Mindig szomorú esemény, amikor búcsúztatásra készülünk, és különösen ilyen volt ez a péntek-szombat este. Ezeken a napokon került megtartásra a magyar underground black metal egyik legizgalmasabb seregszemléje, az Inner Awakening utolsó eseménye. Éves váltásban (úgy általában) nyáron a Hellfest-et élvezhetjük a páratlan években, a páros években pedig az Inner Awakening fesztiválhoz lehetett szerencsénk egészen ezidáig. További veszteségekkel is számolnunk kellett, ugyanis az esemény tíz fellépője közül háromnak – a Niedergang-nak, a Lepra-nak és a Dunkelheit-nek – ez volt a búcsúkoncertje. Ami talán segít feldolgozni a veszteséget, az igazából az a hír, hogy nem elmúlásról, hanem egyfajta reinkarnációról beszélhetünk, hiszen ezen zenekarok tagsága javarészt továbbra is aktív marad ilyen-olyan újabb és megújult formációk keretein belül.
Első nap, péntek: Niedergang, Lepra, Barshasketh, Mortuus, Zhrine
Az este első fellépése helyből búcsú volt: a magyar underground egyik legkarakteresebb zenekarát, a Niedergang-ot búcsúztattuk. Én az Átszellemülés albummal kezdtem az ismerkedést, amikor friss volt az anyag, és helyből megfogtak Ágost dallamai és harmóniai. Sajnos nem volt lehetőségem túl sokszor látni őket élőben, de mindig magával ragadott az előadások légköre és elbűvölt a zene hangulata. Az átlagos extrém metal fellépőkkel ellentétben a Niedergang nagyon sokszor játszik az dalok dinamikájával, a konszonáns és disszonáns harmóniákkal, és azzal, hogy a két gitár soha nem játssza ugyanazt – így a megfelelően elhelyezett hangsúlyok, dallamok és harmóniák röpítik a hallgatóságot. A fellépés teljesen professzionális volt a már-már szabványosnak mondható színpadi látványelemekkel; egy kis csavarral az utolsó két dalnál Ágost átadta a gitárt a számos zenekarból – többek között a Lidércből is – ismert Caesusnak, és innentől fogva a kvartett ötösre bővülve működött tovább. Jómagam úgy gondolom, hogy a Niedergang távozásával jelentős veszteség érte a magyar extrémet metal underground-ot, de nyugtasson meg mindenkit az a tudat, hogy a tagság az ötleteit innentől újabb formáció keretein belül valósítja meg.
A második fellépő a szegedi Lepra volt, és hogy az eddig nem túl vidám hangulatot következetesen fenntartsuk, ők is búcsúzni jöttek, akárcsak az előző zenekar. A Lepra is tulajdonképpen megkerülhetetlen színfoltja a magyar extrémet metal underground-nak. Nagyon sok hasonlóság, de jó pár eltérés is megfigyelhető a Niedergang és a Lepra zenéje között: mindenképpen említendők a folyamatosan meglévő dallamok; amíg ezek a Niedergang esetén javarészt könnyen dúdolható dallamos, fülbemászó megoldások, addig a Lepra-nál nagyon sok esetben az ember idegeit reszelő disszonáns akkordokat, akkordfelbontásokat vagy dallamokat hallhatunk. A búcsúkoncert lendületére nem lehet panasz, és ezt a húzást teljes egészében a zene erejének köszönhetünk; mint egy átlagos black metal fellépésen, úgy itt sem történik túl sok minden a színpadon az energiák áramlásán túl. Aznap este kilenc számra volt lehetősége Lepra-nak, és ezzel búcsúztak tőlünk, de természetesen itt sem végleges búcsúról van szó: a reinkarnáció – azaz más zenekarok formájában történő továbbélés – itt is csökkenti a veszteség súlyát.
