Szeged az utóbbi időben / években, képes újfent / alkalomadtán meglepetéseket okozni: tavaly például bele lehetett futni lengyel módra füstölt stoner / doom ördögimádatba, melyet a Dopelord zenekarnak köszönhettünk, de korábban volt itt japán csodabogár kollektíva is, akik az Acid Mothers Temple & the Melting Paraiso U.F.O. néven rezonáltak a kozmosszal. De említhetném, a tavaly nyár közepén svájci óra precizitással maga körül mindent elpusztító grindcore orkán, az Exorbitant Prices Must Diminish nevű formáció stílusgyakorlatát is, melyhez hasonlót ritkán hallani a napfény városában. A svéd The Arson Project és a dán Hexis kettősét már nem is mondom, pedig az is egy bitang erős este volt.
Helyszín tehát Szeged, Városi Rock Klub, két banda a terítéken. A LEM nem mai gyerek, környékbeli black / death metal undergroundban jártas zenészek alkotják, páran az újkeletű death / thrash Scrofa formációban is érdekeltek, így van átfedés a két csapat közt. A Scrofa direktebb támadás zeneileg, a LEM viszont nehezen kategorizálható, szóval maradjunk annyiban, hogy egy sokoldalú metal extrémitás. Bemutatkozó anyag plusz nagylemezzel rendelkeznek (Twelve Who Stole The Rain) illetve egy friss EP van készülőben, a műsor is az ezeken hallható nótákból épült fel. Egészen szuper hangzás fogadott: ketten gitároznak Csuka (basszeros) mellett a bandában, jó vaskos és egészségesen kerek volt a sound. Minden hangszeres egyben szólt, nem voltak elmászások, Bálint dobjátékát öröm látni és hallani, még mindig pompásan megküldi a cájgot. Csak így lehet! A finomabb témák / ütemek is jazzes könnyedséggel lebegtek. A blastbeatek íve szépen kanyarodik, minél több blastbeat egyenlő naaaagy széles mosoly. (Több blastbeatet a parlamentbe! Több blastbeatet a magyar háztartásokba!) A tréfát félretéve; most is ügyesen bazseváltak a fiúk, Márk zord, hatlábmély hörgései rettentően adják a flasht, a zenei rész is frankón kinőtte magát. Jöjjön az a kislemez és tessék élőben még többet játszani! Come on!
Izland, azon belül Reykjavík csodálatos városából jött a hat tagot számláló Devine Defilement. Először járnak Magyarországon, európai turnékörön és ez valahol azon ritka pillanatok egyike, hogy a szigetországból pont nálunk tették tiszteletüket. (Bárki szervezte így, köszönet és hála érte!) A Devine Defilement brutális slam death metal / tech death metal keverékével operál sok – sok breakdownnal tarkítva, amiből élőben hatásos elegy kreálódott a VRK színpadán. Némi átszerelést követően belekezdtek perfromanszukba és gyakorlatilag bő órán keresztül nem volt megállás. Daráltak, zúztak, derékból hajlongtak, ahogy kell, semmi jelét nem mutatták fáradtságnak pedig egyik énekesük, Ingólfur Ólafsson még a koncert elején említette nekem, hogy kissé kimerültek és hogy hosszú volt az út Krakkóból idefelé. Amilyen családias volt a légkör lenn a VRK-ban, annyira voltak lelkesek a srácok – ezt többször is hangoztatták, hogy milyen frankón érzik magukat. A szerény nézőszám ellenére volt tánc, hajazás és sörlocsolás. Ez füllel hallhatóan játékukra is hatott és motiválta őket, ugyanis könyörtelen brutalizálásnak lehettünk szemtanúi. Dobosuk – Stefán Friðriksson – mesterien husogtatott / duplázott, mindenféle görcsös ráfeszülés nélkül, full lazán tolta le a bulit. Az Age Of Atrocities háromkezesnek (!) tűnő dobtémáit is ugyanúgy hozta, mint lemezen, le a kalappal előtte. Két gitárral verették a fémet, mellé a basszerosuknak (Arek Alejnikow) is pont olyan berzerker kiállása volt, mint a többieknek és mintha lassított üzemódban képes lett volna keresztülgyalogolni egy téglafalon. Rezzenéstelen arccal. A változatosságukat tovább növelte a dupla vokál: Ingólfur mellett Freyr Hreinsson hörögte a Devine Defilement sorait, csak másabb tónusban. Az új album dalai voltak terítéken érthető módon, de nem tudnék kiemelni számokat, mivel nekem ez egy kompakt kegyetlenkedésnek tűnt, ami alól csak a lassú, kimért, slambe hajló részek nyújtottak némi pihenőt. Dinamikailag / technikailag ügyesen felépített zenéről beszélhetünk a Devine Defilement esetében, viszonylag ők egy friss hajtás, de minden tehetségük és tudásuk megvan ahhoz, hogy sokkal nagyobbra nőjenek. Talán a halkabb (?) hangzás volt az, amiben eltértek a srácok a LEM zenekartól, én személy szerint toltam volna még rá, hogy még fajsúlyosabb legyen, de így is nagyon rendben volt – egy kedd estéhez képest meg főleg.
Az egy dolog, hogy az ilyen bulik annyira ritkák felénk, mint a fehér holló (mondjuk, nem csak nézni kell, hanem látni is érdemes) az külön öröm volt számomra, hogy újra találkozhattam Ingólfur-ral és a többiekkel. Jót diskuráltunk. Még mindig azok a végtelenül kedves és barátságos emberek, akiket annak idején megismertem kinn Izlandon, a Reykjavík Deathfest-en, még évekkel ezelőtt.
Írta: MZ
