Utoljára nem is tudom mikor volt ennyire sűrű egy napom, kora reggeltől kezdve. Valahogy sikerült minden fontos programot és találkozót egyetlen napba belepasszíroznom, melynek koronája a kedd esti Rivers Of Nihil + Cynic koncertje volt. Nem fogok senkit untatni a személyes dolgaimmal, mivel nem tartozik ide, de a délelőtti kiállítást, amin részt vettem mindenképp szeretném megemlíteni pár szóban, mivel így érzem kereknek a történetet.
Bill Viola munkásságát idestova 20 éve követem kiemelt figyelemmel, lenyűgöző figurának tartom, jellegzetes videóinstallációk köthetők személyéhez, igazi mestere volt ennek. A videó médiumként jelenik meg nála, amin keresztül megalkotta az elmélyülésről, meditációról, a világ szellemi megéléséről vagy a megváltás folyamatáról, az emberi létről és a szenvedésről szóló műveit. Fontos számára a hang megléte és hiánya is, de jelen kiállításunk központi témája a csend volt, így most csak néma installációkat lehetett megtekinteni. Sajnos Bill Viola tavaly távozott közülünk, így ez a Csend című kiállítás egyfajta mementóként, tiszteletadásként szolgált a művész nagysága előtt. A Millenium Házban három hosszabb – rövidebb művét néztem végig vagyis “éltem át”, mely érdekes interaktivitást váltott ki belőlem, és melyhez fogható vizuális / pszichés élményt még sosem tapasztaltam.
Ugrás az időben: a Kopaszi-gát felé baktatok kifelé, majd a Dürerbe befelé, mint valami túlputtonyozott Mikulás, végre pihenhetek kicsit, sikerült célba érni. Annyira enerváltnak éreztem magam, mint még soha, de a zene vígasztalt: a Cynic kivételével egyetlen előadót sem ismertem behatóbban, így gyermeki naivitással vetettem bele magam a bandák megismerésébe.
Az amerikai Daath kezdte a sort, sajnos későn értesültem / kapcsoltam, meg ugye a telefonom sem szoktam non-stop nézegetni / nyomkurászni, szóval előrébb hozták a kezdést úgy negyed órával. Van ilyen. Ez azt eredményezte, hogy amíg fenn diskuráltam, és amit mi soundchecknek véltünk, az konkrétan már a műsor volt és döngöltek odalenn mint a gép. A Daath nem egy túlbonyolított muzsika, de merít a progresszív metalból is, meg a szikár death metalból is, de inkább a death metal javára. Van egy sajátos éle / íze a zenéjüknek. Aggresszív riffek, kegyetlen kétlábgépes témák, azonnal ható dallamok, brutálisan üvöltő ének, kissé visszafogott hangerővel romboló koncert, mindent egybevetve, nagyon kompakt kis produkciót toltak le abban a kb. 20 percben amit láttam belőlük. Remélem jönnek erre, simán kijárna nekik egy headliner pozíció.
Utánuk pikk-pakk átszerelést követően a kanadai Beyond Creation vette uralma alá a színpadot. Semmit nem tudok ezekről a csávókról, oké prog-tech-death, 10 éve alakultak, kb. ennyi, meg hogy élőben is hozzák a lemezeken hallott őrületes témázgatásokat és dalszerkezeteket. Aztán ahogy elkezdték, földbegyökeredzett a lábam, mintha megszűnt volna az idő és tér körülöttem. A torokkaparásom is elmúlt (egész nap ezzel küzdöttem) és kezdtem jobban érezni magam. Akkora pozitív energia áradt a zenéjükől, amit idáig nem sok koncerten tapasztaltam. Ezek tuti gyógyítók! Szónikus hullámok formájában kaptuk a dózist, nem tudom mi van az ivóvízben Kanadában, vagy mit tesznek még bele a juharszirupba, de ezek a jóképű aranyos bácsik, úgy kizenéltek mindent és mindenkit, hogy szerintem aznap az Univerzum örzője is elégedetten bólogatott ezekre a komplex / tört ütemekre. Abszolút nem számítottam erre, végig mosolyra húzott szájjal néztem, ahogy a fejnélküli gitárokon 42 különböző riffet fognak le, őrületes logikai sorrendben, a 6 (?!?) húros basszusgitár olyan gyönyörűen duruzsol, hogy ilyet csak eddig videókban láttam a Soften The Glare zenekarnál (igaz ott Ryan Martinie kevesebb húron bűvészkedik, mondjuk nem is akárhogyan…) meg lemezen a Lunar Chamber nyomott hasonló ívású témákat. Volt egy szám, ami ének / gitár kiállással kezd és úgy is végződik, nem emlékszem pontosan, lehet blastbeat is van benne, na az ütött akkorát mint egy buszkerék. Simon Girad egy roppant szimpatikus frontember, gitározik-hörög és iszonyatos kisugárzása volt. Az utolsó szám annyira epikusra sikeredett, hogy amikor meghallottam Hugo Doyon-Karout basszusgitáros szólóját, nem csak a hideg rázott ki, hanem a könnyem is kicsordult. A jóég vigyázzon erre az emberre, meg a zenekar többi tagjára is. Az biztos, hogy ezek a kanadai csávók, rettentő módon érzik ezt a műfajt. Számomra ők voltak az abszolút csúcspont.