Az est harmadik fellépője külföldi vendég volt, az Egyesült Királyságból (a gyakorlatban Finnországból, Franciaországból és Szerbiából) érkező Barshasketh. Teljesen őszinte leszek: az első két daluk határozottan nem tetszett, egysíkúnak tartottam a zenét és pozőrködésnek a színpadi produkciót, ám tíz perccel később már szégyenkeztem ezen eretnek gondolatok miatt, ugyanis kiderült: a Barshasketh zenéje ennél sokkal-sokkal többet tud. Kezdjük talán a ritmusszekcióval: a dobok mögött ülő finn szakember, Nagh, egészen kiemelkedő technikai tudásról tett tanúbizonyságot – gondolok itt a négynegyedek alatt dekorációként ütött tripletekre, vagy pedig az eszméletlen tempóval előadott díszítésekre. A dalok dinamizmusa tág tartományban mozgott a disszonáns és merengősebb részekkel dekorált művektől egészen a dallamos-pörgős, duplázóval és blast beat-ekkel díszített tételekig. Nem nagy meglepetés, ők is egy csomó esetben az ellentétekkel játszottak: volt olyan dal, amikor a basszusgitár szólózott és a két gitár adta hozzá a kíséretet, de sok esetben a dalok dinamizmusának váltakozása adott egy teljesen egyedi hangulatot. Nehezen sikerült felvennem a fordulatszámot, aminek viszonylag logikus következménye a feladat: a Barshasketh diszkográfiájának minél előbb történő végighallgatása.
Az esti utolsó előtti fellépője a Mortuus volt – számomra ez volt az első olyan koncert, ahol élőben láttam őket, így nem feltétlenül lesz teljesen megalapozott a következő kritika, de igazából úgy éreztem, hogy talán a Mortuus zenéje volt a leginkább egysíkú az est fellépői közül. Hiányoltam a dinamikára, azaz a lassú és gyors részek ellentétére alapuló játékot, továbbá a számok egy hányadánál fájóan elmaradt a csúcspontok, az átkötések és a riff-ek variálásával kialakítható változatosság. Simán előfordulhat, hogy a hiba az én készülékemben volt – ugyanis gyakorlatilag teltház volt az ő fellépésükön, és osztatlan sikert is aratott a produkció –, így mindebből én leginkább azt a következtetést vontam le, hogy eljött az ideje a Mortuus zenéjével való további ismerkedésnek.
Számomra az első este ezen a ponton véget ért. Mivel eddigre már elég jelentős csúszást sikerült összehozni, tovább lassan huszonnegyedik órája dolgoztam vagy bent a gyárban, vagy itt, ezért úgy voltam vele, hogy nem várom meg az Zhrine fellépését – és ezzel immáron harmadjára sikerült lemaradnom arról, hogy élőben hallhassam őket. Különösen kellemetlenné tette ezt a veszteséget az, hogy többek elmondása alapján az este legjobb fellépését ők produkálták.
Második nap, szombat: Lidérc, Dunkelheit, Belliciste, Sotherion, Acherontas
Megkezdődött az utolsó Innen Awakening második napja, a változatosság kedvéért nem gyászolással és veszteséggel, hanem a reinkarnáció egy szép példájával. Az estét a tegnapi fellépők egy új formációja, a Lidérc nyitotta. Az ő bemutatkozásuk a 2021-es balatonszepezdi Hellfest-en volt, és tavaly is élvezhettük a fellépésüket. Mindenképpen szem előtt tartandó ez a formáció két, többé-kevésbé egy tőről származó ok miatt. Először is a profizmust az, amit szeretnék említeni – azzal együtt, hogy senki nem főállású zenész, mind a zene, mind annak kiadványai, mind pedig az ehhez tartozó merch a lehető legmagasabb szintet képviseli, és szerintem példaértékűnek állítható. De hát mit ér a profi merch jó zene nélkül? Nem túl sokat, és szerencsére a zenével kapcsolatban sem nagyon lehet okunk panaszra. A Lidérc több megszűnő vagy többé-kevésbé aktív formáció gárdájából építkezik, a gitároknál a tegnap búcsúztatott Niedergang-ból ismert Ágosttal és Caesussal – az ő nevük és zenei megközelítésük