Négy év. Ennyi ideje nem láttuk a Marduk-ot Magyarországon saját turné során fellépni. Az átlagoshoz képest hosszú szünet alatt szorgalmasan dolgoztak svéd barátaink – 2023-ban új anyaggal jelentkeztek, és szégyen ide, szégyen oda, az esti fellépésre való felkészülés során észleltem, hogy a Memento Mori című album számomra teljes mértékben kimaradt, tehát neki is állhattam a csorbát gyorsan kiköszörülni. A Marduk-kal való viszonyom régről datálódik, a szerelem nagyjából a Dark Endless című album idejéből eredeztethető, ám erősen túloznék, ha azt mondanám, hogy azóta folyamatosan kéz a kézben haladtunk előre – ezzel együtt a szemem sarkából azért mindig figyeltem, hogy mit is működnek Morgan-ék. Nem túl meglepő módon voltak hektikusabb periódusaik, amikor kevésbé izgalmas, sőt, időnként gyenge albumok születtek, de így 35 év távlatából visszatekintve azért egy meglehetősen magas minőséget tudtak folyamatosan hozni, még azzal együtt is, hogy ebben voltak kisebb-nagyobb kilengések. Kellett vagy 10 év, hogy a Marduk stílusa kialakuljon; a kezdeti dallamosabb, könnyedebb black metal – amit számomra leginkább a Heaven Shall Burn album képvisel – pár év alatt kegyetlen csapásmérő eszközzé alakult, amelyiknek kezdete és szerintem iskolapéldája a Panzer Division Marduk album. Általános iskolai magyaróráról jól ismert az „egy gondolat – egy mondat” megfogalmazás, ami elsőre nem tűnik egy nagy truvájnak, mégis meglehetősen kevés zenekar követi ezt a filozófiát. Morgan-nek mindig van egy pár szervesen egymásra épülő zenei ötlete – tényleg nem sok –, amiből rövid, kerek, fülbemászó, és az erőtől szétrobbanó dalok készülnek. Lehetne ezeket a tételeket ítéletnapig nyújtani, és valószínűleg élvezhetetlen dögunalom lenne a vége, így viszont – szó szerint – egy-egy egyedi mozdulat, egyedi ökölcsapás lesz minden egyes dal. Általában az idő előrehaladtával csökken a motiváció, megkopnak a készségek és belefáradnak a művész urak a sok-sok évtizednyi alkotásba (meg az ezzel járó életmódba), ami általában a zenei teljesítményen is tetten érhető. Nos, ez alól is kivétel a Marduk: ők tulajdonképpen előreszegett fejjel, konokon menetelnek évtizedek óta Morgan vezetésével, tökéletesen megtalálva az egyensúlyt a stílus megőrzése és a zenei dögunalom elkerülése között. Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, ameddig egy – csak kicsit jeges – sör társaságában az A38 felé sétáltam. Mozgalmasnak ígérkezett ez a nap: már hónapok óta szerveztem egy Morgan-nel történő könnyed interjút késő délutáni programnak, majd az est kiélvezése lett volna a következő lépés – de mint oly sokszor, a kezdetek kezdetén csak a nagy vonalak állnak rendelkezésre, és a finom részletek kitöltése a legutolsó pillanatig tartott: így tolódott át az interjú este fél nyolcra a tervezett délutáni csevegés helyett.