Kis fejfrissülés / felocsúdás következett odakinn, úgy voltam vele, a foglalkoztatás elérte a célját, szóval tőlem bármi is lehet. (Persze ez azért nem egészen így van,) A Cynic sosem tartozott nálam a nagy favoritok közé, de munkásságuk előtt fejet hajtok, főleg a Focus albumot kedvelem, szerintem a progresszív zenék egyik érithetelen grálja az a lemez. Őket sem láttam még élőben, így nem is tudtam mire számítsak. Az est másik legmegnyugtatóbb pontja a Beyond Creation hihtelen energiákat megmozgató muzsikája mellett, az Tom Brooke hangmérnök volt. Bármikor, bármilyen koncerten (Hexvessel, például) találkozok vele ahol ő hangosít, az garancia arra, hogy egy egészséges és hozzáértéssel kikevert hangképet kapunk. Nem semmi a csávó, érti a dolgát, nem mellesleg a NYOS gitárosa. Mindhárom bandának ő mixelte a soundot (kivétel a Rivers Of Nihil) így mindenki csodálatosan szólt ezen az estén.
A Cynic még mindig földöntúli terekben mozog, zenéjük sokat finomodva nőtte ki magát azzá a megfoghatatlan éteri lénnyé, amely most 2025-ben. Egyben pedig ékes példája annak, hogy miként előzte meg egy zenekar a saját korát, (1993-as a Focus, azért ez nem mindegy) és rakott le az asztalra valami olyasmit, amely együttesek / zenészek ezreire hatott és azóta sem sikerült ezt nagyon senkinek sem felülmúlnia. Jómagam nem követtem annyira figyelemmel őket, a Traced In Air-t csak felszínesen ismerem, utána meg balladai homály maradt. Azóta persze kijött még két nagylemez, meg két EP, szóval totál le vagyok maradva velük kapcsolatosan. DE! Ez a koncert annyira zseniális (és rövid) volt tőlük, hogy míg a Beyond Creation aggresszió kontra technika versus atmoszféra kategóriában brillírozott, addig a Cynic a kifinomultságra / a jazzre / a bonyolult matekozásra / az élet pulzálásra helyezte a hangsúlyt, és mindezt valami hihetetlen organikus módon előadva, mindenféle sallang meg műanyag nélkül. Mindig is különlegesnek tartottam őket, ez most szépen sugárzott belőlük. Paul Masvidal egy végtelenül szerethető csóka, anno találkoztunk vele személyesen a Gorguts / DTA turnén, kedves ember, szerény és alázatos. Ez most is átjött, nem egy tipikusan elszállt metalisten, ő annál sokkal de sokkal földhözragadtabb, annak ellenére is, hogy a világ egyik legelszálltabb progresszív metal muzsikáját játszák a Cynic-kel. Egy észrevételem volt csak, az a vokoderes ének, ami ugye jellemzője vagyis védjegye a csapatnak: Paul vokáljai mintha nem mindig lettek volna a helyükön, enyhe disszonanciát keltettek a hallgatóban. Nem volt annyira vészes vagy zavaró, inkább mintha egy misztikus nebulába néztem volna bele egy precíz távcsövön keresztül…
A Rivers Of Nihil zárta az Aggressive Progressive Tour azanapi felhozatalát, őket is csak hallomásból ismertem, első pár lemezt, amit így-úgy-amúgy hallgatgattam. A friss klipnótát gyors még otthon lecsekkoltam, nagy meglepetésemre volt benne dallamos ének, nem erre emlékeztem… Mindegy is mert az összképet nézve nagyon egyben volt a cucc.
