A norvég Beyond the Gates egyike a legkultikusabb black metal fesztiváloknak, mely 2013 óta kényezteti a fekete fémet kedvelő közönséget az emblematikus Bergen városában. A BtG tulajdonképpen a Hole in the Sky fesztivál hamvaiból kelt életre, amit pedig 2000-ben rendeztek meg először, a nem sokkal korábban elhunyt Erik „Grim” Brødreskift (ex-Gorgoroth – Immortal – Borknagar) tiszteletére. Nehéz elképzelni, hogy akkoriban egyáltalán nem voltak underground black metal fesztiválok Norvégiában, pedig a szervezők elmondása szerint ez a helyzet. A kezdetben egyszeri eseménynek induló, helyi zenekarokat felvonultató rendezvényből az elmúlt pár évre már háromhelyszínes ünnep lett, ahol újra meg újra fellépnek a 90-es évek elejének nagyjai (gyakran valamilyen különleges szettel) és napjaink undergroundabb zenekarai. A koncertek mellett pedig egyéb programok is helyet kapnak: kerekasztal beszélgetések ismert extrém metal újságírókkal; idegenvezetés emblematikus black metal helyszínekre vagy éppen nemzetközi tetováló kitelepülés. Az ilyesfajta mellékes foglalkozások meglehetősen egyediek a stíluson belül, így kíváncsian keltem útra életem első BtG fesztiváljára: vajon milyen hangulatot teremtve tudják megvalósítani mindezeket? Maratoni beszámolómban az itt tapasztaltakból fogok szemezgetni, több részben.
I. nap
A fesztivál 4 napos, az első (keddi) nap helyszíne végig az USF Verftet 2 színpada volt. Az épület meglehetősen norvég, ugyanis egy felújított szardínia feldolgozó üzemről van szó. Jó hír, hogy nem hering; így jól el lehetett férni a nézőtéren. 🙂 Közvetlenül a parton fekszik, így két fellépés között némi fjordélmény is begyűjthető, tovább fokozván a nordikus atmoszférát.
A nyitó zenekar a 2014-es alakulású Whoredome Rife volt, akik az elmúlt években az egyik legismertebb norvég underground black zenekarrá váltak hála a Terratur Posessions és a trondheimi színtér masszív felfutásának. Ahogy a Parfaxitas kritika elején említettem, számomra albumon a “nem rossz” kategóriát képviselik, de ennek ellenére kifejezetten kíváncsi voltam arra, hogy élőben mit tudnak mutatni. Egyetemista koromban volt az optimista “élőben biztos jobb” szállóigém – na, rájuk ez tökéletesen passzol. K. R. vokalista Szarumán Uruk-hai parancsnokait megszégyenítő arcfestéssel és kiállással énekelt, a hangszeres szekció pedig feszesen, erőteljesen játszott. A legújabb és a korai anyagokról egyaránt szemezgettek a nekik jutó szűk 40 perc alatt, a közönség pedig annak ellenére nagy számban tolongott a nézőtéren, hogy épp hogy kinyíltak a kapuk. Nem mondom, hogy katarzist éltem át, de kifejezetten élvezhető koncert volt, így ha a jövőben netán megint keresztezik egymást az útjaink, biztosan újfent megtekintem őket.
A Manbryne szintén a felfelé ívelő népszerűségű zenekarok közé tartozik a Terratur kötelékéből, lengyel földekről. Azon kevés formációk közé sorolhatóak, akik 2024-ben képesek jellegzetes imiddzsel színpadra vonulni, ugyanis az arcuk teljesen feketére volt festve, leszámítva a homlokuknál kezdődő és a nyakuknál véget érő vörös keresztet. Mozgássérült énekesük egy gyertyákkal teli szószék mögül, tolókocsiból fröcsögte az igét – ez igen; maximális tiszteletem az elkötelezett hozzáállásért. Zeneileg sajnos számomra kevésbé megragadó, amit játszanak; bár a fellépés második felében már előkerült pár olyan dal, ahol egy-egy emlékezetesebb téma is helyet kapott. Ugyanakkor beleadtak apait-anyait.
