ELŐADÓ: Sear Bliss
ALBUM: Heavenly Down
SZÁRMAZÁS: Magyarország
MEGJELENÉS ÉVE: 2024
STÍLUS: black metal
HONLAP: https://www.facebook.com/searblissband
ÉRTÉKELÉS: 9.9/10

 

Hosszú szünet után – hatévnyi várakozást követően – látott napvilágot a Sear Bliss új albuma, a Heavenly Down. Az előzetesen megjelent anyagok, illetve a fellépéseken játszott dalok nagyon biztatóak voltak, úgyhogy izgatottan ugrottam neki, hogy a hosszú és kalandos alkotómunka után megszületett lemezben minél inkább elmerülhessek. Az album keletkezésének körülményeiről hosszasan beszélgettünk Andrással, úgyhogy ebbe most nem szeretnénk részleteiben belemenni –azonnal a nyolcdalos jövevényre fókuszálunk.

 

Helyből adja magát a kérdés, hogy mennyire illeszkedik az új anyag az eddigi albumok sorába. Nos, erre a kérdésre meglehetősen nehéz válaszolni minimum két nagyon egyszerű dolog miatt: az egyik, hogy tavaly ünnepeltük a zenekar fennállásának harmincadik évfordulóját. Ez tulajdonképpen majdnem egy fél emberöltőnyi periódus – a csecsemő- és kisgyerekkort is beleszámítva –, és ennyi idő alatt még ha egyetlen emberről is lenne szó, akkor is jelentős változást okoznak a különböző élethelyzetek és tapasztalatok. Ezek elsőre talán üres szavaknak hangzanak, de hogy egy adott élethelyzet mennyire számít, azügyben javaslom meghallgatni az Arkhē anyagát: ez András projektjének eleddig egyetlen albuma, amelyik egy számára meglehetősen nehéz periódus során készült. Érdemes meghallgatni és összevetni az előtte-utána megjelent Sear Bliss-anyagokkal: ég és föld a különbség, és itt csak egyetlen ember egyetlen élethelyzetének változásáról volt szó. A másik, hogy az ezen hosszú idő alatt elkészült kilenc album kilenc különböző felállással valósult meg, és azzal együtt, hogy a csapat kreatív magja többé-kevésbé azonos tagokból áll össze, az új tagok okán sok külső hatás is érte az alkotói gárdát, tehát emiatt is folyamatos és izgalmas változás érhető tetten a stílusban.

 

Nem tudok szabadulni az albumborító látványától: ugyanúgy a Phantoms borítóját látjuk, csak harminc év távlatából, és erre a látványra tökéletesen hajaz a zenei anyag is. Kris Verwimp festő ismét nagyot alkotott. Ha a Sear Bliss kalandos zenei pályafutásában egy pontot kellene referenciának válasszak, akkor a mostani anyag leginkább egy visszatérés-a-gyökerekhez stílusú album – gondolom ezt több tucatnyi hallgatás után, megpróbálva teljesen elszakadni a borító látványától. A lemezkritika a világ talán legszubjektívebb műfaja, hiszen az, hogy valami egyetlen embernek tetszik-e vagy sem, tulajdonképpen teljesen egyénfüggő – így azért, hogy a fentebbi érték egy fokkal egzaktabb legyen, kisebb műelemzéssel készültünk.

 

 

Ha valaki az első dalból, az Infinite Grey-ből csupán csak az első egy percet hallgatja meg – de az sokszor és alaposan –, már akkor feltárul előtte a zenekar eszköztárának jelentős hányada. Kellemes intro – csak hogy fel tudjunk készülni az utána következő zúzásra. A Sear Bliss egyik nagy erőssége, hogy mesterien játszik az ellentétekkel: a fémfúvósok recsegése és a billentyűk puhasága helyből egy jelentős hangzásbeli ellentétet okoz. A gitár és a dob sebessége általában – mint itt is – tökéletes kontrasztban van a fúvósok vagy a billentyű lassú dallamvezetésével. Mesteri a dalszerkesztés: az első és a második zúzósabb rész közötti átkötés tökéletesen illeszkedik a 2:10-nél kezdődő részhez, amelyiknek a pattogós ritmusa tökéletesen passzol a dalba – pedig az ember azt gondolná, hogy ilyen ritmust ebben a műfajban csak a dalba belegányolni lehet. Tovább hallgatva dalt, az eszköztár további elemei tárulnak fel: senki sem akarja túljátszani a maga részét, azaz megvan a tökéletes egyensúly. A billentyű és a fémfúvósok a csúcspontokat hangsúlyozzák, akárcsak a dob: prímán szét lehetne duplázni ezt a dalt, és valószínűleg sokkal vértelenebb lenne a végeredmény. Teljesen őszinte leszek: az első pár hallgatás után inkább gyorsabb befejezést vártam a végére… aztán kiderült, hogy teljesen egységes a dal szerkezete így is.

