, az Inner Circle székhelye is volt, ahol a zenészek találkozhattak és bandázhattak. Sőt, ha lehet hinni a szóbeszédnek, sokan ott is laktak ebben a híres-hírhedt épületben. Az akkor történt bűnügyekbe, gyilkosságokba és templomgyújtogatásokba nem akarok most belemenni, akit valaha is jobban érdekelt ez a műfaj, az szerintem tisztában van ezekkel és tudja az összes sztorit. Az üzlet legendás pincehelysége, a black metal felirattal, mára – furcsa szóval élve – igazi zarándokhellyé vált és kortörténeti “múzeumként” funkcionál. Ettől függetlenül szerintem az egyik legnagyobb secondhand és relikvia shop amit valaha láttam. Maga a Helvete 1991-től 1993-ig volt nyitva, mivel Euronymous bezárta, mert túlságosan nagy figyelmet kapott a média és a rendőrség részéről. A többi ugye történelem… Később 2013-ban (már másik tulajdonosokkal) ismét megnyitotta kapuit, immár Neseblod Records néven, folytatva eddigi küldetését, de nem annyira radikális módon mint a kezdetekkor – ergo csak és kizárólag a zenére fókuszálva, mentesen mindenféle balhétól. A sors ám nem volt kegyes: tavaly áprilisban sajnos hatalmas tűz ütött ki a bolt pincéjében, rengeteg kiadvány és fontos metal kordokumentum odaveszett, de a fenti részek csodával határos módon érintetlenül maradtak. A Neseblod Records amúgy máig nyitva van, és a black / death / thrash és mindenféle underground metal zenei élet otthona, az egyetemes metal történelem egyik hangsúlyos, európai központja.
Maga a hely amúgy nem annyira óriási (állítólag régen sokkal nagyobb volt), viszont labirintusszerű belsejében simán el tud tölteni a hozzám hasonló fanatikus, akár 4-5 órát is, főleg, hogyha lemegy ugye a pincerészbe és csak pislog mint egy hal, hogy mennyi minden van ott is. Őrület. Meg ott van lenn a legendás, enyhén kopottas, de valahogy mégis időtlen felirat a falon… Azt az atmoszférát szavakkal nem lehet leírni, amikor beteszi a lábát oda az ember.
Épp a demokazettákat csekkoltam, amikor valaki megkopogtatta a vállamat és Zero volt az, ugyanis megbeszéltük itt fogunk találkozni. Ősrégi OSDM / OSBM demók a hőskorból, másolt kazik xerox borítóval, kézzel rajzolt logókkal, időutazás (ez kábé csupán 1 négyzetméteren összestócolva, a falakra még nem mertem felnézni) amikor oldalt megláttam a szegedi black metal zenekar, az Ahriman (szerintem legjobb) EP-jének, a From The Dark Nature kazinak a törzsét… Mondom mivan… Kétszer is csekkoltam, hogy kápráznak-e a szemeim, majd gyors lefotóztam és elküldtem nekik, azért ritkán fut bele ilyenbe az ember… a mieink, ugye, szokták volt mondani. Még egy halom cd-t átdúrtam, megfogadtam magamban, hogy visszajövök ide másnap – majd fogtuk magunkat Zero-val és az Oslofjord felé vettük az irányt, ugyanis abból a kikötőből indult a hajónk.
A 2 órás hajóút egy kisebb óceánjáró fedélzetén történt, végig 60-as, 70-es évek rockzenéje szólt, bejártuk a közeli fjordokat, kisebb szigeteket a part mellett. A környezet nagyon mozis, jellegzetes természeti mintákkal. Az egész relaxálód hatással volt rám, vettem egy korsó sört, hogy még kerekebb legyen az élmény és nyomtam mellé egy irtózatosan finom waffle-t. Ezt a desszertet nagyon szeretik kinn a norvégok, gofri lekvárral és tejszínhabbal meg valami spéci barnasajttal megbolondítva. Mennyei. Miután kikötöttünk, bedurrantottuk a mólón az utolsó Fekete Zaj sörömet, amit még tavaly menekítettem ki a fesztiválról, aztán gyors vissza a Clarion hotelbe, mert egy interjúra voltam hivatalos. Norvégia legrégebbi rádiója, a RadiOrakel műsorvezetőnőjével Hanne Rye Hanssen-nel beszélgettem a Metal.hu magazin kapcsán. Nem mellesleg a rádió székhelye a korábban már említett, Blitz Youth House-ban van, remélem mire ez a kisebb regénynek is beillő beszámoló napvilágot lát, a beszélgetésünk is kijön.
