A francia Norma Evangelium Diaboli évente csak néhány anyagot ad ki, de azokat jellemzően igyekszem meghallgatni. A NoEvDia elsősorban a Katharsis és a Deathspell Omega által vált ismertté a korai éveiben, melyek közül a DSO-féle disszonáns black metal vonal azóta is stabil gerincét adja a portfóliójuknak. Ebbe a vonulatba illeszkedik az új-zélandi Verberis is, akiknek The Apophatic Wilderness című harmadik albuma idén jelent meg náluk. Ha nem követném a kiadót, a lemez valószínűleg elkerülte volna a figyelmemet, mert máshonnan nem hallottam róla és nem jött szembe kritika sem – pedig az Ulcerate-ben is játszó, meglehetősen kiemelkedő tehetséggel bíró Jamie Saint Merat dobol a zenekarban, és az Ulcerate azért elég ismert underground death banda. Spoiler: bánhattam volna, ha kimarad.
A Verberis zenéje alapvetően a black-death tengelyen mozog. Az előző albumhoz, az Adumbration of the Veiled Logos-hoz képest a The Apophatic Wilderness közelebb mozdult a black metalhoz – talán ezért is van, hogy az idei lemez nekem jobban tetszik, mint az említett 2022-es (pedig az is kifejezetten jó album volt). A lemez címe a tagadó állításokra épített gondolkodásmódra utal, a borítón pedig egy férfi küzd egy szikla szélén ki tudja mivel – saját kétségeivel vagy épp a létezéssel magával. Nagyjából ezekkel körbe is írható a lemez témavilága: az abszolútumokat elvesztő, kiábrándult ember lamentációja ez, aki saját kétségeinek labirintusában próbál irányt találni és talpon maradni. Ezt a borító hátulján a szövegek elrendezése is hűen tükrözi, ahol a betűk egy útvesztőt alkotnak.
Ha már szövegek: a zenekar elmesélése szerint 9 hónapnyi kutatómunka és kontempláció eredményeképpen születtek meg. A nyitó tétel, az The Emptying of God már az első mondatában megkérdőjelezi az abszolút igazság létét: „What if there was a fundamental mistake in per/spective…”, ahol a perspektíva szó közepén a betűk és azok sorrendje tükrözöttre vált. A szám némi drámai felütés után lassan sodró, néhol töredezett tempóban indul, ahol az összes hangszer: a disszonáns gitár, a néhol előtérbe törő basszus és az ízes dobolás mind-mind ki tud bontakozni. A hangszerek fölött a fröcsögő-hörgő énekhang teszi fel zavarba ejtő kérdéseit. Mire a szám feléig eljutunk, számos váltáson túlvagyunk; majd pedig (noha csak rövid időre) megérkezik a gyors tempó is. Nem csak a gitárkezelés, hanem az egész hangulat is a korábbi DSO-t idézi, méghozzá igen jó minőségben. Dacára a sokfajta tempónak és sokfajta riffnek, az egész szám „egyben van”, remekül építkezik és végighúz ezen a filozofikus-spirituális utazáson.
Az utána következő Labyrinthine Privation először szellősen telt pengetéssel, majd nem sokkal később döngölős riffeléssel folytatja a megkezdett, bolyongással terhelt utat. A tempó ebben a számban is inkább a lassú-közép tartományában mozog, de az előzőnél gyakrabban evez gyorsabb vizekre. A sebesség azonban semmilyen hatással nincs a Verberis zenéjében található sötétség és súly mennyiségére: a lemez elejétől a végéig túlteng ezekben minden perc, legyen az aktuális hangvétel sodróbb vagy épp komótosabb.
Az Arteries Unto Ruin egy két részre bontott opus. Ahogy a lemez B oldalán is olvasható, „Side opens and closes with two parts of Arteries Unto Ruin written in Mar MMXXI”. Hogy miért két külön számként került fel az albumra? Jó kérdés. Egyfelől egyértelműen egy egységet alkotnak: az építkezés az I. részben indul, és csak a II. részben teljesedik ki. Ez a II. rész másfelől általában is pörgősebb, összességében pedig az egyik legerősebb tétel a lemezen; valamivel 4 perc előtt még egy pszichedelikusabb hangulatú epizódot is tartalmaz. Sajátos dinamikája alapján önmagában is megáll, a vége pedig méltó zárása ennek a 40 perces utazásnak: hidegrázós. Kiváló szám.
Ez a lemez (a korábbiakban felsorolt relációk miatt talán nem teljesen meglepő módon) olyan, mint a Deathspell Omega és az Ulcerate jól sikerült szerelemgyermeke. Kellhet néhány hallgatás ahhoz, hogy igazán beérjen, de idővel egyre több minden kibomlik belőle. Különlegessége, hogy a 4 zenész – a vokalista, a gitáros, a basszusgitáros és a dobos – teljesen egyenrangú teret kap: egyik sem kevésbé izgalmas vagy hangsúlyos, mint a másik. Így időről időre azon kapja magát az ember, hogy nem csak a gitár riffek, de például a cinek hallatán is elégedetten bólint. Mindezt úgy, hogy az album nem torkollik öncélúságba, a dalok nem esnek szét inkonzisztens töredékekre. Aki nyitottabb a nem teljesen triviális black/death zenékre, tegyen vele egy próbát – az én lejátszómban gyakori vendég a megjelenése óta.
Írta: sothis