Kapunyitás este hatkor, első fellépő este fél hétkor. A francia Sumus Diabolicus Incarnatus (későbbiekben SDI) már az első dalok során is meglehetősen jól szólt, de ezen még sikerült javítani. Nem árulok el nagy titkot: széles e határban az A38-on a legjobb a hangzás, ahol még közepesre hangosított produkciót sem nagyon lehet hallani – csak és kizárólag kiugróan jó minőségű keverést. A klasszikus corpsepaintben, gitár-basszus-ének-dob felállásban elstartoló SDI – a megjelenéssel teljes összhangban – telivér black metallal szórakoztatta a nagyérdeműt. Fiatal fiúk még ők a pályán, egy nagylemezen vannak túl, de amit az ezen a fellépésen hallani lehetett, az meglehetősen ígéretes: lendületes, ugyanakkor kellemesen dúdolható, mégis elemi erővel bíró zenei ötleteket sorozata, amelyek az esetek jelentős részében szépen, szervesen fejlődnek ki egymásból. Kritikát a „jelentős részében” kifejezéssel kapcsolatban fogalmaznék meg: számos esetben olyan érzésem volt, hogy a zene és annak megteremtői elindultak valamilyen irányba, azt szépen kifejtették-továbbvitték-díszítettek-építették, majd miután előállt a lekövezett-felpolírozott-portalanított útfelület, egy éles kanyarral valami teljesen más irányba mentek tovább. Az ilyen jellegű váltások számos esetben egyedi és izgalmas ízt adnak a zenének, ám az SDI esetben én csomószor idegennek éreztem ezeket a csavarokat – de lehet, hogy nem volt megfelelő az ismereteim mélysége.
Gyors átszerelés, következett a portugál Irae. Az SDI felvezetése után azt gondolnád, hogy na, akkor jött egy kétalbumos zenekar, akik szintén zenélnek talán pár éve – hát nem. Vulturius – a zenekar mögötti agy – több mint 20 éve alkot, hat album és eszméletlen mennyiségű ilyen-olyan kiadvány jött ki kezei közül a távoli Portugáliában. Nem sokon múlott, hogy bele tudjak hallgatni, ám a beállás közepén jelzett a telefon: ideje lesz cihelődni, Morgan papa vár. Imádom ezt az embert, különösen a jelleme és a zenéje között feszülő ellentétet. A színpadon egy folyamatosan grimaszoló, magas, izmos figurát láthatsz, aki elképesztő vehemenciával működteti a Marduk nevű csapásmérő eszközt – ezzel ellentétben privátban teljesen laza, közvetlen, kommunikatív, olvasott-tájékozott és nyitott ember. Nem ez az első interjúm vele, és mindig nagyon vártam, hogy dumáljunk, mert egészen magával ragadó a karakter… azt meg, hogy miről is beszélgettünk, nemsokára olvasható lesz ezeken a hasábokon.
Az Irae fellépéséről teljesen hézagmentesen maradtam le: amire visszaértem, már a Doodswens beállásának végénél jártunk. Őket nem először látjuk Magyarországon – legelőször, négy éve pont a Marduk-kal együtt érkeztek, és az Analógban volt fellépésük. Ezen az eseményen a hang csapnivaló volt, a két évvel ezelőtti budapesti fellépésükről meg lemaradtam, így nagyon kíváncsi voltam, hogy amúgy mire is képes a Doodswens élőben. Gitár-basszus, eddig tiszta sor, valamint női dobos énekel, és ez már önmagában is izgalomra ad okot. A black metal műfajában helyből kevés, hangszeren játszó hölgyet ismerünk, és aki játszik is, általában gitáron, és úgy énekel – lásd Darkened Nocturn Slaughtercult – dobosként pedig ez már önmagában is egy meglehetősen nagy kihívás. A felkészülés során végigrágtam magam a Doodswens zenéjén, utána meghallgattam a fellépésüket kedden este, és tulajdonképpen arra a konklúzióra jutottam, hogy ennek a zenének nem kéne sok, hogy nagyon ütős legyen. A fellépés során sehogy nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy ha ezeket a dalokat fele olyan hosszúra vennénk – másképpen megfogalmazva, az egységnyi játékidőre jutó zenei ötletek számát megdupláznánk –, akkor mindenki csorgó nyállal állna a hollandok működés előtt. Az erő és a lendület megvolt, ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy egyalbumos (!) zenekarként közvetlenül a Marduk előtt játszottak, és teljesen összhangban van mindez a közönség reakcióival is – mégis, nekem folyamatosan olyan érzésem volt, hogy a dalírás során a kevesebb vagy rövidebb talán több lett volna. Maga a fellépés nagyon kellemes volt, szó szerint áradt az energia a színpad irányából, megvolt a kapcsolat a közönség és a fellépők között – nem úgy, mint a négy évvel ezelőtti koncertjükön.
