„Nightwish, te csoda, te tinédzserkorom szerelme. Mivé lettél!” Gondoltam én 2020-ban, amikor a banda kilencedik albuma, a Human Nature megjelent. Természetesen ez nem akadályozott meg abban, hogy ellátogassalak Oulu-ba a „titkos” Nightwish lemezbemutatóra, a budapesti turnéállomásra (beszámoló itt!), a tallinni kolostorromban tartott koncertre, meg Kitee-be, a banda nagyszabású koncertjére Tuomas Holopainen és Emppu Vuorinen szülővárosában. Szóval, na, mondjuk ki, elég nagy rajongónak számítok, és mégis, a Human Nature megjelenése után egy picit… vagy mondjuk ki, közepesen kiszerettem a bandából.

 

Így az új albumot, a tízes számmal illetett Yesterwynde-ot (ejtsd: jesztörvájnd) sem vártam már annyira, mint amennyire egy ilyen „nagy rajongónak” várnia illene.” Ezen egyáltalán nem segített az első két megjelent single, sőt. Gyakorlatilag minden rajongó egyöntetűen a Perfume of the Timeless-t és a The Day Of-ot tartja az album két leggyengébb tételének – de akkor miért ezzel promózták?! Elsőre meglehetősen nagy csalódás volt számomra mindkét lemezelőzetes dal, még úgyis, hogy amúgy nem rossz kompozíciók, csak épp… Olyan érzésem volt tőlük, hogy Tuomas még mindig tud zenét szerezni, csak épp már nem szeret.

 

Az album megjelenést közvetlen környező napokban elég furcsa pályát írtam le – eleinte konkrétan alig akartam meghallgatni a Yesterwynde-ot, annyira féltem a csalódástól. Aztán gyakorlatilag kevesebb, mint egy hét alatt innen eljutottam arra a pontra, hogy remélem, nem igazak a pletykák, hogy már soha nem fog a Nightwish koncertezni, ugyanis Nightwish koncertre AKAROK menni, és szeretnék újra leülni Tuomas-szal beszélgetni (interjúnk itt!), mert nagyon sok kérdésem van! Csupán annyi történt, hogy meghallgattam a Yesterwynde-ot egyszer, majd még egyszer.

 

 

Hogy mi a legnagyobb változás? Talán az, hogy a Human Nature-höz képest itt végre kiforrott a kísérletezési vágy, a különféle elemek becsempészése, a megszokottól eltérés. Az egyéb stílusok beemelése most nemcsak szárnypróbálgatás, hanem igazán összeáll egy egésszé, megalkotva a Floor-éra legizgalmasabb, legsokszínűbb albumát.

 

A banda ugyanazt a gondolati vonalat viszi tovább, mint a két megelőző albumon, az egyik fő inspiráció továbbra is az emberiség tettei, felfedezései, viselt dolgai, az idő múlása; a könyv mellé ajánlott olvasmány pedig még mindig Rutger Bregman „Humankind”-ja (magyar címe Emberiség – Mégis jobbak lennénk, mint hittük?). Tehát a téma marad, azonban a megvalósítás, a köntös, a LÉNYEG sokkal izgalmasabb, mint eddig, lezárva az „emberiség-trilógiát”. Én váltig állítom, hogy a Nightwish zenéje akkor volt a legjobb, amikor Tuomas egy szerelmi bánatos kis fantasynerd srác volt… De én nyitott vagyok azért a világ és a tudomány dolgaira is, viszont tény, hogy egyfajta szenvedély hiányzik azóta a zenéből.

 

A 2024. szeptember 20-án megjelent album viszonylag hosszú, és a változatosságának hála meglehetősen hosszúnak is érződik. Nem elég, hogy többféle stílus felé kacsintgat, de minden egyes dala rengeteg rétegből áll, és mint az ogre, vagy a hagyma, egy-egy réteget lehúzva mindig újabb és újabb, rejtett színeket láttat magából.

 

 

És hogy mik ezek a kikacsintgatások? A dzsesszbe-merülő Spider Silk, a komolyzenét a dalba beemelő The Weave (segítek, a Morning Mood-ra gondolsz), a törzsi kántálást tartalmazó, ÉS  – készülj fel – ’80-as évek szintipopját felvállalni merő és szándékozó Children of ’Ata. A rétegezés másik nagyon jó hozománya az, hogy a szerintem gyengébb dalok is (Something Whispered Follow Me) is tartalmaznak olyan részeket, amik megmentik a dalt és szerethetővé varázsolják – legyen az egy áll-leesős Floor-énekorgia vagy egy nagyzenekari betét.

 

Ezek a dalok szerintem mind külön-külön is megérnek egy misét, bár amellett sem akarok szó nélkül elmenni, mennyire régi Nightwish-es az An Ocean of Strange Islands (Kinslayer!) vagy, hogy mennyire jó a keltás Hiraeth (egy Moondance-t is idéző részzel, köszi Troy!), meg hogy mennyire szívfacsaró a Tuomas elvesztett apukájáról szóló Lanternlight.

 

Na de a lényeg; a dalok, amelyeket talán a legtöbben emlegetni fognak a Yesterwynde kapcsán: A The Children of ’Ata egy autentikus tongai kántálással indul, amire annyira oda-nem-illően kapcsolódik rá Floor Jansen éneke, és egészül ki az egész egy diszkós ritmussal és szintivel, hogy az ember azt hiszi, elnyomódott a Spotify-ja, és esélytelen, hogy ez Nightwish legyen. És talán pont ezért működik. Miért is ne tehetnék meg?!