garantálja a minőséget. Szóval Lidérc: a tavalyi fellépésük óta most láttam őket élőben először, így már nem az újdonság erejével hatottak, tehát figyelhettem a részletekre is. Nagyon tetszik a zene dallamossága: Ágost tulajdonképpen az összes dal elejétől a végéig szólózott – igazából nem is szólókat, hanem kiállásokat, harmóniákat, magasan pengetett akkordokat játszik. Caesus a klasszikus kíséretet teszi hozzá az esetek jelentős részében, de azért vannak olyan gyöngyszemek, amikor hallani, hogy ő is a harmóniákkal játszik – akár a legmagasabb húrokon (és ilyenkor a basszus intéz mindent, ami a G húr alatt történik). Ez egy nagyon veszélyes játék, és nagyon könnyen pofára lehet vele esni, ugyanis egy adott hangszer által játszott harmóniának a másik hangszer harmóniájával is passzolnia kell, és ha aprócska porszem is kerül a gépezetbe, akkor csak magas, falsan játszott hangok sorozata lesz a dalból. Itt erről szó sem volt: izgalmas harmóniákat és dallamokat halhattunk egy órán keresztül, és talán nem túlzás azt mondani, hogy nagyon fülbemászó volt a zene (amit mondjuk az ember pont nem várna az extrém metal esetén). A másik, amit külön kiemelnék a Lidérccel kapcsolatban, az a szokatlan dallamvezetés és a meglepő szerkezetek. Aki már hallott extrém metal-t, annak lehet egy elképzelése arról, hogy mi után minek illik következnie úgy nagyjából – ehhez képest a Lidérc mindig valami új és kellemes meglepetést mutat: sok esetben váratlan dallamok, váratlan megoldások követnek egy adott részt, de ez a legkevésbé sem zavaró, nem töri meg a dalok lendületét, sőt, egy teljesen egyedi és mindenképpen figyelemreméltó színfolttá teszi a Lidércet a műfajon belül.
Ezek után következett a harmadik – egyben utolsó – búcsú, a Dunkelheit fellépése. Az előző nap fellépőiből több régi ismerőst köszönthettünk a hangszerek mögött: Árpit a dobnál, a Lepra-ból Nebelt az egyik gitáron, és Krigeist-et a Barshasketh-ből a másik, kíséretet adó hangszeren. Nem volt túl sok lehetőségem eddig a Dunkelheit fellépéseit élvezni, úgyhogy próbáltam most a zene a legfontosabb vonásaira koncentrálni. Pici kontraszt az előző Lidérchez képest, hogy sokkal lassabb a dallamvezetés, emiatt sokkal elmélyültebb-gondolkodósabb a zene, de természetesen a Dunkelheit muzsikája sem nélkülözi a fülbemászó dallamokat. A hangulatot alapvetően a gitár disszonáns harmóniai adják, amikkel Nebel nagyon precízen és ügyesen játszik, ezzel teljesen egyedi és különleges légkört teremtve. A lendületet és a hangsúlyozást illetően nem nagyon lehetnek kérdéseink, hiszen Árpi tökéletesen kiemeli azokat a csúcspontokat, amik a zene élvezetében kapaszkodóul szolgálnak.
Az est következő fellépője a Belliciste volt; ez a társaság összesen egy főben különbözik a Barshasketh felállásától. A bandák közül talán az övék volt a legkönnyebb, a leginkább populárisnak mondható zene – már amennyiben ez a kifejezés ebben a műfajban egyáltalán értelmezhető. Gyors, pörgős dalok vastagon a középtempó fölött, a sebességet az ellenpontozással fokozó precíz dob, és könnyen befogadható – időnként dallamos elemekkel dúsított – könnyű riff-ek; előadásuk jól láthatóan a hallgatóság tetszését is elnyerte. Jól láthatóan jelentős sikerük volt, és azt gondolom, hogy ez megalapozott. A dalok dinamikáját nagyságrendileg fokozta Krigeist stílusa – széles volt a kontraszt a színpadi működés és a mindennapok között. Pár mondat váltottam vele a fellépése után – határozottan laza, jófej, kellemes társaság volt, úgyhogy ezzel adott is az este második következő tanulsága: mindenki legyen kedves, és fektessen energiát a Belliciste hallgatásába.