Maradt időm megvacsorázni – Cup Noodles + sandwiches rulez – majd leslattyogtam a Rockefellerbe és szétnéztem jobban a fesztivál területén. Volt tetoválósaroktól kezdve, a művészek, grafikusok standját át, egészen a furábbnál furább (ánizsos) chili-szószokig minden, meg bootleg patch árus, zenekaros merch dögivel, meg ugye fesztiválos cuccok tömkelege. Korrekt áron volt minden, pulóver / póló / vinylek, cd-k, ugyanannyi mint itthon, nem pedig a sokszorosa, egy-két kivételtől eltekintve. Talán a zenekarok saját merch cuccai picivel drágábbak voltak, de már ugye Magyarországon sem ritka, egy 10-12 ezres póló, sőt láttunk ennél drágábbat is már. Ami itt ugye nagyon sokba kerül, az az alkohol, meg az éttermi szolgáltatások, ha be szeretne ülni valahová az ember. Nyílván, ez egy jóléti társadalom, teljesen más infrastruktúrával, gazdasággal és szociális hálóval.
A svájci Schammasch-ra rettentően kíváncsi voltam, de számomra full kiégés volt az egész. Lemezen pedig eléggé adja magát a dolog, főleg a Triangle és a Contradiction, az újabb cuccokat annyira nem hallottam. (Lehet itt rontottam el.) 3 gitárral álltak ki, plusz basszeros, meg hátul a dobos, mindannyian spéci űrpap csuhában, ketten fényes maszkban. Ez a trend nagyot megy mostanában, hogyha van mögötte tartalom. A két nem maszkos arc oldalt nyomatta, majd a basszeros elkezdett szarakodni. Leakadt a pántja, aztán a méteres haja belegabalyodott, aztán hosszú percekig háttal állt, tökölt, bíbelődött, a séróját igazgatta mint valami herceg… eléggé illúzióromboló volt. A csuklya sem volt a fején, mert balfasz módon nem tudta a haját betenni alá – többször próbálta pedig és kibaszott kínos volt, már a secunder szégyenérzet kerülgette az embert… aztán a másik maszknélküli gityós tiszta ideg lett, hogy amaz bénázik, akkor levette az is a csuklyát… gondolom, hogy egyensúlyban legyenek. Mert ugye ez az image a látvány része kellene, hogy legyen. Meg, hogy sikerüljön az átszellemülés. A channeling. Ez itt elillant, és elvérzett a dolog, hiába nyomták az avantgarde black metalt, meg hiába nem álltak meg egy percre sem a zenével. Elporladt a mágia. Igaz nem nagyon tűnt fel a 3 gitár mellett, hogy nincs nagyon basszus sound sem… az i-re azt a bizonyos pontot az tette fel, amikor lenyomtak valami vérszegény dark-rock számot (gondolom saját szerzemény lehetett), amiben a piperkőc basszerosunk énekelt… dekárérte… otthagytam őket. Csalódás.
Az utánuk fellépő Naglfar viszont dicsőségesen elpusztított bennünket. Svéd feketefém, a legnemesebb fajtából, azokat az időket idézve amikor minden érintetlen volt, volt ereje és veleje a zenének. Igaz érzésekről szólt, az elhivatottságról, nem pedig túlmisztifikált pszeudo-sátánizmusról meg ezoterikus fingfűrészelésről vagy a kámzsa-image túltolásáról. A mostani színtér nagy része már nem emlékszik arra mi volt régen. Az olyan bandák mint a Dissection, a Setherial vagy a Sacramentum, egy olyan világot képviselnek a black metalon belül, ami nem sok zenekarnak a sajátja. Még most sem. A Naglfar is ide tartozik és kifejezetten ebben a melodikusabb black / death stílusban alkot, immár évtizedek óta. Töretlenül és minőségi munkákat letéve az asztalra. A Harvest óta nem követem őket, de ez a koncert meggyőzött arról, hogy van még bennük annyi kraft, hogy talán egy lemezt összehozzon a kvartett. Nem tudom számokra bontani a műsorukat, de számomra a fesztivál egyik legütősebb és legenergikusabb koncertjét ők adták.
