Az utóbbi időben ahogy közeledett a 2025-ös Pantera koncert napja, egyre több helyen lehetett a világhálón olvasni eléggé megosztó kommenteket / véleményeket a turné kapcsán, melyek igen erőteljesen támadták vagy éppen bevédték a zenekart. Mintha a nagy metal zenei életben sosem történtek volna ehhez hasonló sztorik… Az egész dolog gyökere, nagyjából a friss tagokkal történő újjáalakulásig nyúlik vissza, tudni illik a Pantera két bástyája / alapítótagja / ikonja, Dimebag Darrel és Vinnie Paul, már a rock and roll legendák pantheonjában zenél. Minden sztori meg fontos infó ott van a neten / a nyomtatott sajtóban, nem akarok a mélyére ásni, ki-mit-mikor-hogyan-miért-mondott-csinált, tény és való voltak érdekes megnyilvánulások, de, hogy odáig forrta ki magát a dolog, hogy Zakk Wylde fog gitározni és Charlie Benante dobolni a Pantera életben maradt tagjaival, Rex Brown-nal és Phil Anselmo-val, arra nagyon szerintem senki nem számított. Tippek persze voltak, meg sejteni lehetett, hogy érik egy reunion képe, amolyan tribute-ként tisztelegve az Abbott-testvérek előtt. Hogy meddig lehet húzni egy búcsút, az már más kérdés…
Nem olyan sokkal Vinnie halála után már felsejlett ez a kép, méghozzá Phil Anselmo and the Illegals által, amikor is Phil teljes Pantera-setlisteket vitt műsorra saját zenekarával. Ennek a körútja 2019-ben hozzánk is eljutott, a Rockmaratonon futottam beléjük és őszintén szólva elég vegyesek máig az érzelmeim azzal a performansszal kapcsolatban. Ugorjunk az időben: 2022-ben járunk és bejelentik az újjáalakulást Zakk Wylde-dal és Charlie Benante-val megerősítve, és hogy 2023-ban nekiindulnak a világnak. Ez szintén eljutott Magyarországra is, mely dupla sold-out bulit eredményezett a Barba Negrában tavaly előtt, a koncertek pedig kaptak hideget és meleget is a rajongók és a szakma oldaláról egyaránt. Még csak pár nap telt el és próbálom épp összeszedni a gondolataimat, hogy mi is történt a Budapest Sportarénában.
A számomra totál ismeretlen, michigani Child Bite nyitotta 19h-kor az estét, és az előzetes belefülelések során szimpatikus brigádnak tűnt a csapat. Négy szakállas fószer, energikusan kattant metal-punk / noise-rock muzsikával, mely valahol egy tökéletes 16 / Red Fang / Clutch / Cancer Bats határmezsgyén mozog, megspékelve némi furcsa ízű témával meg szigorral a köbön. Sajnos nem a zenéjük ereje ütött aznap arcon, hanem a borzasztó aránytalan hangzás. Énekesük, Shawn Knight vokáljain annyira sok volt a visszhang, hogy amikor két szám között beszélt, nem lehetett érteni, de a zenei rész sem volt a toppon: basszushegyek, subok a gyomrodban, gitár közepe / teteje full hiányzik. A dob viszonylag szépen és hangosan szólt, de, hogy a gitárosuk játékát sehogy sem tudtam kivenni, az sokat levont az élményből. Mintha egy barlang mélyéről törne fel valami zajongás… Ennek ellenére nekem átjött, hogy rettentő izgalmas amit a Child Bite csinál, ott van bennük az X-vegyszer, nem egy szokványos banda, tuti lecsekkolom majd az albumaikat. Remélem jönnek még erre és nyomnak egy önálló klubbulit, ezt ott adná igazán a flasht, meg hogy testközelből lássuk őket.
Gyors átszerelés következett, majd színpadot termett a thrash-groove mester Power Trip. Már jó ideje terveztem, hogy elcsípem a dallasiakat, úgyhogy ennél frankóbb folytatólagos nyakizom-bemelegítést nem is kaphattunk volna. Énekesük, Riley Gale tragikus halála után nem lehetett könnyű újból nekifutni az egész zenekarnak, főleg, hogy amit láttam a videókon, személyében egy igazán belevaló frontembert veszítettek el. A Power Trip nem egy túlbonyolított gépezet, viszont ez a nyers brutalitás, ez a muzikális bárdolatlanság remekül állt nekik. Új énekesük, Seth Gilmore láthatóan állja a sarat, vokáljai az ifjúkori John Tardy-t idézik, a srác remekül nyomta a többiekkel, rutinosan bemozogták a pódiumot, szögeltek együtt mint a gép. Sajnos nála is sok volt a visszhang, szinte faltól falig ment az “ugh”. Az eggyel több húros érezhetően azért javított a hangképen, de náluk sem beszélhetek bombasztikus vagy arányos hangzásról, de a Child Bite kaotikusságához képest ez már bőven élvezhető sound volt. Nagyjából 30 percet kaptak a bizonyításhoz ők is a Pantera előtt. Közben pedig egyre csak gyűltek az emberek, kezdett megtelni a küzdőtér és lassan az ülőhelyek is körbe fenn az arénában.
Úgy voltam a Pantera-sztorival, hogy kizárok minden zavaró gondolatot amit csak tudok, elvégre most látom őket így életemben először, aztán a majd levonom én is a saját következtetéseimet. Volt bennem persze egy félsz, mert az arénakoncertek nem mindig úgy alakulnak, ahogy kéne, valahogy nem sikerül kikerekednie annak az egészséges soundnak. A két előzenekar után, ez a félelem pedig csak tovább fokozódott bennem.