Azzal együtt, hogy a kétnapos esemény zenei felhozatala meglehetősen magas minőséget képvisel, számomra a fesztivál leggyengébb produkcióját a francia Sotherion mutatta. A fellépés lendületessége semmilyen kívánnivalót nem hagyott maga után, csak istenigazából túlságosan kiszámíthatónak és klisésnek éreztem a zenéjüket – ám ennek oka simán lehet az, hogy nem rendelkeztem megfelelő előismeretekkel a Sotherion működéséről, úgyhogy ezzel számomra máris is adott lett a következő feladat: beleásni magam a Sotherion zenéjébe.
Következett az este – és egyben az esemény – utolsó zenekara, a görög Acherontas. Hosszú ideig jelentős válságban voltam, hogy meghallgassa-e egyáltalán a fellépést, miután a zenekar Stutthoff névre hallgató elődje esetén gondolom nem a Gdansk melletti település izgalmas botanikája vagy jó levegője, hanem inkább az itt működő megsemmisítőtábor volt a névadás alapja, így finoman szólva is jelentős fenntartásaim voltak a társasággal kapcsolatban – elég tág a tűrésem, de az NSBM számomra a vörös vonal másik oldalán található. Lehetőségeimhez képest próbáltam utánanézni – úgy tűnt, hogy az Acherontas semmilyen NSBM beütéssel nem rendelkezik, így hát vettem egy mély levegőt, és beálltam az első sorba fotózni. Mentek a ködgépek ezerrel, a ritmusgitáros posztján működő Ágost meggyújtotta a gyertyákat, majd kezdetét is vette a szeánsz. Talán mindegyik közül ez volt az a fellépés, amin a legtöbben voltunk, és a legnagyobb ovációt is ezek a dalok váltották ki. Az egész fellépés koncepciója nagyjából egy okkult imádságra volt felhúzva, ahol tömjénfüstben maszkos alakok zenélnek és az egyikük különböző magasabb erőkhöz imádkozik. Maguk a dalok nem voltak sem különösebben gyorsak, sem különösebben komplexek – ezzel együtt is szerintem az egész fellépésnek volt egy feltétlenül egyedi légköre, amelyik mindenképpen említést érdemel. Hajnali egy óra tájban már leginkább a műsorzárás irányba kanyarodott a program – én pedig húztam haza, hogy a zenei élményektől eltelve álomra hajtsam a fejem.
Számomra a mérleg viszonylag egyértelmű: a magyar fellépők közül mindenképpen a Niedergang és a Lidérc fellépése vitte a pálmát erősen fej fej mellett; szorosan a nyomukban a Lepra és a Dunkelheit – ezt a sorrendet egészen biztosan az ismeret mélysége is befolyásolja: az előbbi két társaság munkáit rongyosra hallgattam, az utóbbi kettőt kevésbé ismerem. A külföldi fellépők közül számomra Krigeist zenekarai voltak a legizgalmasabbak, akár az énekesi, akár a gitáros-énekesi poszton is volt ő jelen, így – miképpen már a beszámoló szövegében is írtam – a Barshasketh és a Belliciste fellépései azok, amiket mindenki figyelmébe ajánlok. Úgy éreztem, hogy a Sotherion és a Mortuus fellépéseiben talán egy kicsit mintha kevesebb lenne a spiritusz, és – azzal együtt, hogy ezek is teljesen korrekt és vállalható koncerterk voltak –, nem igazán éreztem azt az egyedi ízt, ami magával ragadott volna. Sajnálatos módon a Zhrine-ról lemaradtam, így róluk nem nagyon tudok érdemben kritikát mondani. Az Acherontas-szal hiányt pótoltam, hiszen most láttam őket életemben először, de – és ez minden bizonnyal a késői órának tudható be – a várt katarzis számomra számomra elmaradt. Összességében szerintem ez egy méltó búcsú lett mind a fesztiváltól, mind a zenekaroktól – a Niedergang-ot, a Lepra-t és Dunkelheit-et emlékeimben tovább őrzöm, miközben a fél szememet rajta tartom a Lidérc működésén.
Írta: Á
