Ritka pillantok egyike volt ez a koncert. A sötét zenék híveinek kedvezett a fővárosi Supersonic, mely három black metal együttesnek biztosított fellépési lehetőséget. Fogalmam sincs mikor jártam itt utoljára és milyen buliban, az biztos, hogy a miliő nem változott, minden olyan, mint évekkel ezelőtt, kellemes hangulat és kb. 40-50 körüli nézőszám fogadott, amikor lementünk a klub pincéjébe. A tengerentúlról érkező, coloradói Akhlys épp most kezdte meg EU turnéját, a budapesti állomás volt a második a térképen, így az esemény kiegészült, két feltörekvő honi formációval: a Voidshrine és a Lidérc nyitotta az estét.
A Lidérc zenekarra már vadászom egy ideje. Kitűnő bemutatkozó lemezükről ITT írtunk, viszont élőben nem láttam még őket. A csapat a honi black metal underground tapasztalt zenészeiből áll, akik többször bizonyítottak és minőségi munkákat / albumokat pakoltak le az asztalra. Akinek mondanak valamit a Mistcavern, Niedergang, Infectus, Lepra nevek, akkor annak nagyjából körvonalazódhat a tagság, hogy milyen irányban mozog a Lidérc. Nyers / kaotikus, de sajátos értelmezésben fogant black metalt játszott a kvartett, két gitárra / basszusgitárra írt izgalmas témákkal. Zenéjük hasonló az időutazáshoz; visszatérés a black metal eredeti / primális gyökereihez, mely egyben a csapat egyedi koncepcióját is erősítette, az ellensúlyok viszont a dallamos gitárrészekben voltak elrejtve. Nem a modernitás vagy a disszonancia felé húz a Lidérc, hanem létrehoz egy zenei csatateret, amely merít a régi időkből, közben megreformálja és a saját képére gyúrja át. Ez az újító szándék értkelendő dolog. Maga a koncert nem volt zökkenőmentes: kissé aránytalan / éles hangzás a kezdésnél, ami valamennyire a harmadik – negyedik szám környékén stabilizálódott, a basszusgitár viszont a gyors részeknél sem volt könnyen kivehető. Az összkép értékéből nem vett el, mivel a lassabb / alattomosabb témáknál megjelent a muzsika alja, de amit furcsállottam, hogy a lábcin (?) érdekesen helyezkedett el a zenében. Szaggatott hangja néha megbontotta, az amúgy dinamikailag változatos számokat, mintha ki lett volna vágva egy rész a dobsávból. Ezt az egyetlen zavaró tényezőt leszámítva, impresszív performance-t tudhat maga mögött a csapat. G. Caesus és Agost K. ügyeskezű gitárosok, voltak bonyolultabb struktúrával rendelkező nóták a Profán Mystérium-ról, gond nélkül lejátszották azokat is. Comes Listhius énekes szuggesztív jelenléte tovább erősítette a lidérces víziót, pontosan tudta, mit kell csinálni, hogy az aura egyre fényesebben ragyogjon az idő előrehaladtával. Műsoruk utolsó harmadában átszellemültebbé váltak / belejöttek a muzsikálásba, a foglalkozás pedig elérte a célját. Remélem, találkozok még velük, tehetséges brigád!