Aztán hosszas átszerelés, majd még hosszabb várakozás következett, végül felvonult a Marduk legénysége. Az első dal alatt csapnivaló volt a hang, aztán a második tétel végére magához tért a hangzás és onnantól valami eszméletlenül jól szóltak: tisztán hallatszott a gitár és a basszus, nem volt átfedés a dobbal, semmi nem nyomott el semmit – egy szó mint száz: példaértékű keverés volt, és a dalok egy részében csak és kizárólag azért vesztem el, mert annyira gyorsan játszottak, hogy gondolkodni kellett, melyik résznél is tartunk. És ha már sebesség: nagyon érdekes volt ez a halál-tematikára felfűzött setlist, amelyikkel svéd barátaink érkeztek (The Levelling Dust, Warschau, Shovel Beats Sceptre, Steel Inferno, Marching Bones, Blood of the Funeral, Cold Mouth Prayer, The Hangman of Prague, Perish in Flames, Throne of Rats, Womb of Perishableness, Blutrache, The Blond Beast). Egyrészt én életemben ennyi lassú tételt a Marduk-tól még nem hallottam; nem arról van szó, hogy elfáradtak a fiúk és lassan játszanak, itt szándékosan a lassabb dalokra volt kihegyezve a setlist. Jópár fellépésükön voltam már, és ott az ember egy idő után már áhítozik is arra, hogy legalább minden negyedik-ötödik tétel egy kicsit lassabb legyen, hogy végre levegőt lehessen venni – na, erre most nem volt panasz. A másik érdekesség a hagyományokkal való szakítás: a Panzer Division Marduk az 1999-es – 26 évvel ezelőtti – megjelenése óta a setlist alapvetése, és a címadó dal vagy nyitó tétel szokott lenni, vagy záró, de mindenképp szerepel a programban. Az interjú során Morgan-nal összeszámoltuk: 1294-szer játszottak eddig élőben – viszont ennek a turnénak a setlistjéről ez a tétel lemaradt. További érdekesség a felhozatal: a Marduk 35 éves életművében tizenöt nagylemez található, ez kábé 120-160 dalt jelenthet – az este játszott 13 dal viszont összesen négy albumról (Plague Angel, Memento Mori, Rom 5:12, Frontschwein) jött össze, ami szintén meglehetősen egyedi dolog. Igazából rövid volt: az ember pont felvette a fordulatszámot, már kellően átmosták az agyát a jól ismert dalok, amikor még egy The Blond Beast-et sikerült nagynehezen kikönyörögni – aztán hirtelen arra eszmélsz, hogy már szedik is szét a dobcuccot az orrod előtt.
Hosszas gondolkodás után sem tudok olyan tényt említeni, ami beárnyékolná ennek az estének a fényét. Lehetőségünk volt először hazánkban köszönteni az SDI legénységét, és meghallgatni őket: érdemes rájuk a jövőben is figyelmet szentelni. Az Irae fellépésről lemaradtam – pedig nagyon vártam őket –, cserébe egy félórát tölthettem el egy gyermekkorom óta fontos zenész társaságában, ami azért akárhogy is nézzük, nem egy rossz ajánlat. A finoman szólva is gyengén szóló 2021-es koncert után pedig tisztán, pengeélesen hallgathattuk meg a Doodswens menetelését, ami azért szintén nem egy rossz program. Ja, és ezt az estét pár nagy klasszikus és egyéb, ritkábban játszott csemegék társaságában zárta a Marduk egy elképesztően energikus, lendületes, kristálytisztán szóló fellépést adva.
Az álomszerű est élményei szöges kontrasztban álltak a másnap reggel ridegségével, amikor az ember az álomból visszazökken a valóságba és próbál reggel bevergődni a munkahelyére – ám, hogy mindez tényleg megtörtént, arra az A38 előtt álló nagy fekete turnébusz emlékeztetett.
Írta és fényképezte: Á