A Tsjuder volt a soron. Ezek a norvég csávók, az évek során olyan szinten megtanultak még profibban zenélni, hogy kb. leesett állal figyeltem mit művel ez a három pokolfajzat a Rockefeller színpadán. Ha lehet azt mondani, és lehet furán is hangzik, de a Tsjuder esetében sokkal kiforrottabb és zeneibb lett az egész, ráadásul az igazi, sodró, black metal feeling megmaradt mint belső mag. A korai lemezeiket, a Kill For Satan-t, a Demonic Possession-t és a Desert Northern Hell-t fiatalként rongyosra hallgattuk. Akkora true dalok találhatóak ezeken az albumokon, hogy falnak mész. Pusztító, jeges-szélvész black metal, skandináv módra, mindenféle billentyűs hangszer meg körítés nélkül. Kíméletlen, romboló hatású zenéjük élőben még hatványozottabban érvényesült. Sosem gondoltam volna, hogy látom őket élőben valaha és tessék, itt van Nag, Dragluin és Anti-Christian és módszeresen megsemmisítettek bennünket. A hangzás ismételten lemezminőség, az olyan dalok mint a Kill For Satan, a Mouth Of Madness (!!!) vagy az új lemezes nóták, a Prestehammeren vagy a Gods of Black Blood, brutális nyers erővel taglóztak le mindenkit.
Varázsütésre (úgy a műsoruk felénél) aztán csatlakozott hozzájuk a Bathory egyik alapítótagja, Frederick Melander basszusgitáron, így négyesben adták elő a Tsjuder legutóbbi EP-jének összes tételét. Ez pedig nem más, mint egy tiszteletteljes fejhajtás Quorthon és a zenekara előtt, ugyanis a Scandinavian Black Metal Attack egy cover album, amin klasszikus Bathory-himnuszok szerepelnek a Tsjuder kiváló tolmácsolásában és hangszerelésében. A Blood Fire Death tribute bandáról tudok, de ez a Bathory reinkarnáció sokkal nagyobb erővel bírt számomra. Konkrétan az állam a padlón, rázott a hideg, úgy figyeltem őket. Azért egy Return To Darkness and Evil-t meg egy Woman Of Dark Desires-t vagy a Born For Burning-et élőben így, ezzel a sound-dal hallani… Számomra életreszóló élmény volt.
A Tsjuder okozta nordikus destrukció után a Celeste műsorába szerettem volna belenézni, de erre esélyem sem volt, mivel megtelt koppig a John Dee, ezért intermezzo gyanánt megnéztük Zero-val a Kniven nevű helyet. Itt is voltak napközben koncertek, a kisebb bandák léptek fel a fesztivál ideje alatt, de annyira brutális volt és sűrű maga az egész program, hogy így is kimaradt sok dolog. A Kniven fasza hely, fasza sörökkel és remek hangulattal, kedves emberekkel. Mindenütt black és death metal szólt, kivétel nélkül az összes helyen ahová betértünk. Mintha otthon lennék, végig olyan érzés kerülgetett. Nem a szentesi kocsmákra gondolok, hogy őszinte legyek és nem is más város nagyobb helyeire. Az otthon alatt azt értem, ahol a szíved van és dobog.
A Behemoth zárta az egész 5 napos rendezvényt, fullosan megtelt a Rockefeller, szerencsére most is találtam egy olyan helyet fenn a harmadik emeleten, hogy majdnem mindent láttam a zenészekből és a produkciójukból. A hangzás – bárhol álltam az egész klubban – még oldalt is – mindenütt patika volt. Talán hátul, lentebb a mélyek jobban megterhelték az embert, de bármikor elmehettem füldugóért a pulthoz, volt belőle dögivel.