Ide lehet dobni a véres fordított kecskefejet, de a Watain zenéje se tudott lekötni soha, így mérsékelt érdeklődéssel helyezkedtem el a nagyszínpad előtt. Az biztos, hogy az általuk felvonultatott kellék mennyiséget meg sem közelítette semelyik egyéb zenekar a fesztiválon – meg úgy egyáltalán semmilyen egyéb zenekar, akit valaha élőben láttam. Plafonról fellógatott és talpon álló fekete fém zenekari logó és sigilek, háttér vászon, molinó, karóba húzott koponyacsont, fáklyák és vérfröcskölés: volt minden, mint a búcsúban. Spirituális elhivatottságuk bizonyára nem kérdőjelezhető meg, de számomra sajnos zenéjük unalmas, semmilyen jellege sincs. Aki szereti, hallgassa kedvére: sokan tomboltak eksztázisban a koncertjükön, és csak egy lányt láttam kimenekülni a fejére kerülő túlzott vérmennyiség miatt a közönségből. 🙂
Az első nap főzenekara a BtG visszatérő headlinere, a Mayhem volt. A zenekar idén ünnepli a 40 éves évfordulóját, mely kapcsán ez év során speciális, a teljes életművet bemutatni hivatott koncerteket adnak. A kapcsolódó turné szeptemberben Budapesten is kapott egy állomást, mely vélhetően a bergenihez hasonló felépítésű lesz, így ha a lenti sorok meghozzák a kedvedet, akkor lesz lehetőséged néhány kilométerrel kevesebbet utazva megtekinteni őket. Én magam ugyan korántsem értük jöttem, de jó pár év Mayhem koncert nélküliség után kíváncsian vártam, hogy mit mutatnak ma.
A fellépés egy rövid, dinamikus vetítéssel indult, ami a fő tematikát mutatta be egy-egy gyors snittel: 40 évet a black metalban. Ebben helyet kapott néhány klasszikus interjú bevágás és sok jól ismert fotó a mai és korábbi tagokról; majd elindult a kronologikus áttekintés hátulról előre a legutóbbi (Daemon) nagylemezes Malum-mal – mit ne mondjak, sodró lendülettel. Ennek a számnak a hangulata meglepően közel esik a DMDS anyaghoz, élőben pedig különösen erőteljesen hatott. Meg is fogalmazódott bennem, hogy lehet, hogy több időt kéne szentelnem ennek a korongnak – a Mayhem azonban a setlist tekintetében nem tett így; már nyargaltak is át az Esoteric Warfare felé. A fellépés során egyébként az adott albumok 1-4 számának megkezdése előtt jellemzően kaptunk néhány, az adott időszakra-felállásra jellemző újabb bevágást a vetítővászonra, ami szépen keretezte a szettet és sokat hozzáadott az összképhez. Szintén kiemelendő, hogy az első számok alatt black metal pápa imidzsben érkező Csihar Attila vokális munkája az utóbbi évekre erősen kiforrta magát: kialakította az egyensúlyt az eredetiség és a jól eltalált hangszínválasztás között, melynek eredményeképpen úgy gazdagítja a zenét új rétegekkel, hogy közben harmóniában is marad vele. Kifejezetten jó hallgatni ezt a mostani, éretten fröcsögő és továbbra is egyedi vokálját. Ugyan az újabb Mayhem albumok nem kerültek közel hozzám, de erőteljes ridegségük elvitathatatlan; csakúgy, mint a zenekar feszes, precíz előadásmódjának hitelessége. Az Ordo Ab Chao epizód magasságában a nézőtéren is elszabadult a pokol, onnantól stabil moshpit képezte le a színpadról áradó – ömlő agressziót. Nem szerettem meg az újabb számokat, de egyértelmű elismeréssel adózok Necrobutcher-ék felé. A Chimera-ról a címadó került terítékre, a Grand Declaration of War-ról a Crystalized Pain in Deconstructon és a View from Nihil. Előbbinek a kezdeti szavalós részében nagyon fura volt nem Maniac–et hallani – az időközben katonai tábornokká átvedlő Csihar ének közben módszeresen “lövöldözött” a közönségre a kezében tartott csont “revolverrel”. A De Mysteriis Dom Sathanas szett előtt különösen hosszú válogatást kaptunk a korai időkből – nem csoda, hiszen mégiscsak ezzel alapítottak “hullámot a stíluson belül”. A zenekar itt fekete, csuklyás csuhába öltözve adta elő a kultikus Freezing Moon – DMDS – Funeral Fog triót, teljes megelégedésemre. Ezekben a korai szekciókban Dead megidézése, a rá való emlékezés is kiemelt szerepet kapott a vetítésben, a végső káosz pedig a Deathcrush – Necrolust – Pure Fucking Armageddon hármas formájában csapott le a közönségre – betetőzve a 40 év keretezését Manheim (dob) és Messiah (ének) élő vendégszereplésével. Összességében egy az elejétől a végéig erőteljes koncertet adott a zenekar, amit különlegessé is tudtak tenni az említett hangulatkeltő – múltidéző látványelemek pont megfelelő mennyiségben való használatával (igen, rád nézek, Watain).
