Hmmmm…Hmmmmm…avagy HM2. Azmiaz? A Boss HM-2 Heavy Metal egy torzító pedál, amelyet a Boss cég 1983 októbere és 1991 októbere között gyártott. A pedálon a potikat maximumra tekerve azt egy Marshall erősítőhöz kötve jött létre a klasszikus láncfűrész gitárhangzás. Ennek használatával megszületett az alműfajok alműfajának alműfaja: a Svéd Láncfűrészes Death Metal. De vannak itt más nélkülözhetetlen összetevők is, amik miatt egy nagyon szűk keretek között mozgó műfaj jött létre. Ezek a sűrűn használt tika-tika dobtémák, a nem túl mély, de azért elég agresszív hörgés, rövid gitárszólók és dallamos gitárharmóniák is fel-felütik bánatos fejüket némi klasszikus heavy metal hangulatot keltve. A műfaj alaplemezei az Entombed és a Dismember nevéhez köthetök és nyilván azok sikere nyomán folyamatosan bukkannak fel a bandák ugyanazzal a hangképpel és elgondolással. A Lik (amúgy Hulla svédül és nem összekeverendő a blackmetalos névrokonával) is ennek a műfajnak a prototípusa. Jó ez? Jó! Na de miért? A Svéd Láncfűrészes Death Metal egy annyira jól kitalált műfaj, hogy aki rákattan, az nem tud szabadulni tőle így bármilyen mennyiségben fogyasztható. Persze a szűk keretek miatt a bandák eléggé hasonlóak és elég nehéz valami kiemelkedőt alkotni, ami felérhet a nagy klasszikusokhoz azonban pár évente kijön egy egészen kimagasló alkotás. A Lik negyedik lemeze, ha nem is lesz klasszikus, de hozza azt a szintet, amitől az idei évben a műfaj legjobbja lehet.
A Necro címre keresztelt lemez minden felvezető mizéria nélkül egy azonnali headbangelésre késztető punkos nótával lendül be és az első fél percben egy gitárszóló is elcsattan. A kettes nóta egy jóféle gitárharmóniával indít és természetesen nem melo-death, de vannak benne fülbemászó riffek és dallamos szólóbetétek. A hármas számra belassul a brigád, ami elsőre nem túl hatásos, de aztán ebben a nótában is remek témák jönnek szembe és dögölnek bele a temető nyirkos földjébe. És így tovább, és így tovább, de nem lesz végig elemezve a 40 perces tíz számos album. Ami nekem elsőre feltűnt és nagyon jót tesz a lemeznek azok a változatos tempók és kiemelkedő cin játék. Minden számban előfordulnak igazán izgalmas dobtémák nem csak a tika-tika megy ez pedig hosszú távon is élvezhetővé teszi az albumot nem lehet rögtön kiismerni. A szólók összességében nagyszerűek, és nincs feleslegesen túlnyújtva egyik sem, tömör és lényegre törő mind. Én mondjuk jobban szeretem, ha kicsit hangulatosabb egy ilyen album és egy-két atmoszférateremtő elemet beiktatnak a számokba itt ebből minimális van, de valójában nem is hiányoznak így is kerek minden.
A gitárok nyilván aprítják a csontokat vég nélkül a fentebb vázolt hangzással megtámogatva. Az ének a műfajban megszokott hörgés néhol megjegyezhető refrénekkel és nem túl ötletes szövegekkel, amelyek a hullaházi patkányok és a testeket belülről zabáló férgek lelki világába vezetnek be bennünket. A borító eléggé egyszerű nem sokat tesz hozzá az egészhez azon kívül, hogy tartalmazza a cím által megkövetelt műfaji kellékeket. Na, de azt mondtam, hogy ez egy kiemelkedő alkotás és ez azért van így, mert rendkívül szórakoztató pedig, akár a stílusgyakorlat jelzőt is rá lehetne sütni. Annyira a zenészek kezében, lábában, torkában van a stílus, hogy egy rossz szavunk se lehet semmire, maximum az újdonság hiányát lehet felróni. Vendégként pedig itt van Old Nick a Paradise Lost-ból és Linnea Landstedt is, akinek a családfáját kutassátok ki ne csak én dolgozzak. (Kicsit segítek: a Necrophobic táján kell kutakodni… – a főszerk.) És hogy még valami okosat is mondjak a végére: ez inkább Dismember mint Entombed. Tetszik érteni?
Írta: Pester