A lengyelek hozták a szokásos minőségi muzsikát, de ennél többet nem tudtak hozzátenni az estéhez. A katarzis már megvolt tegnap – a léc pedig magasra lett téve a Satyricon által. Félreértés ne essék, kamázom őket, a kezdeti black metal lemezektől át egészen a mai teátrális death metal érával bezárólag, csak már nem hoznak akkora lázba, mint mondjuk az Evangelion vagy a Satanica idején. Sőt, az utóbbi anyagok, szerintem szimpla iparosmunkák, kevesebb tűzzel és sekélyes tartalommal, mintha ráálltak volna a futószalagon gyártott sorlemezekre. Hol van már egy Demigod vagy Thelema.6… melyek szintén erős monumentumok és mérföldkövek voltak, szignifikáns nótákkal teletűzdelve… Az új lemezről nem tudok mit mondani, nemrég jelent meg május 9-én, The Shit Ov God címmel, mindhárom single elhangzott ezen a koncerten. Semmi extra, hogy őszinte legyek, viszont roppant kíváncsi vagyok, hogy Nergal mellett, gyerekkori barátja, Krysztof Azarewicz (okkultista író) mennyire vette ki magát a kreatív munkákból és a dalszövegírásból. Lehet nem sokan tudják, de a Behemoth régebbi szövegvilágát / koncepcióit döntő többségben neki köszönhetjük. Kétlem, hogy a mostani hullámhoz – amely pedig az IHS-motívumra épít inverz szimbolikában, és amelyre aztán felhúztak egy érdekes elképzelést – nos, hogy bármi köze is legyen Krysztof-nak hozzá. A tippem az, hogy ez már kizárólag Nergal agyszüleménye, a többiek meg biokellékek a zenekarban. Persze nem szeretném ezt hinni, de ettől még gyanús a dolog… Amúgy náluk is bődületesen szólt minden, impozáns színpadkép fogadott, a szokásos extravagáns kosztümökkel, pápasüveggel, súlyos dekorációkkal és fényekkel meg rengeteg piróval. Amikor a délutáni hajóúton azon moziztam, hogy a partok mentén húzódó színes kis házak kerti kiülős részén, vajon hol van a grill, vagy hol lehet barbacuezni, azt most itt maximálisan megkaptam arcperzselő tűz formájában, már csak egy karaj szalonnát kellett volna hoznom.
Nem vagyok elégedetlen, a Behemoth prímán zárta a fesztivált, az O Father O Satan O Sun! volt a grand finálé, hajnal 1 órakor aztán megtört a varázs, majd szépen, kisimult arccal szivárogtak kifelé az emberek a Rockefellerből. Nem mentem sehová, csak vissza a hotelbe aludni, kimerítő 5 napon voltam túl, szerencsére a Húsvét-hétfőt meghagytam pihenésnek.
Day-Off: Hazaút és záróakkord
Először a melankólia kezdett eluralkodni rajtam, majd valami furcsa, fojtogató szomorúság, hogy vége a fesztiválnak. Nem egy kellemes érzés. Az volt a végső terv, hogy a Nemzeti Múzeumot meglátogatom, majd végre jobban a mélyére ások a Helvete / Neseblod Records shopnak. Ebből aztán egy 4 órás Helvete-körút lett, némi impulzusvásárlással egybekötve, mivel a nagymúzeum meg ugye úgy minden Húsvétkor, tényleg zárva volt. Ez van, nem lehet mindent. A boltba alámerülés után vettem észre, hogy Bodnár Csaba zenészcimborám rám írt – akit annak idején az Andartar zenekarból ismertem meg – és akivel megbeszéltem, hogy mielőtt hazautaznak Angliába, iszunk egy malátalevet valahol. Szinte last minute módon sikerült beesnem, így tudtam velük is kicsit dumálni, illetve elköszönni. Remélem legközelebb jobban figyelek.
Estefelé ellátogattam a Vaterland-ba, hogy egyek valamit, ott a sörök mellett még pizzára van lehetőség, bezúztam egyet, asszem Satan volt a neve, crispy tészta-alap, nem volt rossz, egy fél rúd szalámi vagy egy fél disznó mehetett volna rá mondjuk bacon formájában. Másnap indult a repülőgépem vissza, így tényleg maradt még időm pár dologra, de azzal már nem akarom fárasztani a kedves olvasókat. A lényeget fentebb már úgyis leírtam. Az biztos, hogy van mit még tanulnunk emberség, hozzáállás, alázat, és segítőkészség terén is. Sosem késő.
Hatalmas köszönet és ölelés jár barátaimnak, Szilágyi Gábornak és Szabó-Szűcs Lászlónak, önzetlen segítségükért, illetve óriási köszönet Åsmund Prytz-nek, Runar Pettersen-nek a meghívásért, és James Davenport-nak és Uncle Allan-nek a remek fotókért.
Szeretném kifejezni végtelen hálámat az egész Inferno Metal Festival és az Inferno Music Conference szervezőinek, hogy részt vehettem ezen a nemes és igazán emlékezetes eseményen, a Metal.hu magazint képviselve Magyarországról. Csak összefogással, egymás támogatásával és tiszteletével, illetve a megfelelő kommunikációval érhetünk el igazi, szinergiához vezető progressziót – máshogy ez nem fog működni.
Fényképek: Uncle Allan Photos INSTAGRAM és James Davenport INSTAGRAM
Írta: MZ