Sietősen hömpölygött a közönség a másik terembe, ahol a Trelldom épp belekezdett fennállásának első koncertjébe. Nem voltam egyedül abban, hogy kiemelt érdeklődéssel vártam ezt a különleges eseményt. Ugyan a formáció sosem tartozott a legnagyobb kedvenceim közé, de jónak találom Gaahl személyes projektjének eddig megjelent 3 albumát. A fellépés minden várakozásomon túltett, ámbár negatív irányban. Aki hallotta az új, idénre ütemezett 4. album első preview számait, az talán jobban el tudja képzelni azt a zenét, amit itt kaptunk – csak a felvételnél is élettelenebb formában és jóval hosszabban. Eleve trikós – baseballsapkás húros szekciót kellett vizuálisan feldolgozni, de az audiális dimenzió elfogadása is kihívásos volt. Végig az járt a fejemben, hogy ez most itt a “Trelldom Blackjazz Ensemble”? Csak gondosan ügyelve az unalmasságra. Én egyébként tudom szeretni a repetitív, meditatív zenéket, ha van bennük atmoszféra; de ezekben az sem volt. Az unalmas témákat néha jazzes cincsapkodással igyekezett feldobni a dobos, a minimálisnál is kisebb sikerrel. A számok közötti, szintén (free?) jazzesnek szánt, viszont minden ötlettől és érdekességtől megfosztott dobszólók is tökéletesen erőltetettek voltak. Végül több eseménytelen dal végigfolyása után elkezdődött a Fra Mitt Gamle, de hát ennek az előadásmódja is annyira erőtlen volt, hogy igazából ez sem tudta megmenteni a helyzetet, pedig egyébként egy kiváló szám. Ugyanez volt a helyzet a Slave Til En Kommende Natt-al. A színpadon állt két hatalmas fa faragvány, melyek betegesen sovány, magas emberi formákat mintáztak és meglehetősen ősi, totemszerű hangulatot árasztottak. Több élet volt bennük, mint ebben az előadásban. Én értem, hogy ez a zenekar Gaahl legszemélyesebb önkifejezési csatornája, meg azt is, hogy épp “művészibb” időszakát éli, meg biztos unja már a black metalt – csak hát az a baj, hogy ez az egész új zenéje nincs egyben és nem hat. Így ez maximum fricska lehetne a szcéna vagy a közönség felé, de gyanítom többnek szánta. Mindenesetre, ahogy a véleményeket olvastam, nem csak szerintem volt sokkolóan érdektelen a fellépés. Na így lett a „black metal történeti jelentőségűnek” szánt fellépésből jelentéktelen. Hitetlenkedve caplattam a szállásom felé, ugyanakkor nem csüggedtem – a következő napot vártam ugyanis a legjobban a 4 közül.
II. nap
Csütörtökre bővült a helyszínek köre, a standard késő délutáni USF bulik előtt és után ugyanis matiné időben és éjszakai műszakban is el lehetett kapni néhány kisebb bandát a Kulturhuset nevű… nos, kultúrházban. A BTGs koncertek egy kb. Blue Hellnyi, vagy annál kicsit nagyobb méretű teremben zajlottak, ami a tökéletes klubbuli helyszín archetípusa volt.