 

Hallgasd meg többször egymás után a Watershed-et, a második tételt! Talán az egyik mintapéldája lehetne az igényes számszerkesztésnek: papírra ceruzával föl lehet írni az ABCD részek sorrendjét – aztán a sokadik hallgatásnál derül ki, hogy a viszonylag átlátható dalszerkezet mennyi bonyolult díszítéssel van ellátva. Mindig történik valami: egy pici kiállást hallhatunk itt, billentyűt-éneket ott, nem tolakodóan, mindig csak annyit, hogy ne fulladjon unalomba semelyik rész se, és ez is az egyensúlyok tökéletes eltalálása. A fentebbi elemek „helytelen” adagolásából könnyen előállhatna valami halálra bonyolított barokkos giccs, de nem, az egyensúly tökéletes. Ja, és különösen tetszik a dal keretes szerkezete – nem is olyan könnyű ilyesmit csinálni.

 

Az album talán leggyorsabb tétele következik, a The Upper World – lám, megint egy újabb Sear Bliss eszköz. Ha végighallgatod a diszkográfiát, ki fog derülni, hogy – azzal együtt, hogy a metal egy meglehetősen gyors műfaj – a Sear Bliss dalaiból a fürgébbek is gyors középtempósak, így a The Upper World sebessége sem éri el a 200 bpm-et. A pörgős, gyors kezdést követő disszonáns két hangból álló kiállás nekem elsőre elég idegen volt, mindenesetre ez a rész tökéletesen képes megteremteni a feszültséget a bevezető után. A nagyjából 1:40-től kezdődő, fúvósokkal díszített döngölés valami egészen zseniális: tulajdonképpen semmi kiemelkedő vagy extra nincs ebben a részben – leszámítva azt az elképesztő energiát, ami belőle árad. A második ismétlés – amikor még az ének is megszólal efölött rész fölött – szerintem az album egyik csúcspontja, és ha a tisztelt hallgatóság erre sem szedi szét a koncerttermet, akkor nagyon el fogok csodálkozni. Nagyjából 2:50-nél jelentős sebességváltás, és egy lassú, egészen apokaliptikus rész következik – hátborzongató, mégis tökéletes egységet alkot a dal fennmaradó részével. Szerintem jó párszor meg fogom én még ezt az anyagot hallgatni, és biztos változni is fog a véleményem, de egyelőre szoros versenyben a The Upper World a nagy favorit.

 

 

Következik a címadó dal, a Heavenly Down. A dinamikával való játék egyik szép példáját hallhatjuk: az ének alatt viszonylag lassú tempó, melyet a dob, a basszusgitár és az ének is meghatároz, és ehhez képest jelentős feszültséget okoz a gitár tremolo picking játéka – és erre a feszültségre csak ráerősítenek a fúvósok. A harsona fémes hangja már önmagában is egy elég speciális légkört teremt, azonban PZ mester időnként olyan dallamvezetést használ, hogy az utolsó pár hanggal az addigi átlagos dallamhoz képest lefelé megy, és ez a húzás meglepő, egyben borongós hangulatot teremt – és ezen a tételen ez például nagyon érződik.

 

Ötödik dal: a Forgotten Deities az album egyetlen instrumentális tétele, ami amúgy sem egy túl gyakori dolog a Sear Bliss munkásságában. Az intro-ként és outro-ként használt instrumentális részeknek általában komoly szerepük van, de egy csomó esetben azért felmerül a kérdés: nem lehet, hogy csak valami vattát, azaz helykitöltőt hallunk, hogy meglegyen a darabszám? Hát, ha valami nem igaz erre a dalra, akkor az ez: tökéletes példája annak, hogy a Sear Bliss mennyire tág határok között mozgó, és mégis mennyire egyedi hangzással operál. Soha nem volt idegen számukra az elektronika használata – erre ez a szám is egy tökéletes példa –, de ami ennél is fontosabb, az az a melankolikus hangulat, amit megteremt: a soha véget nem érő, harminc éven átívelő ősz képe jelenik meg előttünk… a borítótól legkevésbé sem függetlenül.