A Voidshrine friss formáció, soraiban ismert és a honi undergroundban aktív arcokkal. Csakúgy, mint a Lidérc esetében, az összekötő kapocs az Inner Awakening Circle kollektívája, melynek utolsó felvonása, a XI. Inner Awakening fesztivál volt, szintén itt. (Beszámolónkat IDE kattintva tudjátok elolvasni!) A Voidshrine egy totálisan új személyiséggel rendelkező entitás, más, mint az eddigiek, persze továbbra is a black metal ösvényén járunk, felfedezetlen territóriumok után kutatva. Ami egyből mellbevágó élménnyel szolgált, az a hangzás javulása – egyszerűen nem tudok belekötni. Külföldi bandákat megszégyenítő módon indították útjára azt a hatalmas, fekete hangörvényt, amibe bármelyik pontnál sétáltam bele, ugyanaz a balanszált / energikus sound fogadott. Szenti Árpád dobjátékát mindig öröm figyelemmel kísérni – ez most is így volt. Olyan húzása / sodrása volt a számoknak, mintha vasmarokkal fognák az embert és forgatnák egy atommag körül, minden irányban centrikusan. Sötét és komor hangulatokat festett rétegzett zenéjük, érezni lehetett benne az északi (nordikus) vonalat, de helyt kaptak elvontabb részek is. Volt egy kifejezetten hosszabb lélegzetvételű tétel, ügyes témaváltásokkal, szerintem közelített a 10 perchez, de végig ott tartotta az ember figyelmét. A muzsikusok között összhang dominált, az egyik gitárosnál vettem észre félhang eltérést egy szóló közben, de az nem volt vészes. Maga amúgy, az egész koncert tekintélyt parancsoló hatással bírt, ugyanis sikerült a Voidshrine zenészeinek egy olyan különös atmoszférát teremteni a fellépésük során, ami odaszögezte az embereket. Az alműfajokra / tónusokra szétbontható és más műfajokkal is bátran kollaboráló black metal, egy újabb arcát láthattuk visszatükröződni a Voidshrine személyében. Ezt a képet érdemes lesz megjegyezni – bő óráig volt jelen – de ez idő alatt le tudtam szűrni, hogy bennük sokkal több rejlik, mint elsőre gondolnánk. Énekesük apokaliptikus főpap módjára szórta az igéket, az image visszafogottabb, mint valaha, csupán fekete hosszúujjú ingek és fekete ruházat. Elég is. Se számcímek, semmilyen plusz információ nem állt rendelkezésemre velük kapcsolatosan, mivel ez volt az első nyilvános fellépése az együttesnek, így maximálisan a zenére koncentráltam. Állítólag kész a Voidshrine debüt LP, rettentően kíváncsi vagyok, hogy az élőben manifesztált erőket és furcsa hangulatot milyen mértékben tudták a dalokba préselni / a hanghordozóba zárni. Az előjelek alapján, eléggé ígéretesnek tűnik.
Az Akhlys munkásságába az utóbbi pár évben merültem bele. A fülem mögötti kispolcon ott pihentek már egy ideje, aztán egy Bardo Methodolgy interjút elolvasva, mely a zenekarvezető, gitáros / énekes Naas Alcameth-tel készült, előpattintottam az első, Supplication című nagylemezt. A dark ambient világába kalauzoló túlvilági horror és sötét álmok keverékére épülő anyag azonnal megfogott. Ezt a textúrált, infernális hangokkal átitatott borzalmat már korábban megtapasztaltam az Akhlys elődjének számító Temple Of Not formációnál. Valójában ezt az ambient vonalat volt hivatott az Akhlys továbbvinni, mely a második albumra paradigmaváltáson ment keresztül: teljes zenekarrá nőtte ki magát, élő hangszereléssel és monumentális black metal struktúrákkal operálva. Naas Alcameth főzenekara, a Nightbringer volt a másik kiindulópont számomra, hogy kivételes képességű emberekkel van dolgunk, és az Aoratos lényét még nem is említettem.