Elsőként a Ritual Death fellépését hallgattam meg, amely zenekar számomra eleve a fesztivál egyik húzó attrakciója volt. Ha már meditatív és repetitív zenék: a Ritual Death ezt mesteri fokon űzi, csak death / black köntösben, közelebb a death végponthoz. Körülbelül olyan, mintha a Black Witchery-sek valami lassító drogot szednének, és ehhez beújítanának egy billentyűs-dark orgonás horrorfilm rajongót. Na meg minden bonyolultabb riffnél elszégyellnék magukat és leegyszerűsítenék. De igazából a legzseniálisabb az, hogy ez mennyire működik: úgy csupaszítanak le mindent, hogy a végeredmény nem buta lesz, hanem tényleg egy halálközeli rítus. A nedves föld, a csupasz koponyák, a hideg sírkövek: ezeket öltöztették zenei formába ebben a kis klubban, ahol a helyszín jellege miatt különösen működött a kripta élmény, a jó értelemben. Mindent átjárt, mindent megtöltött a szeánszuk – ráadásul baromi jól is szólt a hely, konkrétan a legjobb hangzások között volt, amit valaha hallottam. A zenekar színei a fekete és a vérvörös; most is ezen színekben pompázott a látvány a javarészt piros színpadi lámpákkal. Szintén emblematikus a gitáros-vokálos Wraath fekete csuklyája alól kikandikáló kis, fehér koponya (a logónak és a borítóknak is elengedhetetlen eleme), ami gyakorlatilag eggyé válik a zenekarvezetővel. Puritán, torz témák; kegyetlen megjelenés és pusztító hangulat: senki sem menekült. A fesztivál egyik csúcspontja volt számomra a Ritual Death bő 30 perces szettje – és aznapra vártam még másik két csúcspontot, a Darkspace és az Akhlys fellépésének formájában.
A Darkspace-t mostanában újra gyakrabban el lehet csípni élőben, de nekem ez 2009 óta nem sikerült, pedig akkor életem egyik legjobb koncertélményét kaptam tőlük, ahogy a cseh Black Lights Festival-on a csillagos ég alatt láthattam őket világűr ihletésű zenéjüket előadni. Itt most az USF Verftet kistermében kaptak helyet, így a valódi égitestekre nem volt esély, de a látványtechnika a fellépésük során csillagszerű fényekkel igyekezett ilyen asszociációkat plántálni a hallgatóság fejébe. A zenekar mindig komolyan vette kozmikus koncepcióját: ruhájuk és arcfestésük űrlényszerűvé teszi őket, és a szövegeik is egy földöntúli, általuk kreált nyelven szólnak, ha épp nem hasonló tematikájú filmes bevágások. Már a beállás során teljes maskarában, rezzenéstelen arccal pengettek a színpadon, majd minimális fehér fényekkel, javarészt sötétségbe burkolózó színpadképpel belecsaptak a remek Dark 1.2-be az első anyagról. Feszes, pontos élő basszus és gitárok; na meg precíz dobgép használatával fokozzák az emberi világtól távoli hangulatot. Kevés füst, egyszínű kékesfehér, de látványos élekkel operáló megvilágítás jelezte a leszállást az idegen bolygóra a Dark 2.10 alatt, hogy aztán a 20 perc körüli Dark 4.20-ban már különösebb gravitáció nélkül lebegjünk újfent az űri világban. Tökéletes setlisttel operáló professzionális performansz volt, bár sajnos a hangzás lehetett volna erőteljesebb is. Akárhogy is, nagy és újfent életreszóló élmény volt a fellépésük – ezek miatt járunk koncertekre, és nem csak otthon hallgatjuk a zenét.
Aznap a nagyteremben még megnéztem a Venom és a Behemoth rutinos előadásait, melyek profi módon kényeztették a közönséget. A Venom a stílus névadó Black Metal eljátszásával indította a szettjét, ami egy black metal fesztiválon… nos, stílusos volt. Eztán is záporoztak az olyan alapművek, mint a Leave me in Hell és a Welcome to Hell. Nem lehet belekötni se az előadásmódba, se a setlistbe – az már csak az én szubjektív ízlésem, hogy a black metal első hullámának zenekarai jellemzően egyszerre csak rövid ideig tudnak lekötni. Mondjuk akkor maximálisan, így némileg extrém módon a fél koncertet vadul bólogatva végigtátogtam, a másik felét meg már nem néztem meg.