Hatalmas Pantera logós függöny takarta a látképet, majd oldalt két óriási kivetítőn megkezdődött pontban 21h-kor a szeánsz. Egy eseménydús és élettel teli Vulgar History című rövid dokufilm repített bennünket vissza az időben, aminek végén Dime és Vinnie sziluettje rajzolódott ki, David Lynch filmjének, a Radírfej egyik betétdalára, melyet a hölgy énekel a radiátorból. Már ekkor érezni lehetett a levegőben az ionokat, a feszültséget, az erőt, hogy ez súlyos lesz, majd varázscsettintésre lehullt a lepel és a New Level opusszal gyakorlatilag ránk rúgták tokostul az ajtót. Olyan bikán szólalt meg a hangcumó, hogy kirázott tőle a hideg. Ekkor már tudtam, hogy ez adni fogja végig. Nem messze a keverő mögött álltam, a nézőtér közepén, a “Kavics” gyűrűje alatt. Szó szerint ömlött az metal-energia Zakk Wylde gitárjából, Charlie Benante dobcuccát sikerült úgy belőni, hogy minden dobütést / lábgépezést / cinezést / fillt szépen és arányosan ki tudtam végre hallani. Rex basszusa kissé hátrébb lett tolva a hangképben, pont annyira, hogy frankó legyen. Nem mondom, hogy teljesen tökéletes volt a sound, de bőven élvezhető. Egyetlen zavaró tényező maradt meg, az a konferálások közötti éneken hagyott tihanyi ekhó. Phil-t is (néha) alig lehetett érteni mit mond, de messzemenően korrekt volt a komplett produkciójuk, sőt. A Pantera olyan elementáris erővel gyalulta le a hallgatóságot ezen az estén, amiről csak elismerően tudok nyilatkozni. Szinte az összes nagy slágert elővették: a már említett New Level, Mouth For War, Strength Beyond Strength, I’m Broken, 5 Minutes Alone, This Love, Domination + Hollow egybe, Cowboys From Hell. És az olykor lángokba boruló színpadképet, az állandóan váltakozó háttérvizuálokat, a menő CFH logókat oldalt még csak nem is említettem.
Lehet vitatkozni az Anselmo hangján, hogy már nem az igazi, megfáradt, stb., én azt láttam / hallottam, hogy ez a csávó, aki konkrétan vagy 666-szor megjárta (még helyettünk is) a hadak útját, még mindig itt van velük, és nyomja ami a torkán kifér, kompromisszumok nélkül. Valahol meg merem kockáztatni, hogy ezen az estén remek formában volt Phil, és ha lehetek őszinte, akkor a pályája csúcsán áll jelenleg. Benne van a házsártos öregúr személye is, de szemmel láthatóan élvezte amit csinál, és ott van benne az alázat, a zenekar iránt, ami naggyá tette őt és mindannyiukat. Rex a szokásos szolid módon tolta a Pantera örökzödjeit, vagy éppen csordavokálozott Zakk bácsival egyetemben. Nem feltétlenül a dollárjeleket láttam, amikor rájuk néztem, vagy, hogy egy tátongó fekete üresség üvölt ki belőlük… Apropó Zakk: ez a csóka egy irtó jó kezű gitáros, érthetően totál más stílusban tolja mint Dimebag, mivel Darrel Lance Abbott-ból csak is EGY létezik / volt. Kár ezen fennakadni, szerintem hitelesen lejátszotta amit kell, még akkor is ha például, a Becoming és a 5 Minutes Alone jellegzetes gitárbontásait nem annyira sikerült neki, vagy, hogy pár helyen nem a lemezekre megírt riffeket pengette mértani pontossággal. Az összképet kell nézni mindig, és ha mellé be rakom a Charlie Benante dobost, aki szerintem kiváló ütős és tökéletes a pozícióra, meg a Rex játékát, akkor egészen kellemes a végeredmény. Az biztos, hogy a klasszikus Vinnie-Rex-Dime-Phil négyes az igazi Pantera felállás, sőt bele sem merek gondolni, mekkorát szakíthatott ez anno, de a Pantera veleje, a málházós témák, a tonnányi súllyal rád-nehezedő riffek azért itt, ebben a lineupban is érvényesülni tudtak. Mindig is azért szerettem a zenéjüket, mert a kőkemény zúzás mellett, simán tudtak igazán sötét hangulatot teremteni, nem mellesleg olyan dalokat írtak, amik 30-40 év elteltével is koponyarepesztőek, vagy éppen elgondolkoztatnak. A setlist abszolút csúcsa nálam a Suicide Note Pt II. + Floods kettőse volt, majd beáldoztam egy nótát ( a Walk alatt ki kellett sétálnom könnyíteni magamon, így sikeresen lemeradtam a Vörös Attila és Csihar Attila featuringről, sebaj) majd visszatéréskor már a Domination, majd a Hollow pörgött. Egy jottányit mintha fakult volna az intenzitás, és elérkeztünk a fináléhoz: a Cowboys From Hell zárta a koncertet, legvégén még egy ráadással, mely a Fucking Hostile képében adta be az utolsó kegyelemdöfést.
Mindenféle ítélkezés vagy kritika-nyílvánítás nélkül, a jelenlegi helyzet és a banda létjogosultsága kapcsán, csak és kizárólag a zene oldaláról megközelítve az egészet, én azt mondom, hogy a srácok iszonyat durván odatették magukat, kár lett volna kihagyni. Nekem az érzelmi töltet sem hiányzott, voltak igazán mély pillanatok, de, hogy a mit tartogat a jövő ezek után a Pantera számára, azt nem lehet tudni.
Semmi sem tart örökké.
Fotók: Pásztor Csaba /// Rockvilág
Írta: MZ