 

Nemcsak a kivitelezés meglepetésekkel teli, hanem a dallam is: a szintijáték a váratlanok váratlanja – még csak közelről sem olyasmi dallam, amire az ember füle számítana. Vannak azok a klasszikus, kiszámítható dallammenetek, amelyeket egy zenei műveltség nélküli zenehallgató is elég jól ki tud számítani, és kialakul egy megérzése, hogy vajon milyen hang fog következni – na, itt ez a megérzés nem segít.

 

Az egész viszont marhára működik, időm sem maradt szájat tátani meg pislogni, lépést kellett tartani a meglepetések dalával. Kis visszatekintés a Tribal-ra a „huhogás” kapcsán, elképesztő vonósok, zseniális dobolás (szinte le tudom fejből dobolni a témákat a hallottak alapján, pedig nem is tudok dobolni), újabb nosztalgia a „we were there” sor kapcsán (aki tudja, tudja)… Az egyetlen kivetnivalóm a verze első pár üteme alatti elképesztően unalmas gitár- és énekdallam, ami aztán a „Light a fire” kezdetű sor után az egyik legszebb témájává növi ki magát. Kórusénekvált tongai éneket, Floor Jansen zsenialitása váltja a kemény gitártépést. Így kell ezt.

 

És ha már vonósok: megemlíteném, hogy a teljes album egy (szimfonikus) hangszerelési mestermű, legyen szó a metalhangszerekről vagy a nagyzenekarokról is. Az egyetlen panasz, ami felütötte a fejét, hogy Floor túlságosan elveszik a végső mixben, de ez elméletileg szándékos volt, és nem is minden hangeszközön jelent egyformán problémát: a cél az volt, hogy ne Floor legyen az előtérbe „tuszkolva”, hanem ő is a „hangszerek egyike” legyen. Ezt a célt mindenképp elérték, és ahogy a közösségi médiából megtudjuk, Mika Jussila hangmérnök nagyon büszke is a munkájára!

 

 

A személyes kedvencem egyértelműen a Spider Silk című dal lett. Már az első hallgatás során azonnal felcsillant a szemem, és már akkor tudtam, hogy ebből lesz bizony a legnagyobb kedvenc. Egész egyszerűen annak a dalnak a dallamvezetése, majd a középrész sodrása tökéletesen megszólít, magával ránt, és… behálóz. Elnézést.

 

Nehéz szavakba önteni ilyen erős, zene kapcsán felbukkanó érzelmeket, szóval csak felsorolnám, hogy mind a sejtelmes, indító zongoraszóló (a random felcsengő magas hangokkal), a szinte már a The Greatest Show on Earth-re emlékeztetően apránként felépülő dal, Floor tökéletes váltogatása a lágyabb és erőteljesebb ének között, na meg ahogy vesén rúg a refrén ősereje… Ezek teszik gyakorlatilag tökéletessé a dalt.

 

De sorolom tovább a földi javakat: a többi hangszer közül kiemelkedő basszus-szólam (egyébként fontos szerepet és elég életteret kap a basszusgitár többek között az An Ocean of Strange Islands-ben és az Antikhytera Mechanism-ben is, amit én személy szerint nagyon nagyra értékelek!), a körénk „csavarodó”, rohamosan behálózó tekergő dallam / pókháló… Egyszerűen remekelnek Nightwish-ék. Na meg az sem utolsó, hogy a dal elméletileg egyik „legmonotonabb” része, ahol fél percig csak az megy, hogy „spin away, spin away, spin away, spin away” egyben számomra a csúcspont: az a rész, ahol képtelen vagyok nyugton maradni és az egész testem megy a ritmus sodrásával, és valami elképesztő boldogság fog el… Ha csak egy dalt hallgattok meg a Yesterwynde-ról, ez legyen az! (Egyébként meglehetősen hasonlít a dal Tarja Undertaker c. számára, ami szintén említi a selyem szót – gondoljon mindenki arra, amire szeretne…)

 

Nem szeretném az album összes megjegyzendő vagy magával ragadó pillanatát egyesével felsorolni, vagy minden dalt kielemezgetni, az inkább maradjon meg a kedves Olvasó füleinek! Azt azért még elmondom, hogy a Harry Potter rajongók el fognak mosolyodni a The Weave során, ami egyaránt kielégíti a komolyzene és a keményebb metal szerelmeseit is, és ha egyszerre szeretnél metal fejleszedést, kóruséneket és Floort, akkor itt megkapod!

 

 

A Yesterwynde egy fantasztikusan izgalmas album lett. Helyére kerültek a témák, Tuomas végre kiismerte Floor hangját és bátran meri azt használni, tudja, ki mire képes a zenekarban, nem tol semmit túl, patikamérlegen van kimérve mind a cinhasználat, a vonósok, a hajlítgatások, és megannyi más apróság. A Nightwish összehozott egy olyan albumot, amin mindenki meg tudja találni a kedvencét, ízléstől függetlenül; sőt, a tapasztalatok azt mutatják, hogy gyakorlatilag mindenkinek más-más a kedvenc dala. Mi dicsérné jobban az albumot, ha nem ez?!

 

Írta: Vica