A Behemoth újabb lemezei zeneileg tökéletesen érdektelenek számomra, de 1991 óta ugyanazt a mondanivalót képviselik, ami elismerésre méltó. Annál is inkább, hogy ez gyakran okoz konfliktusokat szülőhazájukban, Lengyelországban. Bergeni fellépésük előtt fehér vászon takarta a színpadot, amire a háttérből való megvilágítással játszva a felvezetés alatt mindig csak egy-egy tag mozgó sziluettje rajzolódott ki, gigászi méretekben. Aztán lehullott a lepel és elkezdődött a műsor. A közönség láthatólag eksztázisban volt, kiváltképp, amikor némi pirotechnika is szerepet kapott, vagy amikor 1-1 zenész felment a színpad két oldalán épített állványokra játszani. Az újabb számok között helyet kapott több középső időszakos klasszikus is, mint a Conquer All vagy a Demigod; amik azért szerintem hallhatóan jobb zenék, és amikre én is örömmel zúztam némi nosztalgikus éllel, visszagondolva a Yukas, Undead fesztiválos fellépésükre 2007-ből (akkor láttam őket utoljára). Nergal egy ponton örömét fejezte ki, hogy a zenekar idén 33 éves, így jó esélyük van, hogy tovább éljenek, mint a jelzőkkel illetett Krisztus; majd belecsaptak a valaha írt első Behemoth szám, a Cursed Angel Of Doom eljátszásába, kisebb őrületet okozva ezzel. Később jött a klasszikus Chant for Eschaton 2000 finoman újrahangszerelt verziója is, aminek eredetijét szintén nagyon szerettem tizenévesen, és most is működött. A végén kicsit azért már túl lett tolva a dolog, amikor ezernyi kis fekete papírfecnit röptettek a közönség felé, de objektíve csak ennyi az, ami felróható nekik – a többi már egyéni ízlés kérdése. Teljes erőbedobással és a meghívás iránti maximális hálával játszottak, láthatólag sokat jelentett nekik a norvég földön való fellépés lehetősége.
A nap 3. csúcspontja a Ritual Death és a Darkspace után a közelmúltban Budapesten is fellépő Akhlys volt, akikre egészen fél 1-ig kellett várni, hogy az ütemezés szerint a húrok közé csapjanak a Kulturhusetben tartott Night Shift keretein belül. A hazai bulit MZ kolléga méltatta – aki esetleg nem volt ott a Blue Hellben, az igazán bánhatja. Én természetesen nem estem ebbe a hibába, lévén az Akhlys-t napjaink egyik legizgalmasabb black metal kísérletének tartom, és ezt a bergeni fellépésen is megerősítették. Vörös fények, a megszokott groteszk rituális maszkok által dominált megjelenés és ezer közül is felismerhető gitárhasználat dominálta a koncertet, mely során olyan tömény rémálom tengerbe burkolták a klubot, hogy szinte harapni lehetett azt. A közönség az új számokat (nemrégiben jelent meg a zenekar 4. albuma) még érezhetően nem ismerte annyira (sok beletapsolás volt a számok közbeni belassulós-leállós részekbe), de hogy ugyanannyira hatott rájuk, mint a korábbi lemezekről játszott alapvetések (Ephialtes, The Dreaming Eye, Incubatio), az egyértelmű volt. Tömény, de jól kihallható gitár-dob hangzást kaptunk, viszont a vokál alig vagy egyáltalán nem hallatszott – amikor épp kicsit igen, akkor olyan volt, mintha Naas Alcameth-nek a turné korábbi állomásain javarészt elment volna a hangjából a magas. Cserébe az ember velejéig hatoló hangszeres szólamok közvetlenül a psziché függönnyét szaggatták, így a “hiányérzet” kifejezés megfogalmazása fel sem merült bennem akkor és ott – akkora ereje van a zenéjüknek, hogy bőven működik az egyébként nagyon jellegzetes vokál nélkül is. Méltó megkoronázása volt ennek az erős második napnak.
Hamarosan jövünk a 2. résszel – a fesztivál harmadik és negyedik napjának a beszámolójával!
Írta és fényképezte: sothis