A Cynic és a Beyond Creation zenakarokkal ellentétben, végre kinőttek azok a fránya gitárnyakak és hangolókulcsok, nem pedig az illúzióromboló, fejetlen gitárok képét kellett fejben semlegesítenem a fellépésük alatt. Tudom, ez most valami hype, meg, hogy ez a cég valszeg specifikus karakterisztikájú gityókat gyárt (a Vulvodynia gitárosánál is ilyet láttam, meg az ilyen tech-death / deathcore bandáknál is) meg minden, nekem valahogy sokkal megnyugtatóbb / szebb egy ép formájú hangszer, mint ami meg van csonkolva.
A Rivers Of Nihil őrületes elánnal kezdett bele a darálásba, olyan hangképpel operáltak, hogy a kétlábgép meg az énekes basszusgitárja okozta mélyek szinte megsemmisítő erővel hatottak ránk. Nem volt olyan rettentő vészesen túlvezérelve, de azért ez nem is egy Morbid Angel-féle death metal. Jól szóltak és erőteljesen. Volt benne minden építőelem, egész tárházzal dolgoztak a fiúk: death metal szigor hörgéssel, groove metal headbang-flash, dallamos ének (engem a Trivium-ra emlékeztetett) meg némi technikázás is belefért a kissé teátrálisnak mondható előadásmód mellé. Valahol egy melodikusabb és egy kevésbé komplex Decapitated képe derengett előttem velük kapcsolatosan, az első 3 albumhoz képest ez a mostani egy éles váltás szerintem. Főleg, hogy az új lemez május végén jön ki, ebből kaptunk most ízelítőt. Kb. a negyedik szám környékén aztán kijöttem, mivel totál generic masszává változott át az egész, olyan volt mintha meghallgatsz 2-3 nótát egy bandától és az összeset hallottad. Az egyetlen dolog ami miatt később mégis visszamentem, az a szexi szaxofonos.
Az első harmadban volt egy track, amiben a szintén egyen-bordó mellénykében és élére vasalt fekete nadrágban meg ingben feszítő, szaxofonos úriember ugrott fel a monitorok melletti pulpitusra és onnan fújt. De még hogy! Nem vágom, hogy régen mennyire voltak fúvósok a Rivers Of Nihil zenéjében, de ez rendkívűl üdítően hatott, sőt, külön dimeziót nyitott az amúgy lassan, ellaposodó zenéjüknek. Film noir hangulat, jazz kocsmák füstös bája, ahogy az utolsó busszal magányosan hazamész, majd jön a feleszmélés hogy nem New Yorkban vagy, ahogy belépsz az ajtón, nyakonönt a panel-valóság.
Az utolsó blokkban (kb 4-5 szám, talán) legnagyobb szerencsémre, újra előkerült a szexi szaxofonos és olyanokat fújt meg imprózott emberünk a morcos zenére, hogy csak pislogni tudtam, meg konkrétan kirázott a hideg. A Beyond Creation pozitivizmusa mellett, és a Rivers Of Nihil neve ellenére, ismét egy csodás hangulat-hullámba keveredtem. Így együtt, ahogy a két különböző világ találkozott (a szaxofon szerintem az egyik legzseniálisabb és kifejezőbb hangszerek egyike és remekül tud passzolni a metalhoz) egy bámulatos energiamező alakult ki közöttük. A ráadás nótát már kintről szemléltem / hallgattam, számomra megvolt a beteljesedés.
Szeretném köszönetemet és hálámat kifejezni a cimboráknak és mindenkinek akivel ezen a napon találkoztam és tudtunk végre beszélgetni. Külön köszönet jár még Hakkinak, aki hősiesen le és felvezetett és épségben hazaérhettünk. Mi-csoda nap!
Képek: Vida Dániel /// Vidani Photo
Írta: MZ