 

Természetesen adja magát, hogy egy ilyen lassú és elgondolkodtató tétel után valami gyors, robbanásszerű következzen: hát pontosan így szól a The Winding Path, ahol a dob ellenpontozása csak fokozza az amúgy sem alacsony sebességet. Nagyon érdekes – és ritkán használt – megoldás, hogy adott részek csúcspontja nem a rész végén, hanem az elején van: a gyors dob az adott riff második felére lassúba válik, ezzel egyrészt lehetőséget kínál arra, hogy az ember már egy kicsit túráztassa magát az ismétlésre készülve, és tökéletes arra is a The Winding Path esetében, hogy egy gyors részt egy lassúba vezessen át. Hogy a Sear Bliss mennyire nem a konvencionális megoldások híve, arra ez a dal is egy tökéletes példa lehet: az ABCA rész után az ember teljesen biztos benne, hogy itt márpedig egy B és C rész újrajátszásával ismétlünk, de nem: megszakad a zenei gondolat, és egy billentyűs „szintipop” átvezetés következik, amely szervesen ízesül az előbbi részhez, ráadásul mindehhez még külön színezést is ad a fretless basszusgitár hangszíne. Hosszasan lehetne még erről a dalról regélni – például a szóló felvezetéséről és befejezéséről –, de talán nem elhamarkodott az utolsó előtti tételre, a Chasm-ra ugrani.

 

Az album legapokaliptikusabb tétele, az ehhez szükséges teljes eszköztár felvonultatásával: gyors duplázással megtámogatott riff-ek, rézfúvós és férfikórus – és ez az a pont, ahol érdemes talán zeneileg egy picit kitekinteni, és egy közeli ismerős, a Thy Catafalque dalai között kotorászni. Hasonló stílus kerül elő az Alföld album Csillagot görgető című dalában, talán annyi különbséggel, hogy ott konkrét bibliai idézetet is hallhatunk; a két dal összehasonlító elemzése vastagon kilóg e maratoni műelemzés kereteiből, ami viszont tény: talán a Chasm a legszínesebb, legheterogénebb dal az egész albumon. Annyira változatos – különösen a gyors énekrészekkel jellemezhető közepe –, hogy az ember első közelítésben akár több dalként is el tudnál képzelni a részleteket.

 

 

Melodikus bevezetéssel kezd az album utolsó dala, Feathers in Ashes: ez a szám egy tökéletes portfólió mindabból, amiről eddig szó volt, és tulajdonképpen a Sear Bliss zenei jellegeinek teljes eszköztárát mintegy átismételhetjük vele.

 

Hát akkor térjünk a lényegre: mennyi az annyi? A kezdetek kezdetén nagyon elégedetlen voltam az anyaggal: az első pár hallgatás után teljesen biztos voltam benne, hogy ezt én már hallottam valahol. Ez a kép annyiban változott, hogy mostanra teljesen biztos vagyok benne: igen, hallottam, nyolc különböző albumon, és tulajdonképpen ez az anyag a Sear Bliss eszközeinek és stílusjegyeinek egyfajta kvintesszenciája. Az alkotók egy teljesen homogén alkotást tettek le az asztalra: mindenki azt és annyit adott hozzá saját magából, amennyi egy kiforrott, és a Sear Bliss jegyeit magán viselő albumhoz kell. Nem Arkhē-t hallunk benne, nem Savaria Allstars Punk Orchestra-t, nem Niedergang-ot és nem is River Ablaze-t, hanem egy kiforrott és összeért Sear Bliss-t. A pontozásnál csak relatív értéket szabad használni, hiszen minden zenekar teljesítményét saját magához érdemes mérni; a Sear Bliss-szel való közös történetem okán számomra tízpontos a Haunting, így huszon-mittudomén hány év távlatából is, szégyenkezve, homlokomat ráncolva csak 10 pontnál kevesebbet tudok adni erre az anyagra: így lett 9,9.

 

Az korongot sokadjára hallgatva is régi emlékek törnek fel a múlt homályából: középiskolás koromban a Múzeum körúton a telebagózott, büdös telefonfülkében ülve egy pár üveg sör társaságában hallgattuk egyik kedves barátommal a Haunting-ot – ekkor már tudtuk, hogy mit jelent az extrém metal, ismertük a black metal-t is jó ideje –, és amikor végighallgattuk az anyagot, kivert minket a víz, és teljesen biztosak voltunk benne, hogy ilyen zene márpedig nem létezik.

 

Valami történt abban a Múzeum körúti telefonfülkében, akkor, harminc éve, ami a mai napig kitart…

 

Írta: Á