A Melinoë és a The Dreaming I albumokat sokat hallgattam, a legutóbbi opus, a House of the Black Geminus viszont csak párszor pörgött le, viszont egyből levettem, hogy grandiózus alkotásról van szó, masszív anyag született. Rettentően kíváncsi voltam, hogy miként képes az Akhlys ezt a könyörtelen hangokba zárt nem evilági víziót mely az álmok és a halál birodalmába vezet, a színpadon / élőben reprodukálni. Van egy érdekes dolog, amelyet évtizedek folyamán tapasztaltunk: bármilyen tengerentúlról érkező csapat, de leginkább amerikai, nyomjon az bármilyen zenét kezdve a freejazzen és rockabilly punkon át egészen a grindcore death metalig, az mind úgy fogja játszani az egészet, amitől szétszakad az arcod és megsemmisülsz. Teljesen mindegy milyen műfajban tolják, abban lesz egy olyan varázs, majd katarzis, amit csak náluk láttunk a valóságban érvényesülni. Félreértés ne essék: más külhoni, európai bandák is felszántják a deszkákat, ahogy kell, de valami varázslat mégis van a messziségből érkezőkben. Nagy bűvészek. A másik érdekesség, amit megfigyeltünk, hogy az esetek többségében hangosak. Sokszor túlságosan is. Az Akhlys mindkét esetben megfelelt: a mágia mellett, sikerült olyan rettentő hangosra / metsző élesre beállítani a gitárokat, hogy az amúgy felsőligás kalapálógép dobosuk munkájából a terem felétől / hátul már csak egy mechanikus masszát hallottam. Pedig a nyitó, The Mask of Night-Speaking óriási nóta. Eoghan lábai, mint valami precíziós gépezet úgy pörögtek / őröltek, a pergőt nem lehetett kivenni, pedig zenéjük sarkalatos pontja az az ütemhelyezés és jelölés. Rengeteg volt a magas hang, sistergő, már – már fülsértően hangos / zajos gitárok, de hiába próbáltam volna előrébb menni, kb. lehetetlen volt, mert az Akhlys fellépésére szinte megtelt koppig a terem. Mondjuk ez teljesen érthető, ugyanis nem minden hétvégén lép fel hasonló kinézetű / kisugárzású zenekar, mint az Akhlys. Az amúgy rendkívül tömény, pusztító erejű black metal muzsikát tovább súlyosbította a zenészek, zord és szinte filmbeillő, barbár kinézete. A rémálmokat egészen idáig valahogy máshogy képzeltem el fizikálisan, de a rituális maszkokba burkolt démonzenészek látványa sokkolóan hatott az audió-brutalitással együtt. A már említett Bardo Methodology egyik interjújában szó esik erről is (elolvasható ITT), hogy mit szimbolizálnak ezek az álarcok, és hogy valójában az átszellemülés részeként működnek / személyre szabottak. Rettentő vaskos volt a hangzás, próbáltam a hangerőtől elvonatkoztatni, amennyire csak lehet, így oldalt kívül meghallgattam pár dalt, hátha. Végre ki tudtam venni a dobot: hihetetlen masszívan megküldte a dobcuccot emberünk, néha már gépiesen hideg / lelketlen atmoszférát árasztva magából. Ott volt végre a zenében, csodálatos helyen a pergő is. Meg a fillek és cinezések. Technikailag is a toppon voltak, nem tévesztettek. Párszor sikeresen behúztak az útvesztőbe (a Somniloquy majd a Maze Of Phobetor alatt), olyan érzésem volt, mintha valami furcsa labirintusban lennék, a saját tudatom labirintusában, ahol a realitás és a képzelet falai egyre jobban elvékonyodnak… Ahol megnyílik a tudatalattid kapuja, mélyen, valahol ott bolyongtam… Pár dark ambient tétel is befurakodott a számok közé, tovább erősítve ezt a pokoli légkört. Sokszor eszembe jut még az Emperor, mint párhuzam velük kapcsolatosan, de ezt most végleg el kell oszlatnom. A régebbi anyagok bizonyos aspektusaiban tán helytálló még ez, de az Akhlys mostani formája más-világ. Egy másik, belső dimenzió, és ez annak a kivetülése. A záró The Dreaming Eye és Incubatio kettőse végül feltette a koronát az estére.
Őszintén remélem, nem ez volt az első és utolsó találkozásom velük. Lemezen meggyőztek, itt élőben, a hangzásbeli hiányosságok ellenére is, őrületes energiákat hoztak létre / mozgattak meg a színpadon, ezt át kell élnem újra. Ráadásul mindkét magyar csapat remekül teljesített, és mintha mindannyian kicsit megsemmisültünk volna az álom és valóság közötti úton.
Fényképek: sothis
Írta: MZ
