A svédországi Tribulation stílusosan november elsején megjelentetett hatodik nagylemezével teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a zenekar élete egy új korszakba lépett. Ennek átmeneti előszeleként szolgált a tavaly kiadott Harmatia című EP, ami a szokásostól eltérően kicsit lágyabb megszólalást mutatott be, de ami igazán (illetve szó szerint) szembetűnő volt, az az arculatváltás. A tagok teljesen elhagyták a black metalból átvett (és kissé Beetlejuice-szal keresztezett) corpse paint-szerű színpadi sminket, és a klasszikusan alternatív Tim Burton filmekbe illő ruhatárukat is elegánsabbra cserélték. Ez egyfajta tudatos előjátéka volt annak, ami a Sub Rosa in Æternum-al bekövetkezett.
Kevés bandának válik előnyére a stílusváltás, illetve kevesen képesek azt úgy véghezvinni, hogy zenei szempontból is hozzáadjon a diszkográfiájukhoz, és ne csak financiálisan a pénztárcájukhoz. Ezen kevesek egyike a Tribulation, akiknek nem ez az első hasonló húzásuk. 2006-ban debütáltak old school death metal zenekarként Putrid Rebirth című EP-jükkel, amit a hasonlóan kompromisszummentes The Horror nagylemez követett. Érdekes, hogy akkor sem svéd hangzású death metal-t játszottak, zenéjüket annál jóval komplexebb és változatosabb témavilág jellemezte. Az átmenetinek számító, kísérletezősebb The Formulas of Death után vették fel azt a dallamosabb, gothic metal-os irányzatot, ami a nagyközönség számára később közkedveltté vált tőlük. Napjainkban egy hasonló, de kevésbé drasztikus váltás történt két lépésben. Mindkét esetben elmondható, hogy profi módon került kivitelezésre, és ami a leglényegesebb, hogy a zenekartól megszokott, mindent átfogóan igényes módon. A Tribulation egyik védjegyévé vált, hogy zene, hangzás és vizualitás terén egyaránt maximalizmusra törekszenek, és semmit sem bíznak a véletlenre. A ’80-as évek post-punk klasszikusaira való visszautalás, ami az új albumon folyamatosan visszaköszön, teljesen indokolttá tette a jelenlegi retro arculatot, ami a The Sisters of Mercy-re hajazóan a sötétben is napszemüveget viselve a távolba meredés gyakorlatát részesíti előnyben. A Sub Rosa in Æternum abba az újkori gothic metal irányzatba sorolható, amihez talán a The 69 Eyes áll a legközelebb, de a műfajon belül gyakran tapasztalt dömping jellemzőktől mentesen. Bár a külsőségek lényegesek, de nem elsődlegesek, és nem szorítják a zenét a háttérbe. A tőlük korábban hallhatóakhoz képest meghatározó jellegű a változás, még hallgatóbarátabb, dallamosabb, és a vokál is főként az a mély tónusú éneklés, ami a ’80-as évek goth zenéinek esszenciális részét képezte. A tipikusan retro dallamvilág hangsúlyosabb úgy is, hogy csak mérsékelten visszatérő jellegű, egyszerűen mert a kellő helyre a kellő időtartamban lett beillesztve. A kevesebb néha több alapon hátramarad azt a nosztalgikus benyomás, ami hatásosabb, mintha egy az egyben post-punk dalokat játszanának, elhagyva minden kapaszkodót a korábbi stílusukhoz, ami mindeközben nem veszett el teljesen. Több dal visszatér ahhoz a sötét esztétikumhoz mind hangzás, mind károgós vokál terén, ami a Tribulation zenéjét az elmúlt évtizedben jellemezte, de már csak kiegészítő jelleggel, egy a korábbival rokonítható, de alapvetően más koncepciójú összkép részeként. Ami állandó és egyben átfogó jellemzőként megmaradt, az a melankolikus hangulat és a könnyen magával ragadó atmoszféra.
Mindent egybe vetve a Sub Rosa in Æternum a svédektől megszokott minőségi munkát hozza, nem kizárt, hogy új rajongókat szereznek ezzel maguknak, akik pedig eddig is szerették a zenekart, érdemes kicsit nyitottabban / máshogy hozzáállni ehhez az albumhoz.
Írta: Oroszi István
